Zentai Eta: A könyvtáros
2020.07.06
A hatalmas olvasóterem már esti arcát mutatta. Az asztali lámpák célzott fénye, csak a
könyvek fölé hajlók vonásait világította meg, köröttük a tárgyak színe, és
kontúrja árnyékba burkolódzott. A kötelező csend neszei, a könyvek lapjának halk
zizegése, apró sóhajok, óvatos motozások a táskákban, elfojtott köhögések,
könnyű, az asztalok fölött szálló beszédfoszlányok, finom alapzajjá sűrűsödtek.
A könyvtáros elégedetten dőlt hátra székén,
ez itt a nyugalom szigete, a tudományé, melynek súlyos szavai ott szunnyadnak a
könyvtár testében rejlő polcokon, meghitt barátságban az irodalom és a
költészet olykor acélos, de mindig gyönyörű szavaival. Aki ide belépett,
azonnal megcsapta a régi könyvek titokzatos, kicsit poros illata, és az újak,
nyers, friss nyomdaszaga. Szerette volna az olvasókkal megosztani mindazt, amit
neki a könyvtár jelentett. Szerette volna, ha őket is elvarázsolja, megérinti,
még a falakból is áradó szellemiség. Ha kilépnek a kapun azt remélte, magukkal visznek
valamit ebből a termékeny csendből pajzsként, a zajos, kinti világ ellen.
Amikor fürkésző szeme, és az évtizedes gyakorlat jelezte,
hogy szükség van rá, mozgásba lendült. Törékenyen, zajtalanul suhant végig a
termen. Szürke szoknyája, cipője, az utcák megtiport havára emlékeztető haja,
talán beleolvad a környezetbe, akár árnyék az árnyékok közé, ha ragyogó, fehér
blúzának sietős villanásai, nem teszik láthatóvá. Az olvasók tudták, ha ő
közeleg, az fehér lobogás a napsütésben, derítő, szelíd fény a borongós napokon.
A makulátlan, fehér blúz embléma volt, megkülönböztette a többiektől.
A nevére nem emlékezett már senki, a Váradi Ilona lassan, észrevétlenül kopott
le róla, kinőtte, mint a gyerekruhát. Fiatal korában sem lehetett társítani hozzá
szerelmeket, csalódásokat, később férjet, gyereket, családiházat kerttel, jóízű
vasárnapi ebédeket.
Ő a Fehérblúzos volt, hivatásának
megtestesült esszenciája.
Fogalom lett a könyvtárban, a kollégái eleinte furcsállták, majd elfogadták, később
tisztelni kezdték. A könyvtár látogatói, idősek és fiatalok rajongtak érte. Különös
megérzés kötötte össze az olvasókkal, mintha valami megmagyarázhatatlan tudás
birtokában lenne, azonnal megérezte, ha valakinek szűksége volt rá. Hangtalanul
és váratlanul, mint szívben a kívánság ott termett. Ráncokkal körbehurkolt,
okos szeme figyelmesen, kérdőn csillogott, majd apró kezével sebesen motozott a
megfelelő könyvben. A bajbajutott csak arra eszmélt, hogy minden rendben.
A Fehérblúzos boldog volt egészen addig a percig, amíg az
olvasóterem kiürült, és a könyvtár bezárt. Akkor átöltözött, a szürkéhez
szürkét, vagy feketét, jobb napokon kedvetlen barnát vett fel, a fehérblúzt
gyengéden becsomagolta, táskájába tette. A kapun túli világ, a város, az utca,
a ház ahol lakott, nem érdemelte meg a ragyogást.
Félve lépett ki a zajba, idegen volt ebben a felgyorsult, ingerült világban.
Gondolatai ott időztek továbbra is a csendes, tágas teremben, visszapergette a
nap eseményeit, közben ment, ahogy a lába vitte. Figyelmetlenségét a város
azonnal megtorolta, autók dudáltak rá, ismeretlen kifejezések repültek felé,
sokszor nem is értette őket, csak a hangerőből sejtette, nem hízelgőek.
A vásárlás külön megpróbáltatás volt.
Eleinte a szupermarketekben szerezte be vacsoráját, szeretett elvegyülni,
eltünni az emberek között, de a hatalmas léptékű áruházak útvesztőiben, a
millió ismeretlen áru megrémítette. Egy lakásához közeli kisboltra váltott. A
boltos nagyhangú volt és bizalmaskodó, ha nem volt elég gyors, cinkosan, a
mögötte várakozók türelmetlenségére játszott. Mire hazaért, az apró, fájdalmas
megaláztatások egész csokrát gyűjtötte össze.
Nem szerette a panelt sem, ahol lakott, de mégis megkönnyebbült, mikor becsukta
maga mögött az ajtót. A legtöbb, amit az apró lakás adhatott, a biztonság volt.
