Varjú Zoltán: Valahol Magyarországon…

- TUDOD BÁCSI, HOGY MIT MONDOTT NEKEM AZ ÉN APUKÁM?

Még most is emlékszem, tíz éves távlatból, még mindig úgy él bennem, mintha tegnap történt volna mindez. Ugyanolyan szép, napos tavasz volt akkor is, mint ma, még most is bennem él, szinte érzem az akkor nyílt virágok édes illatát...
A hagyományokat őrizve a család, rendszeresen, mondhatni évente tartott jószágot, és egy kis darabka saját földdel, igyekezett mindig rendelkezni, ha másért nem, legalább legyen hová kimenni és jól elfáradni, még ha nem is lehetett megélni belőle, vagy kondát, esetleg csordát, nyájat tartani rajta. Csupán csak azért, hogy évente a saját gyümölcsét és zöldségeit ízlelhesse és a saját szájíze szerint, meglegyen az évi kolbász, szalámi és miegymás. Na, meg nem utolsó sorban, olyankor mindig lehetett találni indokot egy régóta beért találkozásra, szüret, nagyobb zöldmunka, vagy akár, egy disznóvágás alkalmával. Ilyenkor összesereglett a rokonság azon része is, akik ugyanúgy fontosak a családnak, mint azok a családtagjai, akikkel nap, mint nap találkozhat az emberfia.
Emlékszem, akkortájt éppen, egy nemzetközi porondon jelenlévő társaságnál tengettem a mindennapjaim és a beosztásomból fakadóan, igyekeztem a lehetőségek szerint, mindig azon lenni, hogy az adódó alkalmak a számomra a lehető legjobb eredményt hozzák. Két szóban összefoglalva: - Szerettem nyerni. Természetesen, akkor sem elvtelenül, csak hajtott legbelül a bizonyítási vágy, hogy újabb korlátokat ledöntve, bizonyítsam önmagamnak, hogy mi mindenre vagyok képes, és még mennyi minden rejlik bennem, mélyen legbelül. Igen, ez a "Krisztusi" kor és az azt követő évek, sokunkban akár ezt is megtestesítheti, és sokunk érzi úgy, mint azt hajdan megfogalmaztam, akkor rég valakinek. Az, hogy mivé válik az ember, nagyrészt rajtunk múlik, hiszen mi vagyunk a saját életünk sikerkovácsa, avagy elrontója. Igen, valakinek megfogalmaztam akkor, aki jól tudom, még most is emlékszik rá, pedig kényszerű búcsút intve neki, kiléptem azon körökből, ahol összesodort, egy évtizedre minket az élet. És most is ugyanúgy látom, mint akkor, hogy az ember, nagyjából azzá válik és az lesz, amit harmincöt éves korára elér, utána már csak azt kamatoztatja, persze, ha van hozzá elég tehetsége és kellő kitartása, ahhoz, hogy a céljait elérje. És igen, mindehhez nagykanállal hit is kell legyen, kell, hogy higgyen magában az ember, és egy kicsit kell a sors keze, hogy jó irányokat vegyen. Nem, nem nevezném szerencsének a sors kezét, mert hiába van valakinek szerencséje, ha minden más hiányzik belőle, hiszen a szerencse múlandó, mint ahogy semmi sem örök... csak az a szeretet, amit maga után hagy az ember, másoknak a lelke mélyén önmagából, hogy megőrizzék azt a világmindenség utolsó pillanatáig.
Szóval, szerettem nyerni, nem volt ez másképp akkor sem, amikor az "eladó állat" rovatokat nyálaztam az interneten, hogy az unokatestvéremmel megbeszéltek szerint, beszerezzek egy anyakocának való jószágot, ne évről évre választási malacokat neveljek. Nem mellesleg úgy, hogy értettem is hozzá, meg nem is, hiszen aki mindenhez ért, az ugye igazából, nem ért semmihez. Megfelelő önbizalommal és kevéske gyakorlati, de leginkább lexikális tudással felvértezve, neki láttam az adódott feladat megoldásának. Kikopiztam magamnak, vagy tucatnyi hirdetést, elemezgetni kezdtem az adatokat, helyszín és az abból adódó távolság az A' pontból, B' pontba eljuttatás költségei, stb. Mindössze utána kezdett el foglalkoztatni a meghirdetett irányár és az abban megadott ár-értékarány, miszerint mekkora súlyra, milyen összegre rúg a jószág, és azt lebontva pedig a kg ár. Természetesen, mindent megelőzve az egyik legfontosabb tényező az volt számomra, hogy milyen fajta a disznó. Hiszen kinek a pap, kinek a papné, meg persze valakinek egyik se... de nekem nyilván, nem volt mindegy, hogy például, hosszú fülű fehér lapály, durok, mangalica, esetleg valami más fajta. Néhány híváson túl voltam már, szorgosan kijegyzeteltem őket magamnak, majd miután az akaratomat átvittem a hirdetőkön, lelkiismeret furdalás nélkül, sok esetben közel a negyedével kevesebbért a meghirdetett árért, odaadták volna nekem a portékájukat, azt követően rangsorolgatni kezdtem a hirdetéseket. Persze volt közöttük olyan, amelyik első látásra, pofátlanul magas árral nyitott, de nincs mit megsértődni ezen, hiszen amíg van lószar, addig van veréb is és fordítva egyaránt. Piaci kereslet és kínálat... ez határozza meg az üzletet. Egy korábban hívott, de nem elért számmal próbálkoztam újra, már csak a miatt is, mert a hirdetésben az egyik rész, szinte muzsika volt a vevő fülének. "Sürgősen eladó". Rövid csengetést követően az éterben megszólalt a vonal gazdája.
