Vönöczkiné Gmeindl Margit: Az egyetem docense

Hideg őszi reggel volt, mindenki fázósan húzta össze magán a kabátját. Éles volt a szél, az ember úgy érezte, beleszánt a húsába. Napközben viszont ismét szelíden simogatott a napsugár, sokan üldögéltek az áruház és az iskola közti padokon. Ez így ment, már egy hete, mikor megjelent egy idegen. Még ha csak idegen lett volna, de egy koszos, kissé áporodott szagú, (hogy finom legyek) loncsos hajú és természetesen megállapíthatatlan korú férfi.
A buszmegálló melletti padot szemelte ki magának, mert az iskolából jövő gyerekek, ott szokták szemétbe dobni a maradék tízórait, vagy az éppen "nemszeretem" uzsonnát.
Természetesen, csak a rendesebbje!
Az ember ezeket gyűjtögette egy szakadt, ám láthatóan jobb időket látott hátizsákba. Nem kéregetett soha, nem szólt senkihez. Késő délután, mikor sötétedett, mindig eltűnt. Hová, merre vitt az útja senki nem tudta, hisz ki is törődött volna egy koszos, bűzlő hajléktalannal. A korai sötétben, meg igazán nem leste senki, még az a néhány alkoholista sem, akiknek a környékben még meg volt a lakásuk és nyomorúságos nyugdíjakból, vagy éppen rokkantságiból tengődtek.
Ez így ment napról napra. Már kezdték megszokni a buszra várók, hogy olyan pontosan jött, mint azok a szerencsések, akiknek volt munkájuk és várták a különjáratokat, ami szétszórta őket a városon kívül elterülő ipari létesítményekbe, vagy épp az AUDI gyárba.

El lehet mondani, hogy egy csendes, nem beszélgetős habókos hajléktalan volt.

Egyik kora délután, mikor ott üldögélt megszokott helyén, fura dolog történt vele.
Egy anyuka jött, aki még új volt a környéken, (a fiúcskát általában az apuka szokta hozni és vinni egy szép kocsival) elsétáltak az emberünk mellett. A gyerek kezében szalámis kenyér volt, nyilván az uzsonna, amit nem evett meg. Vagy, mert nem ízlett, vagy volt még a tízóraiból, lényeg, hogy hirtelen gondolattól vezérelve, elindult a hajléktalan felé, hogy odaadja neki a kenyerét.
Az anyja viszont úgy ráordított, hogy az egész váróterem odakapta a fejét azt gondolva, hogy talán egy oroszlán bődült el a közelben.
- Nehogy odamenj! Hogy gondolsz te olyat, hogy egy ilyen tetves, mocskot megközelíts? Lehet, hogy beteg, vagy éppen tetves! Még csak az hiányzik, hogy valamit elkapj az ilyen embernek nem nevezhető féregtől!
Mind ezt olyan hangosan és olyan vehemensen adta elő, hogy a gyereknek legörbül a szája ijedtében.
A nő meg kikapta a kenyeret a kezéből és messziről, mintha a köztük lévő levegő is fertőző lenne, a szemetesbe hajította a maradékot.

Majd gyorsan átmentek az út túlsó oldalára.

Az eddig is összegörnyedten ülő szerencsétlen, még jobban összehúzta magát és a pad mellé dobált csikkeket kezdte felszedegetni, már amelyiket elérte, mert fel nem állt. Mintha féltette volna azt a helyet, ahol naphosszat üldögélt.

Ez így ment hetekig. Reggel jött, estefelé eltűnt. A semmiből a semmibe.

Mire beköszöntött a hideg és már két kabát is elkelt, hogy ne vacogjon, pulóverek és egyéb ruhaneműk kerültek a pad mellé.

Senki nem szólt senkihez, csak letette, amit éppen hozott.

Az öreg, hisz annak nézett ki, ezeket összeszedte, még az ételmaradékokat is, mert volt, hogy nem a kukából kellett kihalászni, hanem jobban, rosszabbul, de becsomagolva azok is a ruhák mellé, vagy épp a tetejükre kerültek. Fura módon, a közelébe lévő szemetesbe is szalvétába, de legalább is papírba csomagolva került a legtöbb maradék.

Mikor összeszedett mindent, és elég sötét volt ahhoz, hogy eltűnjön az esetleges kíváncsi szemek elől, elindult a maga külön útján.

Meggörnyedve a cipekedéstől, a külváros felé vette az irányt, arra, ahol a hővezetékek voltak. Erre nem nagyon jártak emberek. Itt állt egy papírváros.

Azok a hajléktalanok, akik nem akartak bemenni a szállóra, itt éltek. Kartonpapírokból, az áruházak környékén összeszedett vastag papírdobozokból és deszkadarabokból összeeszkábált kulipintyókban.

Ezek a papírvárosok, sokfelé megtalálhatók voltak.

