Tóth József: Teérted

Csendben érkeztél udvaromba virágszirmokkal
és hintettél be mindent, merre vittek lépteid
ott fény szökkent az árnyékos sarkokba, halk szavaid
gyöngyökként gurultak szerteszéjjel a csillagokkal.

Tekinteted az enyémbe bújva ábrándokkal
kacag bele az időbe, tétova ujjaid
érintésre vágyva kiáltanak, hogy elhidd,
valósággá válhat a képzelet, álmokkal.

Keringőzünk egymás körül, sejtelmes táncban,
miközben tér és idő a végtelenbe olvad,
testünk-lelkünk gyakran egymáshoz simul, pajkosan.

Nézz bele szemembe és lásd meg bennem önmagad,
suttogj még fülembe, mondd, hogy a pillanatban
elvész az a szó, hogy te és én: csak mi marad.