- Jó napot, Szabó István*(a valóságban, nyilván nem*), miben segíthetek?
- Jó napot kívánok, Varjú Zoltán vagyok Paksról és a hirdetés kapcsán szeretnék érdeklődni.
- Tessék csak kérdezni.
- Engem, elsősorban az érdekelne, hogy milyen fajtájú a kocának való és az irányárról szeretnék egyeztetni. (Megjegyzem, kifejezetten fixárat jelölt meg és az is kifejezetten kedvező volt, nagyon sok hirdetéshez képest.)
- Nézze Varjú Úr, nem lebeszélve önt, de nézte hol vagyunk mi Pakshoz képest? Egy megyével arrébb vagyunk öntől, a falunk nincs túl közel sajnos.
Először meghökkentem, hogy az eladó, nem rögtön azzal kezdte, hogy milyen jó alomból való a koca, meg egyéb olyan dolgokkal, amivel felmagasztalhatta volna az eladandó jószágot, de nem sokat gondolkoztam, nyomultam tovább.
- Semmi gond, igazából csak úgy 60-70 kilóméterrel vinném messzebb, persze ha jó árat mondd, hogy nekem is megérje az üzlet! Szóval, milyen fajtájú is a koca?
- Magyar lapály és egy kis durok vér van benne. Nézze, fixárat írtam, de... ( - hallottam, ahogy sóhajt a vonal túlsó oldalán) ...meghallgatom az ajánlatát, nekünk sürgős lenne, még a héten le szeretném tudni a dolgot, ha komolyan érdekli.
Tudtam, hogy innentől enyém a meccs, éreztem, hogy megfelelő tárgyalástechnikával enyém lesz az üzlet és a szerint alakul, ahogy én akarom. Meg is köttetett az alku, a meghirdetett, amúgy sem túl magas árnak a 70%-ára lenyomtam a vételárat. Nyertem... elégedett voltam magammal. Megígértem, hogy szombat délelőttre leszervezem a tranzakciót és a képpen is tettem. Gyorsan intéztem fegyvert és paripát, no, nem szó szerint, csupán egy barátomtól fuvart és állatszállító ketrecet, amit erre, mifelénk "kotroc"-nak hívnak. A hátralévő napokban, beletemetkeztem a munkába, az újabb és újabb harcaimat vívva a hétköznapjaim monotonitásában, hogy bizonyítsak az egómnak, mindenek elött és mindenek felett.
Szombaton a szokásos korai kelést követően, miután letudtam a reggeli rítusaimat és a kávéscsészém is kiürült, összeszedelőzködtem és átgurultam a barátomért, nevezzük egyszerűen, csak Ferinek, aki segítségemül szegődött. Átpakoltam a Doblómból a személyes cuccaimat, majd átülve a kölcsön terepjáróba, elballagtunk a kölcsönkapott "kotrocért", hogy felpakoljuk a platóra. Szépen rendjén, ahogy azt kell, rögzítettük és nekilendültünk célirányosan, útba ejtve az unokatestvéremet. Közben eldicsekedtem a barátomnak, hogy milyen jó üzletet kötöttem, aki örült az örömömnek. Nagyrészt az autópályán, hamar letapostam hozzá az utat, de onnan, szinte végig faluból ki, faluba be, haladtunk, így egy örökkévalóságnak tűnt az út, pedig tőlük, háztól házig, még 70 km se volt a táv. Ahogy haladtunk előre, faluról falura, az egyébként tiszta és rendezett utcákon át, valami kimondatlanul és megfoghatatlanul tapintható szegénységet sugárzott felém, a sok-sok, valaha szebb időket megélt ház és azok rendezett udvarai. Egyáltalán nem volt jellemző az elhanyagoltság, látszott az ott élők szorgos kezének a munkája, és ha valahol a portát, mégis felverte netán a gaz, az egyértelműen kiviláglott, hogy nem lakják és talán, még örökösök se nagyon lehetnek, akik a régóta ki sem tárt kapukat, akár még egyszer kitárhatnák az életben. Lassan, de biztosan odaértünk, legalábbis a GPS gépi hangján közölte: "Érkezés a célhoz a jobb oldalon!"
