Velenczey Dávid: A fiók

A kisváros főutcáján hárman ballagtak a vidéki élet hétköznapjainak kora délelőtti csendjében. Feketében voltak mindannyian, a jobb szélen egy középkorú nő fekete kosztümben, a bal oldalon egy kicsit idősebb férfi fekete öltönyben és kettejük között idősebb nő szintén fekete ruhájában sétált, merengő némaságban, kart-karba öltve, a két szélső támaszt nyújtott a középen haladónak, bástyaként védelmezve mindkét oldalról.

Lassan lépdeltek, időpontra mentek, de mégsem siettek. Minek is siettek volna? Ami most rájuk vár, az már megvárja őket.

A város templomában a harangok elütötték a kilenc órát, éppen időben értek céljukhoz. A magas, barna hajú férfi felnézett a réztáblára, elkomorodott a kiíráson: "közjegyző". Kinyitotta az ajtót és belépett, majd követték a többiek is.

A közjegyző titkárnője, az ajtó nyitásának hangjára, kis asztala mögül kilépett és fogadta őket, és megszólalt:

- Jó reggelt kívánok! - szólalt meg. - Jöjjenek, a közjegyző úr már várja Önöket. Mindent előkészítettünk.

- Jó reggelt kívánok! - szólalt meg a barna férfi halk, de mély hangon.

A társaság többi része is köszöntette a titkárnőt, és követték a nőt a közjegyző irodájába.

Az irodába vidám napsütés áradt be a kinti világból a nagy ablakokon keresztül. Az érkezők eddigi útjukon észre se vették, hogy süt a nap. Saját bánatukkal voltak elfoglalva.

Az idős, hatvan és hetven év közötti, ősz hajú közjegyző antik tömörfa íróasztala mögött ülve iratait böngészte, de meglátva vendégeit ledobta asztalára olvasó szemüvegét, azonnal felugrott és odasietett hozzájuk, miközben a titkárnője kisétált és becsukta maga mögött az ajtót. Magukra maradtak. A közjegyző a magas, barna férfivel kezet fogott, a két nőt pedig puszival köszöntötte, látszott, hogy régi ismerősei.

- Jó reggelt kívánok! - szólalt meg végül a közjegyző.

- Kérem, foglaljatok helyet! - mutatott a szobában lévő sötétbarna bőr ülőgarnitúra felé és az idősebb nő könyökét óvatosan megfogva odavezette a kétszemélyes kanapéhoz. A nő megtörve rogyott le.

A másik nő is a kanapéra ült, míg a barna hajú férfi a kanapé mellett álló fotelbe dobta magát. A közjegyző pedig visszasétált íróasztala mögé és leült székébe. Szétnézett a társaságon, arcán vigasztaló mosoly rebbent.

- Nagyon sajnálom, hogy ebből az alkalomból kell találkoznom, de rám hárult a kötelesség, hogy a hagyatéki eljárást lefolytassam. Ha megengeditek, nem a közjegyző szól most hozzátok, hanem a barát. - mondta a koros közjegyző bátorítóan mosolyogva vendégeire. - Tudom, nehéz időszakon vagytok túl és még csak egy hét telt el a temetés óta, de ez a rendje a dolgoknak. El kell engednünk Jánost, ő is ezt akarná. Szeretett titeket, gondoskodott a feleségéről, a lányáról és a fiáról is. Legyetek rá büszkék! Jó ember volt, akit az egész város szeretett és most a hiányát szenvedik. Mindenkinek hiányzik, köztük nekem is. Higgyétek el, én is egy barátot veszítettem el vele.

Az íróasztallal szemben ülő család némán bólogatott. Szemükben ismét felderengett a halott férfi alakja, akit még idősödő kora sem tört meg. Büszkén, kihúzva járt és nem hajlott meg háta az átélt évtizedek alatt. Elismert és kedvelt mérnökként, megyéje rengeteg épülete köszönhette létét munkájának.

Az elhunyt felesége megfogta a lánya kezét, megszorította és a másik kezében lévő zsebkendővel egy könnycseppet törölt le a szeme sarkából. Melengették lelkét a kedves szavak.

- Most azonban térjünk rá a hivatalos részre! - szólalt meg kis szünet után újra a közjegyző. - Tudom, meglepetésként ér titeket, de János végrendelkezett és a saját kezével írt végrendeletét rám bízta már ezelőtt tíz évvel. Senki nem ismeri a tartalmát, tíz évig hevert a széfben, várva szomorú sorsára.

Az elmondottakra a gyászoló család tagjai felkapták a fejüket. Csak a halott felesége arcára ült ki egy könnyű mosoly, miközben csukott szemmel emlékezett. Igen. Jellemző! A férje mindent megtervezett, nem szabad csodálkozni ezen sem.