Evett, aztán kimosta a blúzát, megnézte postáját, számláit, otthoni léte csak a
másnapra való felkészülésből állt. A reggeli visszautat mindig gyorsabban tette
meg, hiszen a végén ott volt az oázis, ahová legyűrhetetlen, intellektuális szomjúság
hajtotta.
Korán érkezett, átöltözött, fehér blúza tartást adott, eltűnt a félénk, esetlen
öregasszony, ezen a helyen, ebben a közegben csodálnivaló, szerethető valaki
volt.
Mikor az íróasztalán megszólalt a telefon, otthonosan nyúlt érte, a Főigazgató
titkárnője kérte, jöjjön fel az irodába. Kedvesen betessékelte a "szentélybe",
ahol az igazgató, széles mosollyal az arcán sietett elé. A dohányzóasztal melletti
fotelhoz vezette. A titkárnő tudta a dolgát, már hozta is a forró feketét. Várakozóan,
kicsit értetlenül ült le, ha jutalmat kapott, sose volt ekkora felhajtás. A barátságos szemek figyelmesen néztek rá.
- Elszaladt az idő, mióta is dolgozik
nálunk Ilona, negyven éve? -
Az ijedtségtől nem jött ki hang a torkán, csak bólintott.
- Elérkezett a megérdemelt pihenés ideje. - Az igazgató hangja megértő volt, készséges, mintha az asszony rejtett kívánságát teljesítené. Hosszan ecsetelte, mennyire elégedettek voltak a munkájával, és a becenév, amit ráragasztottak, felér bármilyen kitüntetéssel.
A méltató szavak nem értek el hozzá, csak a számára rettenetes
mondat kalapált az agyában, nyugdíjba küldenek. Elűznek az egyetlen helyről, ahol
otthon vagyok, megfosztanak mindentől, ami fontos nekem, és ahol én is fontos
vagyok. Kilöknek az életemből.
Vékony alakja hirtelen összeesett, a ragyogás elhalványult, blúza tompán
fehérlett, eltűnt mögüle, kialudt a lényéből áradó fény. Kétségbeesetten
kuporgott az óriás fotel ölén, rémülten, mint akit most megfenyítenek, és nem
tudja miért? Szájában egymást tiporták a
könyörgő szavak, de dermedt ajka nem tudta megformálni, világra segíteni őket.
Az igazgatót elragadta, saját beszédének
nagyszerűsége, szinte tobzódott a dicsérő mondatokban, csak éppen arra nem
figyelt, akit illettek. Nem vette észre a változást, hogy a remek szónoklat
alatt megroskadtak a gyönge vállak, nem olvasott a kitárulkozó, meztelen arcban,
foglya volt a maga teremtette ünnepi pillanatnak. Végül a remegő kezek fölé
hajolt leheletnyi kézcsókra, ami csak jelzés volt, és a mozdulattal egyidőben kiemelte
a karosszék öléből, a könnyű testet.
A telefon megszólalt, bocsánatkérő gesztussal búcsúzott, és utána szólt, kéri, hogy
tanítsa be az utódját.
Az olvasóteremben egy fiatal, frissen diplomázott lány várta.
Beszédes és kedves volt, így nem tűnt fel szótlansága. Megkérdezte, hogy a
fehér blúz kötelező-e? A nemleges válaszra megkönnyebbült. Egy hét alatt megmutatott
mindent, amit lehetett, csak a lehetetlennel nem próbálkozott. Keserédes
időszak volt. Az édes az volt, hogy még
ott lehetett, a keserű pedig, az elodázhatalan távozás, és a rá váró
értelmetlen, semmibe hulló, magányos napok sokasága.
Az
utcákon a szokásosnál is figyelmetlenebbül közlekedett, a kis boltot nagy ívben
elkerülte, nem volt éhes, gyomra egyedül a teát fogadta be. Egy hét alatt
annyit fogyott, hogy a leggyengébb szellő is eljátszott vele. Az egyetlen dolog,
amit változatlan buzgalommal mindennap elvégzett, a blúz mosása, vasalása volt.
Elérkezett az utolsó nap. Szótlanul üldögélt a régi
íróasztal mellett, már nem fürkészte az olvasókat, akinek gondja volt, az új
drill szerint az asztalhoz járult. Nem nézett senkire, nem vadászott a hálás,
szomorú, búcsúzó pillantásokra, befelé figyelt, önmagába. Olyan csendes volt, hogy fiatal kolléganője
aggódva leste. Alakja a széken, könnyű kézzel odavetett tusrajznak tűnt, a
ruhán átütött a finom csontozat .