A hajléktalan is ide jött, megállt a szélső bodegánál és beszólt, hogy itt a szállítmány.

Mindenfelől előtünedeztek a torzom-borz fejek és köréje gyűltek. Ő pedig elkezdte osztani, amit összegyűjtött a szemetes edényből, és amit kapott.

Még a csikkeket is egy nagyobb zacskóban odaadta az egyik, sok szabad ég alatt eltöltött évtől cserzett arcú férfinak. Lelkére kötötte, hogy igazságosan osztozzanak mindenen.

Ezután épp oly csendben, ahogy jött, visszament a közelben lévő lakótelep egyik eldugott házához, amit egy szép magas kőkerítés vett körül.

Rongyai zsebéből kihalászott egy kulcscsomót és bement a kapun. A garázs felé vette az irányt.

Itt már gombnyomásra, automata nyitott ajtót.

Egy nagy sóhaj után vetkőzni kezdett.

Ha ezt valaki látta volna, biztosan rendőrt hív. Ám ez az ember teljes nyugalomban volt és már szinte pucéran lépet be a garázsból a pár lépcsővel feljebb lévő lakásba.

Itt egyenesen a fürdőszobába ment és egy nagy kád mellett levetette a még rajta lévő alsóneműt, megengedte a vizet, habfürdőt is jócskán öntött bele és mikor már félig volt a kád elmerült benne. Először megmosta az arcát majd lehunyt szemmel átadta magát a meleg víz nyújtotta gyönyörnek. Közel háromnegyed órát töltött így, azután megmosta a haját és láss csodát, egy ötvenöt, hatvan év közötti, úr lépett ki a kádból. Megtörölte magát, kicsit a haját is megdörzsölte, felvett egy köntöst és a szobák felé indult. Volt itt dolgozószoba is, csodálatos ó barokk íróasztallal.

Leült, bekapcsolta a számítógépet és írni kezdett.

Írt a megaláztatásáról, ami naponta érte.

Számba vette, miket vitt ki a papírváros lakóinak és még hosszan részletezte azt, ami vele és ez által nyilván a többi hajléktalannal történik, bárhol is élnek a város területén.

A hajnal hat óra most is a megszokott helyén találta. De később, mikor elkezdtek szállingózni a gyerekek szülővel, vagy éppen szülő nélkül az iskolába, ő már egy fekete BMW mellett álldogált.

Néha, még rá is támaszkodott!

Mint aki valamire, vagy valakire vár.

Ez így is volt.

Mikor meglátta az oroszlánhangú anyukát, aki természetesen az út túlsó oldalán volt, bár jobb oldalon álltak meg és szálltak ki a kocsiból, mégis inkább került, csak közelébe se keljen menni egy hajléktalannak, aki ekkorra már ismét rákönyökölt a motorháztetőre.

Magában kuncoghatott, mikor az asszony mérges arcát meglátta.

Utánuk nézett és látta, hogy, nagyon gyorsan bepaterolta a kisfiút a kapun, majd bőszen telefonálni kezdett. Eközben, mint prédára váró vad, úgy figyelte a rongyos embert.

Alig tette le a telefont, megjelent két rendőrautó megálltak a BMW előtt és mögött.

Az asszony önelégült mosollyal araszolt feléjük.

- Biztos úr! - szólította meg az egyik rendőrt.

Ez a tolvaj biztosan fel akarta törni a kocsit, mert ott nézelődött és még rá is könyökölt!

Ezt harsogta és várta a hatást, vagy talán a dicséretet, hogy ő eleget tett állampolgári kötelességének, hisz megelőzött egy bűncselekményt.

Ám ekkor nem várt fordulat következett, amire senki nem számított.

A rendőr, miután elkérte a hajléktalan papírjait, harsányan nevetni kezdett.

Sokan álltak a buszmegállóban, jöttek az iskola felé, de senki nem tudta mire vélni ezt.

Csak akkor esett le a tantusz, mikor a közelben állók meghallották mit mond a rendőr.

- Docens úr! Ön még mindig a hajléktalanokról írja a könyvét? Azt gondoltam, már nyomdába adta!

Ezt a diskurzust hallva a rendőrséget riasztó anyuka megszégyenülten igyekezett eltűnni a tömegben.

Azóta is azon rágódhat, hogy egy docens, hogyan süllyedhetett odáig, hogy olyan koszos rongyokban ott üldögéljen és kukákat kotorásszon, szemetesből szedjen ki ennivalót.

Az meg sem fordult attól a pénztől és gazdagságtól csökött agyában, hogy a docens, tisztességes nevén Dr. Hollóházi Kálmán ezzel nem csak egy könyv anyagát gyűjtötte össze első kézből, maga megtapasztalva a megvetettséget, de közben segítette is a kitaszítottakat, a papírvárosban élőket.