Vántus Dominik: Küldetés
Rövid, sötét folyosó vezetett a barna, kopott ajtóhoz. Olyan szűk volt, hogy csak egy ember fért el benne, annak is jócskán össze kellett magát húznia.
Glen az ajtóhoz lépett, rátette a kezét a fémkilincsre, majd lenyomta, és benyitott. Az ajtó hangosan megnyikordult zsanérjain. Mögötte egy teljesen üres szoba várt rá, amit neon lámpákkal világítottak be. A mesterséges fény előidézett némi nyomást a homloka mögött. A közelgő fejfájás előszele - gondolta, majd átlépte a küszöböt.
Nem igazán tudta mit fog találni, vagy mit kéne keresnie. Egyre inkább rossz ötletnek tűnt idejönni. Az öregember mutatta neki az ajtót, akivel az előbb találkozott. Ő mutatta az aluljáró falában rejtőző folyosót. Az öregember, aki a világ pusztulásáról beszélt, akinek a testét fémlemezek alkották a hosszú kabátja alatt. Talán nem is volt valós. Talán csak álmodom. Mindjárt felébredek. De a fájdalom előszele valós volt, éppúgy ahogy a lüktetés a torkában, a nyirkos izzadtság cseppek a homlokán, és a vakító neonfény... Mind-mind valós volt. De én akkor is álmodom!
Körbefordult. A kopott, barna ajtó helyén üveglap volt. Lehetetlen! Glen közelebb ment hozzá. A saját elgyötört tükörképe nézett vissza rá. Milyen öregnek tűnök - szörnyűködött a kamasz fiú. A képmás szája mozogni kezdett, és Glen hallani vélte a saját hangját, noha a valóságban nem váltak szét az ajkai.
- Nem kell félned tőlük.
Narancsos derengés, az alkonyat fénye, vonta be a falakat. Levelek zöldségét, fák barnaságát vélte látni, majd az élet hangjait hallani. Ez egy lázálom. Ez nem lehet valós! A szoba megtelt élettel. Nagyobb virágok és kisebb bokrok cserepekben, fapadló az eddig betonos talajon, és krokodilszerű groteszk lények vették át az üresség helyét. Az utóbbiaknak túl nagy volt a fejük, a végtagjaik és a mozgásuk túl emberi, a szemük pedig egyszínű, és fátyolos. Az egyik éppen "táncolt". Két lábon állt, és hol a jobb, hol a bal lábára ugrott, közben a levegőbe szaglászott.
- Hol vagy? Nem talállak!
- Nem is létezik te bolond! - nézett felé egy másik, kövér, hosszú és csúnya egyed, aki mellette feküdt. Egyik szerzet szája sem mozgott. Glen mégis hallotta őket. Sokkal inkább bent a fejében, mint a valóságban.
- Elhagytál engem! - siránkozott tovább a Kereső.
- Figyelsz te rám? Azt mondtam nem létezik! - szidta tovább a Korholó.
- Gyere vissza! Könyörgöm!
- Szándékosan nem hallasz engem? Hozzád beszélek!
- Hol vagy??? Miért nem adsz jeleket???
Mögötte egy bokorról leesett egy levél, de ő nem látta.
- Miért? Miért? Könyörgöm neked. Könyörgöm érte.
- Hallgass már te bolond!
Glen a falnak lapult. Undorodott ezektől a valamiktől. Mellette egy másik folyamatosan a falnak rohant, miközben saját magát karmolászta.
- Sikerülni fog! Sikerülni fog!
Megint a falnak szaladt. A feje bőre felhasadt egy vékony sávban, ő pedig a fapadlóhoz vágódott.
- Sikerül... Sikerül...
Glen hányingert érzett, aközben miközben nézte őt. Arrébb egy nagytestű izmosabb egyed éppen nyers húst zabált. Hárman álltak vele szemben. Az egyikük bátran előrébb lépett, mire a mellette álló visszarántotta.
- Akkor mennyi is a részesedés? - kérdezte tőle.
- Mindenkinek egy hús. Ha sikerül - felelte az Előrelépő.
- Kettő nagy nekem egy-egy fél nektek. Nagyon éhes vagyok!
- Én is az vagyok!
- De én régebb óta éhezem.
Az Előrelépő vicsorogni kezdett, közben a Harmadik mögé lépett és tarkón vágta. A lendülettől ő maga is megtántorodott, de az ütés földre vitte a másikat. A Visszahúzó groteszkül elmosolyodott. Egyszínű szeme rosszindulatot sugárzott, de volt benne még valami más is. Valami egyéb...
Glen úgy nyomta a hátát a falnak, hogyha lehetne bizonyára átzuhanna rajta. Forgott vele a szoba, émelygett izzadt és fázott. Nem tudta mit tegyen. A fények erősek voltak, vakítóan vörösek és távoliak. Túl távoliak. A hasa liftben utazott, a homloka mögött pedig gyülekeztek a viharfellegek. Összeszorította a szemét, úgy hogy az könnyezni kezdett, a fájdalom pedig elemi erővel lángra lobbant a koponyájában. Egy ideig betöltötte a fülét a saját zihálásának, és szívdobogásának a hangja. Aztán újra hallani kezdte őket.
Hallotta a Kereső esetlen ugrándozását. Aztán egy nyálkás puffanást. Ezek összeütköztek?
- Te tényleg ilyen bolond vagy? - ez a Korholó volt.
Nem! Csak nem veszi észre a jeleket, mert annyira kétségbe van esve - akarta volna mondani Glen, de képtelen volt megszólalni. Túl száraz volt a torka. Olybá tűnt, mintha zuhannának. Mintha az egész szoba száguldana lefelé.
- Áruló! - így az Előrelépő.
- Árulónak mersz nevezni engem, te bolond? - kötekedett vele a Korholó.
- Nem téged...
A fiú egy émelyítő szakadás hangját hallotta, majd egy nyálkás placcsanást. Fájdalmas vörösséget érzett. Romlott. Ezt egy reccsenés és egy újabb puffanás követte, közvetlenül a lábánál. Ez a falnak szaladgáló szerencsétlen meg öngyilkos lett itt mellettem. Csukott szemhájain keresztül is érzékelte, hogy mindjárt teljesen lebukik a fény. De feljön-e még valaha? - ez a gondolat nem az övé volt. Nagyon hasonlított rá de nem hozzá tartozott. Mégis ismerős volt...
Érezte, hogy fátyol nehezedik rá. Hogy fekete virágok bontanak ezernyi szirmot pupillái körül. Cselekednem kell! Még mielőtt lemegy a nap! Közbe kell avatkoznom! Meg kell mutatnom neki a levelet. Meg kell őket mentenem!
Glen kinyitotta a szemét, előrenyúlt és... Sehol sem voltak már. Csak nyirkos falak voltak körülötte, az aluljáró oldalában. Vele szemben azonban volt egy polc. Egy polc amin rengeteg könyv hevert. Az egyik borítóján az volt, hogy küldetés, a másikon az, hogy út. A könyvek között építőeszközök hevertek. Fúró, kalapács, és egyebek. S Glen mégis ordítani kezdett, amikor lejjebb nézett, és meglátta a kezét. A kezét, ami elfajzott, nyálkás, zöldes és krokodilszerű volt.
A talajszint alatti falak visszaverték a sikolyait. A visszhang még sokáig kísértette az üres folyosókon bolyongó elkárhozott lelkeket.