Végvári Enikő: Karanténosított boldogság
A konyhapult mellett állt Enéh, a karantén időszak ötvenvalahanyadik napján. Érezte, hogy az elmúlt időszak a mértékletességre tanít bennünket, beosztani az erőforrásainkat. Olyan, ez, mint amikor van egy tábla csokink, és azon meg vannak jelölve a kockák. Mi gazdálkodunk a fizikai és lelki erőforrásokkal.
Visszaemlékezett. Kicsi korukban az unokatestvéreivel mindig feldaraboltak egy tábla csokit, és nagyszüleik bonbonierjébe tették, ami édességtartóként mindig a szélső kisasztalról kacsintgatott a négy unokára. A bonbonier, Mama, az unokatestvérek most 230 km távolságban, de olyan mintha abban a pillanatban mindez ott lenne. Elevenen él benne, ahogy az édességtartó alja és teteje egymáshoz csörren, olyan volt ez, mint egy elegáns kacaj: ez az apró kis tárgy tudja, hogy bűnöztek az édességgel. Mindig cinkos mosolyok mentén, szelíden visszahelyezték a tetejét, óvatosan, hogy vigyázzon a cukorrengetegükre. A csokicsenés után pedig mentek vissza a szabadba lepkét kergetni, virágot locsolni és epret szedni a kertbe. Mama bársonyos hangja és a bonbonier kacaja az, ami felnyitja az emlékeket a mostani karantén időszakban, amikor Enéh meglátja az édességet az albérletben lévő konyhapolcunkon. Felnőtt fejjel is jól esik visszagondolni azokra a zajokra, amik az otthonosságot idézték meg benne a nagyszülei tanyáján...mert mindennek van helye, az emlékeknek is - csak azokat néha bonyolultabb tárolni, mint az édességet.
Gyorsan evett két falatot a diós müzliből. Dió... ritka jó dolog volt az is kicsi korában. Amikor kivágták nagymamáék diófáját, a gyermekkorra egyik szelete is elveszett. Mindig arra másztak a szomszéd kutya (ugatása) elől. Egyre hangosabban ugatott Bodri, ezért azt az illúziót keltette, hogy egyre közelebb is van. A mászási művelet előtt felosztották, hogy ki melyik erős faágat célozza meg, ezzel is megteremtve az egyességen alapuló szabad választást. Úgy ítélték meg gyerekfejjel, hogy egy faág csak egy gyereket bír el. A diófa menedék volt és kihívás: a kellemes veszélyforrás arra sarkallta őket, hogy megtanuljanak fára mászni. A dióról így sosem nagymama isteni zserbója, vagy a közös, fa alatti diógyűjtés szelíd időtöltése jut eszébe, hanem a kicsikori akcióhősökhöz hasonló viselkedésük. Szerencse tudatos kis hősök voltak, átgondoltan cselekedve, sohasem estek túl nagyot. Az életben olyan erős kapaszkodókat kell keresni, amiket szívesen mászunk meg.
Szükségesnek érezte egy ilyen kapaszkodó megtalálását. A belső hívó szó arra késztette, hogy leírja gondolatait. A visszaemlékezések miatt többleterővel vágott neki az írásnak, újraalkotni a múltat. A gyerekkori örömforrások az intézményesített boldogsággal voltak egyenlőek számára ezekben a bezártsággal teli napokban.
Ez lesz a tökéletes nyárelő. A karantén időszakban az emberek újra elkezdenek örülni a természet közelségének, az ő múltjában pedig nagyon szeretetteljes emlékek éltek nagyszülei tanyájáról. Bár most nem lehet ott a friss akácillatú kis hátsó udvaron, de megoszthatja ezeket a hálás visszaemlékezéseket másokkal. Hitt abban, hogy múltunkban újraélednek lelkünk öreg, régi darabkái. Egy kis lélekfrissítés apró nyereségként szolgál a karantén időszak alatt. Rengeteg dolgot tehetünk magunkért nap, mint nap. Az írással töltött napjait belső siker és szeretet kísérte végig. Ezért már megérte.