Fehérre meszelt, takaros ház elé parkoltunk a kapu előtti kocsifelhajtóra, ahonnan beláttunk a rendezett udvarra, ahol egy idős, 80 év körüli nénike bandukolt elénk, hogy kaput nyisson nekünk. Gyorsan kipattantunk a kocsiból és siettünk felé, hogy segíthessünk neki.
- Jó napot kívánok! Kezét csókolom! - köszöntünk a nénire. Tessék, csak hagyni segítünk!
- Jó napot aranyoskám! Maguk jöttek a kocáért ugye? A fiam hátra ment, hogy elzárja Bundit a fészerbe, mindjárt szólok neki. - majd lassan elindult az udvar hátsó felébe.
- Igen, mi jöttünk érte. Köszönjük, beállunk és megvárjuk itt.
Úgy is tettünk, a ház előtti fordulóban visszatolattam, majd farral az udvarba betolattam az autóval. Leszedtük a spanifereket, amivel a platóhoz rögzítettük a "kotrocot", majd leraktuk a földre, miközben előkerült a gazda az édesanyja oldalán. Az udvaron a frissen lenyírt fű melletti virágágyásokban, már nyíltak a színpompás virágok, nárciszok és jácint mellett, tulipánok sereglettek a szépen karban tartott ágyásaikban. Jól esett a léleknek végignézni rajtuk, elterelte a figyelmét az embernek, az amúgy szembeszökő szegénységről, amely most tisztes megnyugtató hatással és egyszerűséggel, szinte tiszteletet parancsolt.
- Jó napot, látom megjöttek! Milyen utuk volt, gondolom hosszú? - köszönt a gazda mosolyogva, majd kézfogással körbe üdvözölt mindannyiunkat.
- Jó napot! Elsőre hosszú volt, de azért ide értünk. - mosolyogtam vissza rá.
- Már előkészítettem a cocát szállításra, kitereltem a külső karámhoz, jöjjenek, nézzék meg!
Hátra mentünk vele a kocához, már a legelső ránézésre, relatív, laikusként is látszott, hogy jó kiállású, jól tartott, gyönyörű jószág. Összenéztünk az unokatestvéremmel, aki több ezer anyakocának az elletését és kismalacoknak a világrajövetelét vezényelte le, mint szakmabéli, kis és nagyüzemben egyaránt. Láttam a szemében az elégedettséget és ez nyugalommal töltött el, hogy jó döntés volt ez a választás. Körbe nézte a kocát, majd csupán annyit mondott:
- Zolikám, elsőre tökéletesnek látszik, nagyon szép, kocának való jószág!
- Na, jöjjenek velem és igyanak egy áldomást, meg vigyük már oda a kocsihoz ezt a két pallót! - majd egyikkel a hóna alatt elindult az autó felé a gazda.
Barátom Feri, szintén felkapta a másikat és sréviza a másik mellé helyezte a platón. Nem kellett különösebben elmagyarázni egymásnak, hogy miért, hiszen mindannyian szállítottunk kézierővel nagyobb súlyt, amit platóra raktunk fel. A két pallóra, viszonylag könnyen ráhelyezhető a súly és azon felhúzni, illetve feltolni, könnyebb, mintha mellmagasságba emelve próbálkozna az ember súlyt emelni. Hamar letudtuk az előkészületeket és beléptünk egy pillanatra a konyhába a gangról, mivel nagyon lelkesen agyusztált minket a gazda, hogy fogadjunk el valamit inni, mielőtt felrakjuk a kocát. Néhány mondatos, gyors tiszteletkört lefutva mindenki mondott pár szót, míg előkerült a gazda édesanyja és egy konyharuhával letakart tálcán, poharakat hozott, majd letette az asztalra a két üveg és a szódáspalack elé. Az egyikben fehérbor a másikban pálinka volt, amiről elmondta közben a néni, hogy még tavaly készült, amit a nem olyan rég megboldogult férje csinált. Egyszer csak kinyílt a folyósóról nyíló ajtó és egy 5-6 éves forma kislány toppant közénk, aki rögvest a gazdához szaladt, majd a lábait átkarolva letáborozott mellette. Az unokatestvérem faggatta közben a gazdát a kocáról, aki elmondta, hogy a jószág több generációs szaporulatból van, igen jó arányú ellési szám mellett és általában véve a természetük is jó, mert az alomból szinte mindet fel szokták nevelni.
