Vass József András: Panni

Egy Down-szindrómás lány találkozása a szerelemmel

A nagyszoba sarkában hatalmas tükör állt. Három részre osztva úgy tervezték meg, hogy a középső eleme pontosan kétszer akkora legyen, mint a mellette álló szárnyai, melyek jobbról és balról helyezkedtek el. Hasonlított egy olyan oltárhoz, amelynek, ha becsukják az oldalsó képeket ábrázoló részeit, akkor pontosan illeszkedve, a középső képet elfedve, eltakarják annak titkait. A tükör behajtható részei rendszerint félállásban voltak hajtva a nyitott és a zárt helyzet között, ezért amikor valaki belepillantott, egyszerre láthatta magát benne szemből, valamint jobbról és balról. Sötétbarna, polcos állványra szerelték rá, és úgy állították fel a szoba sarkában elfordítva, hogy szélei egyformán érintsék mindkét mellette levő falat. Az állvány is három részre volt osztva. Jobbról - balról három kisebb fiók helyezkedett el, középen kettényitható, ajtóval ellátott, nagyobb dolgok tárolására alkalmas polc. A tükörkép kétszer akkorára varázsolta a szoba méretét, mint amekkora valójában volt.

Őszinte, nagy tükör volt, a legtöbb embernek az igazat mutatta, nem azt, amit az látni szerettek volna, hanem a kendőzetlen igazságot.

Panni nagyon szerette nézegetni magát benne, de neki hazudott a tükör, amellyel ő kezdetben nem foglalkozott. Annál inkább volt nehezen elviselhető a szüleinek a látvány, amely visszatükröződött. Hiába volt a tükör melletti falakon széles ablak, melyen a szikrázó fény napkeltéttől - napnyugtáig beáramlott. Hiába világította meg hatalmas csillár a kislányt hátulról, illetve a tükörből visszaverődő fény szemből is, a látvány más volt. Nagyon más.

Panninak szőke haja volt, amolyan szalmaszőke. Itt - ott szinte fehér. Anyukája szerette volna, hogy a lánynak hosszú haja legyen. Remélte, hogy egy ideig tudja álcázni vele a látványt, amelyet a kislány arca mutatott.

Amikor édesanyja befonta, színes masnival díszítette. Már csak egy doboz hiányzott a háta mögül. Olyan színes dobozka, melynek első oldala átlátszó, és amelyben az alvós babákat árulják a játékboltban. Tarkabarka, fodros ruhába öltöztette, hogy azzal is elterelje a bámuló tekinteteket. Sokat gyakorolta a hajfonás tudományát, hogy a végeredmény minél tökéletesebb legyen. Közben mesélt régi időkről, első szerelmekről. Pannit leginkább a szerelmes történetek érdekelték. Az édesanyja természetesen úgy mesélt róla, hogy egy ilyen kislány számára is érhető, minden részlete nagyon szép és érdekes legyen. Pont ezért is hallgatta a kislány tátott szájjal.

Óvodás korában a pajtásai sokszor megdicsérték Panni haját, mindig figyelték, hogy aznap milyen módon fogja viselni. Az óvodás évei boldogságban teltek. Az óvónénik tisztelettel kezelték a másságát, a gyerekek pedig a maguk módján természetesnek tartották, hogy van ilyen.

Később Panni is beletanult a hajfonásba és saját maga készítette el a hajkölteményeket. Volt, amikor csak egyszerűen jobbról és balról elválasztva viselte, de amikor egybefonta, különleges alkotások születtek. Színes bársonymasnival díszítette. Általában csak a végét kötötte össze vele, de nemegyszer bele is fonta a pillanatnyi formát követve. Idővel ezek a masnik a hangulatjelzés elemeivé váltak. Amikor a kislány vidám volt, akkor kék, a nyugalmat a zöld, az idegességet a piros, a szomorúságot a fekete szimbolizálta.

Az első igazán fájdalmas dolog az általános iskolában, rögtön a tanév kezdetén történt. Az egyik fiú, akit Petinek hívtak, valami rettenetes dolgot mondott neki. Amikor hazaérkezett a fiókjából hatalmas ollót vett elő, és levágta a copfjait. A tükör szárnyait becsukta, ne is láthassa magát benne. Ebben a pillanatban lépett a szobába az édesanyja.

