Wister Leó: Valami végén

Tél van. Legalábbis amikor kinyitom a szemem, a harmadik emeleti magaslatok adta lehetőségeknek köszönhetően a szomszéd háztetők hóval hintett látványa tárul elém. Az úttesten gondolom már egy gramm se maradt, ezt teszi a hétfő reggeli autósforgalom.

Egy jó adag kávé intravénásan, bajnokok reggelije, és már is mehet a menet.

A bejárati ajtó külső oldalára kerülök, a kulccsal bebotorkálok a zárba és kizárom magam. Az ajtón egy kedves post-it:
-Gerzson! Mostantól ne keress!
Hát jó, akkor a virágveszést kihúzhatom a listáról. Nem mintha akkora logisztikai probléma lett volna, pont a kapuval szemben van négy négyzetméter tavasz, a nap minden órájában.

Már a villamoson. Lenget a tehetetlenségi erő, legjobb alkalom a mélázáshoz. "Mostantól ne keress!" Ne keress... de hát mi nem kerestük egymást egy pillanatig sem, csak úgy, jó szokás szerint egymásra találtunk.. "Ne keress!" Esküszöm ez a kijelentés egyetlen reakciót vált ki, keresni akarok. Ha szó nélkül eltűnik eszembe nem jutna, hogy valami elveszett, de most hiányérzetem támadt.

Nincs mit tenni, megszegem ezt a kellemes kis kérést. Tárcsázok. Kicsöng. Kinyom. SMS.

-Halott vagy számomra!

Na tessék, akkor mégis csak kelleni fog az a kurva húsz szál tavasz, vagy mennyi jár egy halottnak. Lehet cserepes virág kellene inkább, úgyis élőlény hiányba vagyok. Hát visszamegyek.

-Jó napot!

-Napot.
-Még nyílnak..? - kezdeném a kérdést, de a szavamba vág.
-A szokásos kis csokor lesz? - kérdezi a figyelmes eladók bizalmaskodásával.
-Nem, ez most halottnak lesz.
-Részvétem.

Hirtelen távolságtartóvá válik, nem bánom. Csendben szemlélem a felsorakoztatott szépségeket, vörös lámpás negyed.

-Melyik a legmacerásabb? - kérdezem.

-Hát nézze, a cserepesek mind azok, élőlények. - mondja lesújtóan.
-Értem.

Milyen ironikus, a szemem egy cserepes orchideára téved. Na igen, ez lesz az. Most valami egész hasonlót vesztettem el.

-Megveszem!

-Csomagolhatom?
-Feketébe ha kérhetem.

Fizetek, kimegyek. Azt hiszem ezt a napot most skippelem. Talán szerelmes vagyok máris, halálosan, ahogy egy eltávozott lehet csak.

Hazamegyek, új társammal asztalhoz ülünk, szemlélem a szemfedőt. Belesek, leveszem.

Gyönyörű. Gyönyörű és gonosz. Hisztis és követelőző, már így némaságában is. Rosszabb mintha még hangot is tudna adni ennek. Elviselhetetlen. Akárcsak én.
- Szivecském - szólítom - akkor mostantól ásó, kapa.

Kicsit elmosolyodik, látom élvezni fogjuk egymás túlélését.