Vernyik László: Fény-vers
2020.09.08
Vakok-e a
világtalanok?
És kövekből lesznek a sziklák,
a bércek, tényleg halhatatlanok?
Vagy időtlen idő rak le bennük ikrát
gyors sodrású, hegyi patakokban?
...Az biztos csak, hogy belül felemészt
a szívemet elöntő dózis!
Mert megtapsolom az utcazenészt,
s a patológia ajtajában
csak várom a metamorfózist.
A krumpliföldek oly gyönyörűek.
Csodájukra jár egy mákgubó.
...Semmi haszna sincs az "egyszerűnek"
hisz csak összetett igazság lehet
az emberben lélekáruló!
Én úgy állok már az igazsággal,
hogy keresem minden cáfolatát!
Karón ülő varjú a lelkem,
csőrében tartja a lét fonatát...
Beteg rögöktől meddő a kertem,
a Nap is csak hazudja a fényt!
Elengedtem a nyomorúságot,
de bőségre sem formálok igényt!
...és...érzem, mint szívemre a gránit
végtelen időkre ránehezül...
Az éjszaka mondhatna bármit,
magamra öltöm a csend ruháit,
s fénnyé válok észrevétlenül...