- Panni. Pannikám! Mi történt a hajaddal? - kérdezte.

A kérdésre kérdés volt a válasz.

- Anya, mit jelent az, hogy "mongol idióta"?

- Hol hallottad ezt kincsem? - folytatta az anya.

- Az iskolában mondta rám egy fiú, akit úgy hívnak, hogy Peti.

- Szóval ezért vágtad le a gyönyörű, hosszú hajad? - kérdezte az anya, aki ekkor már könnybe lábadt szemekkel nézett a lány arcába.

- Nem azért. Peti azt mondta, hogy ezen a fejen, ami nekem van, nem segít a hosszú haj, még akkor sem, ha szépen be van fonva, és színes szalag van benne. Ezért vágtam le.

- Majd beszélek én azzal a Petivel. - nyugtatta az édesanyja.

- Anya! Nem akarok többé habos-babos ruhákban járni. Lehet, hogy ezért is neveztek "mongol idiótának"?

- Lehetséges Pannikám, bár nem hinném. - az asszony erős lelki fájdalma nem engedte, hogy mást mondjon. - Tudod, az emberek hajlamosak az alapján ítélkezni, amit az adott pillanatban látnak. Ha szeretnéd, lecseréljük a ruháidat valami egyszerűbbre.

- Anya! Én nem akarok többé abba az iskolába menni. Ott bántanak engem.

Édesanyja még suttogott valamit, szinte olyan halkan, hogy még maga sem hallhatta, majd elfordult és a könnyeit törölgette. Félt, hogy ez a nap egyszer majd eljön, de remélte, hogy sokkal később kell kezelnie egy ilyen helyzetet. Pár év, vagy néhány hónap is sokat segített volna neki. A gyermekek az iskolában, akik Pannit körülvették, csak őszinték voltak. El sem tudták képzelni, hogy a szavakkal mekkora fájdalmat tudnak okozni. Peti viszont tudatosan használta a sértéseit. Később nem véletlenül lett az osztály legrosszabb tanulója.

Madárszárnyon repültek tova az évek. Panni 16 éves lett. A lány valamennyire megtanulta már kezelni, hogy külseje az embereket két táborra osztja, de megszokni sohasem tudta. Vagy teljesen elfogadták őt - ebből voltak kevesebben -, vagy kirekesztették. Az igazán fájdalmas az volt, hogy a két véglet között nem volt átmenet. Sokáig kereste a helyét a világban, hogy a másságát kendőzve megmutathassa a valódi énjét. Próbálkozott énekléssel, de egy meghallgatáson csak újabb sérelem érte.

- Kislány, a hangja szép, de azért lássa be, ezzel a külsővel ön nem színpadképes. - mondta a zsűri elnöke.

Panni abban a pillanatban nem értette, hogy mit is jelent valójában az a szó, hogy színpadképes, de tudta, hogy a nyilvános szereplést el kell felejtenie. Hetekig tartott, amíg túltette magát a dolgon.

Segítő édesanyja biztatta, hogy próbálja ki magát más területen is, ezért versírásba kezdett. Ott nem kell vállalnia az arcát. Hófehér papírlapok és egy csodálatos golyóstoll lettek a legjobb barátai. Eleinte csak a saját szórakoztatására írogatott. Később az egyik barátnője javasolta, hogy érdemes lenne elküldeni valahova a verseket, ő tiltakozott ellene. Olyan szépek voltak ezek a versek, hogy kár lett volna a világot megfosztani ettől az élménytől. Ezért barátnője a Panni édesanyja segítségével titokban elküldte írásait a helyi újságnak. Amikor az anyukája megmutatta neki a megjelent újságban, már egyáltalán nem volt mérges, sőt majd kiugrott a bőréből örömében.