- Igen, első ránézésre szép kiállású, amúgy meg szemre a körméret alapján, elég szép súlyban lehet. Mérte mostanában?
- A múlt héten mértük, közel 140 kg-t nyomott akkor. Sokat gondolkoztunk, hogy mitévők legyünk, van egy hízónak való is, de tudják nagy a szegénység errefelé és ha csupán súlyra adnánk el vágásra a másik 160 kg-s hízót, még ennyit se kapnánk érte, pedig a muszáj az nagy úr.
Rám nézett az unokatestvérem és Feri barátom is, láttam a szemükben, hogy hamar leesett nekik, a vételár ez esetben, alig karcolta alulról az élősúlyban eladott vágásra szánt disznó árát. Őszintén szólva, tudtam jól, hogy nagyon nyomott áron alkudtam meg a gazdával, gondoltam biztos sürgősen kell a pénz nekik, hisz a hirdetés is erről szólt és végig ezt éreztem az üzletkötés alatt. Ekkor, váratlanul megszólalt a kislány, tisztán és érthetően, gyermeki bájjal és őszinteséggel törtek fel belőle a mondatok:
- Tudod bácsi, mit mondott nekem az én apukám? Azt mondta az apukám, hogy Mazsolát, nem adnánk ám el. Nem, csak a báttya, nagyon messze elment és kell a pénz a nenének, mert most nagyon szomorú és anyu oda ment hozzá, hogy ne legyen szomorú. Tudod bácsi? Azt mondta az én apukám, hogy a Mazsolát nem bántja senki, mert a báttya hozta és nagyon szereti a Mazsolát. Ugye nem bántjátok Ti se? Tudod bácsi, Mazsolát szeretni kell...
- Csilluskám, hagyd most a bácsikat, apának most dolga van, mindjárt kiengedem Bundit és játszhattok egy kicsit. Anyuka, segítsen kérem, menjenek már be és kapjon magára valami játszóruhát a kislány. Oda van készítve, Marika kirakta neki. Csilluska, menj szépen a mamával... legyél ügyes, mutasd meg a mamának, hogy milyen ügyes kislány vagy.
A kislány a nagymamájával átballagott a szobába, hogy magára vegye a kinti játszós ruháját. Amint becsukták maguk mögött az ajtót, megszólalt a gazda.
- Elnézést, de a kislány nem tudja, hogy a sógorom a feleségem öccse a múlt héten, Ausztriából hazafelé, balesetet szenvedett idehaza, amikor hozták hazafele és sajnos a balesetben elhunyt. A feleségem emiatt van a sógornőjénél, segít a gyerekekre vigyázni, meg amiben tud. Őszintén megvallva, tényleg nem adtuk volna el a kocát, de most minden pénz jól jön a sógornőmnek segítségül. No, egészségünkre és harcra fel! - majd lehajtotta a kupica pálinkát és ránk mosolygott.
Mindenki sorra lehajtotta a kezében lévő italt, majd az üres poharakat az asztalra tette, nekem zúgni kezdett a fejem az imént hallottaktól és tétován visszaraktam a kezemben lévő, teli poharat a szódával együtt. Nekiindultunk és már nem is igazán emlékszem, hogy hogyan és miképp, de ügyesen a "kotrocba" tereltük a disznót és végül a platón landolt, ahol rendre lerögzítettük a spaniferekkel. Amíg mi a rakománnyal foglalatoskodtunk a gazda visszabattyogott a fészerbe és kisvártatva megjelent a kezében két kis kockabála szalmával, mondván vigyük magunkkal alomnak, meg addig is rakjunk alá, ne a saját trágyájában fetrengjen a szegény pára, amíg úton leszünk vele. Korábban láttam a bálákat a fészer falának támasztva, talán ha összesen öt darab lehetett ott. Ekkor kézenfogva megjelent az udvaron a nagyi a kislánnyal és hirtelen Csilluska elengedve a mamája kezét, odaszaladt a kocsi platójához.
- Szia, Mazsola! Nagyon szeretlek! - kiáltotta a kislány, majd egyenesen hozzánk szaladt. - Elviszed bácsi? Ugye vigyázol rá?