A közjegyző felemelte az asztalról a megsárgult borítékot, a papírvágó késért nyúlt, mellyel óvatosan felnyitotta. Egy összehajtott lapot vett ki a borítékból és felemelve megmutatta a családnak.

- Íme! Férjed és édesapátok végrendelete. - mondta közben az idős férfi a családnak.

Megköszörülte a torkát, felállt és ünnepélyes hangon hozzákezdett az olvasáshoz:

"Drága Családom!

Örülök, hogy együtt látlak titeket! Tudom, most még nehéz, de lassan minden visszatér a régi kerékvágásba és folytatjátok megszokott életeteket. Ennek is el kellett jönnie és ne búsuljatok, jó helyen vagyok...

Drága Feleségem!

Szeretlek és szeretni is foglak! A gyerekek majd a gondodat fogják viselni. Tudom, hiszen mi neveltük őket!

Drága Fiam!

Élj úgy, ahogy tanítottam neked: tisztelet és becsület! Büszke vagyok rád!

Drága Lányom!

Hazudtam neked! Mindig azzal nyugtattalak, hogy örökké fogok élni.

Ahogy ma már láthatod: Nem, nem éltem örökké! Emiatt kérem, bocsáss meg nekem, de hidd el benned élek tovább!

Most pedig mindannyitokhoz szólok:

Régi batáromra hagyom ezt a végakaratot, de most nem az anyagiakról fog szó esni. Arról gondoskodott István, ez neki a feladata. Tudom, hogy mára teljesen és hibátlanul összeállította a vagyonleltárt és a törvény szerint, igazságosan fogja az örökséget szétosztani közöttetek. Köszönöm István!"

A közjegyző hangja egy pillanatra megbicsaklott olvasás közben neve említésére, neki is összeszorult a szíve, a fájdalma, az emlékei tompán kongtak a barát hiányának ürességében. Szétnézett a meghatódott családon és fátyolos szemmel folytatta a felolvasást:

"Most egy titkot szeretnék veletek megosztani.

Nem, nincsen eltitkolt gyermekem. Teljesen másról van szó és feloldozást kérek tőletek. Mert mindegyikőtöket megloptalak.

Elvettem azt, ami az egyik legfontosabb volt az életemben: a közösen töltött időt. Elvettem és másra fordítottam.

Életem, általatok ismert részében legalábbis, a komoly mérnök szerepében tetszelegtem, de nem ez volt, ami igazán kitöltötte az életemet. A mérnöki lét csak a munkám volt, merev szabályaival, a szabványok és szabályok csak keretbe foglalták életemet.

Az írás. Az írás volt az, ami minden este, lefekvésetek utáni magányos csendben, varázzsal töltötte meg az életemet. Minden gondolatomat, minden érzelmemet papírra vetettem és félretettem nektek és az utókornak.

Volt mit írnom. Megszülettem, éltem, házasodtam, gyermeket neveltem, dolgoztam és titokban alkottam.

Volt mit írnom. Megéltem két világháborút, éheztem, fáztam, megismertem a szerelmet, láttam megszületni a gyermekeimet és láttam felnőni is őket. Eltemettem a szüleimet, voltam szomorú és voltam boldog. Titokban pedig írtam. Minden nap írtam. Amit nem tudtam elmondani, azt leírtam. Nyomot akartam hagyni, iránymutatást nektek és az utókornak.

Ez most rátok vár, az íróasztalom minden fiókja tele van az írásaimmal, időrendbe szedve, kiadásra készen. Ez az én szellemi hagyatékom. Ismerjétek meg!

Csak annyit kérek, hogy olvassátok el együtt, és egy év múlva, a halálom évfordulóján, tegyétek közkinccsé. Ha rajtatok kívül egyvalaki elolvassa és megérti, hogy mit akart, mit érzett ez a vén bolond, én már boldog leszek!

Kérem feloldozásotokat! Ne haragudjatok, amiért titokban tartottam és nem veletek voltam, de csak így tudtam teljesen megélni saját magam. Remélem, azért nem voltam teljesen rossz apa és férj...

Zárom soraimat, nehogy István batárom szája kiszáradjon a felolvasás közben. Puszilok mindenkit, legyetek jók és csak a jóra emlékezzetek!"

Ezzel letette a közjegyző a papírt az asztalra, könnyektől vörös szemmel bámult maga elé és vele szemben, a barátja családja is, egymást ölelve sírt. Egymást vigasztalva borult egymásra a három ember és csak arra tudtak gondolni, hogy nem volt rossz apa és nem volt rossz férj. Szerették.