Az újság fiatal szerkesztője hamar felfigyelt a lány tehetségére. Hétről-hétre jelentette meg az újabb verseit. Később elhatározta, hogy Pannit a születésnapján egy verseskötettel lepi meg, amelyben a lány versei szerepelnek. Tortával a tenyerében és a szépen becsomagolt könyvvel a hóna alatt csöngetett be Panni szülőházába. A lány nyitott ajtót, és nagyon meglepődött.

- Te ki vagy? - kérdezte a vendégtől.

- Peti vagyok, az újság szerkesztője. Úgy tudom, ma van a születésnapod, ajándékot hoztam neked.

A fiút egy pillanatra sokkolta a látvány, de hamar túljutott az első döbbeneten. A lány sokkal nehezebben kezelte az első találkozást.

- Peti? Peti? Tűnj el innen! Peti, nem akarlak látni! Peti nem, nem. Peti nem. - toporzékolt, és úgy vágta be az ajtót, hogy a torta majdnem a vendég arcába csapódott.

A becsukott ajtó mögül is hallani lehetett, amint a lány még mindig kiabálja odabent.

- Peti nem. Nem. Nem Peti!

A fiú nem értette, hogy mivel zaklatta fel így a lányt, de a kételyeit a hamarosan kiérkezett édesanyja eloszlatta. Kiderült, hogy még az általános iskolában egy olyan mély fájdalmat okozott neki egy Peti nevű fiú, melyet az óta sem tudott feldolgozni. Peti kérte, hogy később telefonon beszélhessen Pannival. Az édesanya igent mondott. Az első alkalommal a fiú kezdeményezte a hívást. Szép lassan, gondosan megválogatva a szavait haladt előre a beszélgetésben. Egyre sűrűbben keresték egymást telefonon, de az idő még nem érkezett el ahhoz, hogy ismét személyesen találkozzanak.

Az első verseskötetet további kettő követte. Peti ismét felbátorodott, és immár három kötettel a hóna alatt és egy tortával kezében Panni 18. születésnapján csengetett be az ismerős ajtón. Panni nyitott ajtót. A fiút már nem sokkolta a látvány, hiszen gondosan tréningezte magát arra, hogy a helyzetet kezelni tudja. Most végre bebocsátást nyert. Örültek a személyes találkozásnak. Később Panni szüleivel együtt a tortát is felszeletelték, és hosszasan beszélgettek. A fiú érezte, hogy percről-percre hevesebben ver a szíve a lány közelében. Először magának sem merte bevallani, mert a saját érzései is meglepték, de érezte, hogy beleszeretett a lányba. Amikor ismét kettesben maradtak megosztotta Pannival az érzéseit:

- Azt hiszem, nagyon megszerettelek. - kezdte a fiú.

- Hiszed, vagy tudod? - kérdezte a lány.

- Rosszul fogalmaztam. - szabadkozott a fiú - Panni. Biztosan tudom, hogy szeretlek téged.

- Peti. Te nem lehetsz szerelmes egy Down-szindrómás lányba! Látod, hogy nézek ki.

- De Panni... - próbálkozott a fiú ismét.

- Várj! Mégis hogyan képzelnéd el a kapcsolatunkat? Szánalmat érzel irántam, vagy csak kalandra vágysz egy "mongol idiótával"?

- Panni! Ezek nagyon súlyos szavak. Méltánytalan az ismeretségünkhöz. A telefonban egészen másképp beszéltél velem.

- Peti. Látod, megint ki mertem mondani a neved. A telefon az egészen más. Ott nem láthatod az arcomat, nem befolyásol a látvány. A Teremtő jól összekeverte ezeket a kromoszómákat. Amivel nekem több van, mint neked, azt büntetésképp ilyen ábrázat formájában jelenik meg. Ez nem olyan, mint egy megfázás, ami idővel elmúlik. Nem egy belső szervi elváltozás, amely nem látszik. Itt az arcom az, amit legelőször megpillantanak az emberek. Vagy azonnal elfogadnak, vagy örökre kirekesztenek. Az emberek azt hiszik, hogy aki Down-szindrómában szenved, azok egyúttal értelmi fogyatékosak is. Ebben sajnos nem tévednek. Ez ennek a betegségnek a másik oldala, a mongoloid arcon kívül. Én más vagyok, a mások között. Kicsit lassabb vagyok az átlagnál, de kaptam annyi intelligenciát, hogy felfogjam, mi is történik körülöttem a nagyvilágban. A magukat tökéletesnek látó emberek azt gondolják, hogy én vagyok az, aki nem normális. Most mondjam azt, hogy számomra pedig a többi, 23 pár kromoszómával megáldott ember a nem normális? Nekem is csak egy másik "mongol idiótát" kellene társként elfogadnom?