- Persze Csilluska, és elárulom neked, hogy nagyon megszerettem ám én is Mazsolát! Képzeld lesz neki egy nagyon szép, nagy ólja, ahol majd nagyokat futkározhat, pont úgy, mint te itt kint, ezen a szép udvaron. Megígérem, hogy nagyon vigyázunk rá és szeretni fogjuk, nagyon, de nagyon. - majd megsimogattam a buksiját és hagytam, hadd szaladjon tova.
Közben össze-vissza cikáztak bennem a gondolatok, ahogy mentem a gazda felé, hogy végre elszámoljuk egymással az anyagiakat. Intettem neki, mutatva, hogy menjünk be az épületbe és számoljuk meg a pénzt. Egyre csak próbáltam visszaemlékezni a hirdetésekben lévő számokra, előásva magamban a legpofátlanabb számok valamelyikét, amíg ballagtunk befelé a konyhába.
- Nézze István, mivel a jószág, szemmel láthatóan sokkal nagyobb, mint arra számítottam, ezért nyilván arányosan többet is fizetek!
- De megállapodtunk...- kezdte volna szegény, de belé fojtottam a szót.
- Persze, de nem csapnék be senkit sem a világért se. - majd a megalkudott összegnek a dupláját a kezébe nyomtam és annyit mondtam:
Köszönöm szépen!
Megvártam, hogy átszámolja a pénzt, (hallottam, ahogy sóhajtott, pont úgy, mint a telefonban napokkal ezelőtt) majd együtt visszasiettünk a többiekhez és kiálltam a kapu elé a kocsibeállóhoz, amíg ő elengedte a kutyát és utána kijött hozzánk. Sorra kezet fogva elköszönt mindenki egymástól, majd elém lépett a gazda, miközben a kislány, Csilluska, le föl szaladgált az udvaron Bundival", egymással kergetőzve a csukott kapuk mögött. Kezet nyújtott felém István, a szemembe nézve, csak ennyit mondott búcsúzóul:
- Köszönöm! Nagyon sok szerencsét a kocához és vigyázzanak hazafelé magukra az úton! - éreztem, ahogy engedett a kézszorítása egy pillanatra, majd megint kezet szorított és azt mondta a szemembe nézve: - Áldjon meg a Jóisten Zoltán!
Majd sarkon fordult és besietett a kapun, meg sem várva a válaszom, ahogy ott motyogtam, az is lehet, csupán csak magamban: - Köszönöm... minden jót!
Néhány pillanat múlva behuppantam a vezetőülésbe és elgurultam a ház előtti útra, még dudáltam egy rövidet búcsúzóul, aztán nekiiramodtam. Pár percig szótlanul haladtunk, majd az unokatestvérem törte meg a csendet, ami rabul ejtett minket, mint ahogy a lámpások ejtik rabságba a Dzsinnjeiket.
- Zolikám, jó vásárt csináltál, jó helyről vetted a kocát... a lehető legjobb helyről...
- Szerintem is jó vásárt kötöttünk, a lehető legjobb helyen! - válaszoltam és talán máig sem értik, mire gondoltam és mit éreztem akkor.
Akkor úgy éreztem... Nem! Nem csak éreztem, tisztán láttam a lelkem mélyén és a szívemből éreztem, hogy jó ideje, mennyi mindent és mennyiszer elveszítettem, de most végre, végre most tényleg nyertem. Talán, először az életemben, visszanyertem önmagamból egy darabkát, amit már jó ideje elveszítettem valahol a folytonosan megvívott, mindennapos csatáimban. Talán így van, talán nem. Akkor, abban a néhány pillanatban, láttam valamit a gazda, István szemében, ami, azóta elkísér, ahányszor csak eszembe jut, és olyankor, amikor a szeretteim és a barátaim szemébe nézek, és egy pillanatnál a kelleténél, tovább időzök a szemük tükrében. Olyankor, mintha meglátnám a régóta keresett önmagam, úgy, ahogyan ők látják a valódi énemet. Igen, akkor és ott, valami ilyesmit véltem István szemében felfedezni, de az is lehet, hogy tévedek és mindez illúzió volt csupán.
Leengedtem a vezetőülés melletti szélvédőt résnyire, mert friss levegőre vágytam és éreztem, ahogy a koradélutáni langymeleg tavaszi szellő átkarolja az arcomat és hagytam hadd gördüljön alá az a könnycsepp, amit szerettem volna otthagyni a kislánynak gyémántba zárva, miközben megsimogattam az udvaron a buksiját. Éreztem, ahogy alágördül a szememből a kristálycsepp és szépen lassan felszárította azt, a leengedett ablakon át beáramló lágy szellő.