Zárás után meghitt búcsúztatót tartottak,
és megajándékozták " A világ legszebb
könyvtárai " című gyönyörű albummal. Mikor ketten maradtak, boldogan szorította
magához a könyvet, és kérte, hogy menjen el nyugodtan, szeretne pár percig
egyedül maradni. A lány megértően bólintott, kilépett az alkonyodó utcára, és azonnal beszippantotta
őt az izgatottan zsibongó város, mely zajosan készülődött az éjszakára. Elődjére gondolt, lehet, hogy a könyvtár
csendes falai között, millió alvó csoda rejtőzik, és megismerésükhöz több
emberöltő is kevés, de az igazi élet a könyvtár falain kívül van, és
Fehérblúzossal ellentétben, neki csak a kettő együtt adhatja a teljességet. Az élet, nem mindig boldog, olykor kudarcokkal,
csalódásokkal tarkított, de tele van vágyakkal, tervekkel, szenvedéllyel. A
könyvtár kicsi jelen és hatalmas múlt, az élet percenként bekövetkező jövő.
Másnap észrevette, hogy Ilona ott felejtette a táskáját. Gondolta
bejön érte a nap folyamán. Nyitás előtt végigsétált az asztalok között, és az
egyiken egy nyitott albumot talált.
- Ejnye, Fehérblúzos - nevette el magát
- ezt te hagytad elől. -
A könyv fölé hajolt, hogy megnézze mi volt, ami utolsó napján így elvarázsolta.
A képen egy szép, belső teret látott, a keszthelyi Helikont ismerte fel. Ahogy nézte, valami oda nem illő foltot
észlelt a díszes tölgyfalépcsőkön. Ráfújt, majd kezének könnyed rebbenésével
végigsimított a lapon. Azt hitte apró pille, vagy rovar tévedt oda. A parányi
látogató azonban nem ijedt meg, makacsul ragaszkodott pozíciójához. A lány
megigazította szemüvegét, és egészen közel hajolt. A lencse megnagyította, és
odakínálta az apró, fekete-fehér vibrálást. Lekapta a szemüvegét, megdörzsölte a
szemét, és újra a kép fölé hajolt.
Kezében megremegett a könyv, olyan ismerős volt ez a leheletkönnyű
árnyékfigura. Szokatlan játékot űz vele képzelete. Megrázta a fejét, mintha a látványt egy
mozdulattal elűzhetné, és ettől a következő pillanatban helyreáll a rend. Az ő
világába nem fért bele, amire nem talált magyarázatot, aminek nem tudta az
okát. Az általa ismert valóságot akarta látni. Közben a káprázat, mert csak az
lehetett, megmutatta az arcát. A lány egy szívdobbanásnyi ideig szembenézett
vele, majd óvatosan behajtotta a könyvet, és lassan letette maga elé az
asztalra.
Az ajándék album címének betűi, ott táncoltak szédítő gyorsasággal a szemei
előtt.
Egy darabig tehetetlenül állt fölötte, és érezte, ahogy megkísérti, egy számára
elfogadhatatlan összefüggés. Elhessegette, józan elméje bizonyosságra vágyott, cáfolatra.
Arra készült, hogy ismét fellapozza a könyvet, de megjelentek az első olvasók.
Elhatározta, hogy délután elviszi a táskát, és a könyvet
Ilona lakására, pontot tesz a dolog végére. Nem lapozta fel újra, mert az azt
jelentené, hogy elhiszi, amit látott.
Sokáig csengetett, de senki nem nyitott ajtót. Kérésére a gondnok beengedte,
hátha baj történt. A lakás üres volt, a szemben lakó állította, sötét volt
egész este. Ha holnapra sem kerül elő, értesítik a rendőrséget.
A táskát a lakásban hagyta, de a könyvet - maga sem tudta miért - elhozta.
Hazavitte és feltette a polcra társai közé. A napok hetekké sűrűsödtek, de
Váradi Ilona nem került elő. A könyvtárban sokáig találgatták hol lehet,
sajnálkoztak eltűnésén. Fiatal utódja mélyen hallgatott.
Esténként álmodozva nézte a könyvet,
mint egy különleges, tárgyiasult titkot, és erős kísértést érzett, hogy
belelapozzon, leleplezze, megfossza attól a varázstól, amit talán meg sem
érdemel, de ellenállt, valami mindig visszatartotta. Egy idő után úgy érezte, amit
őriz, az egy gyönyörű illúzió, törékeny ábránd, ami eltűnik, szertefoszlik, ha megzavarja
azzal, hogy kinyitja a könyvet.
Már nem akart bizonyosságot, cáfolatot, csak otthont akart adni, menedéket,
nyugalmat, ennek a hihetetlen, gyönyörű ideának, aminek véletlenül birtokosa
lett.