A tengerkék mandulaszemekből könnyek indultak el. Az érzések bősz csatározásba kezdtek. Megkedvelte a fiút, hovatovább szerelmes lett belé, de nem tehette ki őt annak a kockázatnak, ahogyan a társadalom viselkedik a Down-szindrómásokkal szemben.

Igen. Amikor arcába néznek az emberek, először ráfogják: aranyos. Ez csak az első pillanat, mert még önmaguknak sem merik bevallani, hogy milyen borzalmas látvány. A társadalom sajnos még nem nőtt fel igazán a másság kezelésére. Én már rég megbocsátottam nekik. Talán az idő majd itt is jó sebgyógyító lesz. Szakirodalmak foglalkoznak vele, hogy megfogalmazzák az embereknek ezt a pillanatnyi, nagyon különleges, ellentmondásos érzését, amelyet éreznek egy Down-szindrómás ember közelében. Valameddig önmagukkal is harcolnak, hogy elfogadják a látványt. Ez tulajdonképpen dicséretes. Később mégis az el nem fogadás, szélsőségesebb esetben az undor nyer. Még inkább érdekes ez a dolog, amikor valakinek az ismerősei közül születik egy Down-szindrómás gyermeke. Hazudik a szülőknek és önmagának is, hogy milyen aranyos is a kisgyerek. Még a ripacskodásba is belemennek, hogy leplezzék ezt az érzést: "Igen. De aranyos a kicsi. Szinte fel sem fog tűnni az embereknek. Ha nem mondod, észre sem vettem volna. Hidd el, minden rendben lesz. Ismertem egy olyan embert, aki ismert hasonló helyzetben levő szülőket. Majd kaphatsz rá támogatást, és ha elég szánalmat sikerül ébresztened az emberekben, még előre is engednek a sorban." Közben viszont azt gondolja, hogy: "Nem. Még, hogy én hazavigyek egy ilyen gyermeket? Vele éljem le az életem? Lássam minden nap? Na, azt most azonnal felejtsd el!"

Peti türelmesen várt, majd így szólt a lányhoz.

- Tudod Panni, te most véget akarsz vetni valaminek, ami igazán el sem kezdődött. Meghallgattalak, de most hadd mondjam el, én mit gondolok!

- Peti, várj! Jól gondold meg, mit mondasz. Ha velem akarsz elkezdeni egy kapcsolatot, akkor mi nem csak itt a négy fal között találkozunk, majd ugye? Időnként ki kell mennünk az utcára. Az emberek ujjal fognak mutogatni ránk, és szánalmat fognak érezni irántunk. Mondják: "Nézd, ott az újság egyik szerkesztője! Ez is hogy összeált azzal a szerencsétlen lánnyal. Nem igaz, hogy nem talált valami normálisabbat magának." Peti, amikor bemutatsz a szüleidnek, mit fognak ők mondani? Olyan nincs, hogy mindenki egyformán el tudjon fogadni engem. A szerkesztőségben is elveszítheted a munkádat miattam. Nekünk nem lehet közös gyermekünk! Elég nagy az esélye, hogy örökölni fogja a betegségem. Mi nem lehetünk egy pár!

Peti még türelmesebben várt, mint azelőtt. Csak egy rövid kérdést tett fel.

- Panni, végeztél?

A lány szomorúan lehajtotta a fejét.

A mandulaszemekből mostanra már elapadtak a könnyek.

Peti átölelte a lányt és megcsókolta.

A lány remegett. Először a meglepettségtől, utána a csodálattól. Érezte, hogy a további kifogásoknak most már semmilyen keresnivalója nincs.

Panni volt ő. A Down-szindrómás lány, akire életében először rátalált a szerelem.