Tóth József: A színfal mögött

Lement a függöny és már nem forog tovább a színdarab. Gondolod, mert azt hiszed, amikor kilépsz a világi problémák alkotta mókuskerékből és hazaérsz, ahol nem vár rád, csak a csend, megpihenhetsz.
Úgy gondolod, hogy ideje elengedni az arcodra fagyott mosolyt a szádról, ami már teljesen elzsibbadt és inkább vicsorrá feszült, mintsem őszinte mosollyá, annyira erőlteted nap, nap után. Leülsz, és csak nézel magad elé: szinte látod, ahogyan elsuhannak melletted a másodpercek és a csend, mint puha palást, kellemesen, de mégis egyre nehezebben terül el rajtad.
Arra gondolsz, hogy letörlöd a napi sminket; a koszt, ami megült rajtad a lótás-futás alatt, hogy ezzel majd visszanyered arcod frissességét. Azonban, mint az eltelt idő alatt már sokadszorra, de mégis mindig ugyanazzal a mélabús riadalommal reagálsz, amikor belédhasít a kegyetlen felismerés: már nem jön vissza. Mert az, amit letörölni kívánsz, már beleivódott a bőröd repedéseibe, és talán észrevetted, talán nem, de évek teltek el azóta a nap óta, amikor azt hazudtad magadnak, hogy minden jobb lesz. Ez csak "átmeneti", "ideiglenes".
Sosem hitted el igazán. Most sem akarod, de attól még igaz: minden nap megfőzöd és megeszed a saját magad által, önmagad számára készített hazugságodat. Erre pedig iszol egy nagy pohár önámítást: "Holnap majd másképp csinálom." Másképp, ugye? Ismerősek valahonnan ezek, nem igaz? Mintha hallottad volna már, valamikor, valahol, valakitől.
Arra gondolsz, hogy bár ez a nap nem sikerült túl jól, de holnap jobb lesz. Jobbnak kell lennie. Hinni próbálsz az élet nagy bölcsességeiben, hiszen, azokat nem véletlen találták ki. Nem? Azok biztosan erőt adnak neked, hogy átlendülj mindig a nehéz helyzeteken, amik időről időre eléd kerülnek. De TE erős vagy. Sosem adod fel. Sosem hátrálsz meg. Soha nem soha, semmi sem. Keményebb vagy, mint Rambo sarka és Rocky ökle együtt. Nem számít, hogy mennyi a pofon, mindenen átmész. Kell, muszáj.
Hinni kell, hogy a tündérmesék is igazak valahol. Nem lehet, hogy ne legyen igaz. Ugye? Kell? (Igen, igazad van, tényleg így van...)
Fáradtan megérinted az arcot, ahogyan azt gondolod, hogy a tenyeredbe rejted az arcod, csupán csak egy pillanatra. Ám a valóság az, hogy valósággal belezuhan, nem is esik. És a kéz...mennyi érzést megélt, mennyi csatát megvívott kéz, mely ételt teremt, így vagy úgy. Mert mindenki másképp keresi meg a betevőre valót, és ez alól Te sem vagy kivétel. Mindegy, hogy hogyan, a kezed is benne lesz a buliban, ezt elhiheted.
Szóval csak nézel át ezeken, a meggyötört ujjaid között a semmibe. Várod. De mit? A csodát? Nos, arra várhatsz, mert nem fog jönni. De attól persze, még várhatod. Ahogyan azt is vártad, hogy az életed jobbá váljon, nap nap után, és így észre sem vetted a nagy várakozásban, hogy peregtek el az évek melletted, mint a homokszem az ujjaid között.
Csak arra eszmélsz fel, hogy a kedvenceid, bármire is gondolj, veled együtt mennek kifelé a divatból. És nem, nem fognak visszajönni, ahogyan Te sem leszel már fiatalabb.
Minden egyes perccel haladsz valamerre, de egy biztos: visszafelé már nem fogsz menni. Az nem opció.

Fáradt vagy. Kellemetlen a közérzet, nyomott a hangulat. A szar is ízetlen, fáj még élni is. Már a gondolattól is rosszul vagy talán, ha arra gondolsz, hogy holnap, amikor kinyitod reggel a szemed és beállítod magad a robotba, a kerékbe, amiben tengődsz.

"Holnap jobb lesz." Oltod magad egy kicsit, mert kell. Szüksége van rá a lelkednek. De a baj az, hogy nem csak a tested nyűvik el a szenvedés által, hanem a lelked is. Eme becses kincs, mely egykor álmoktól és vágyaktól csillogott, most üres és kopott, mint egy régi bútordarab, amit senki sem használ. Senki nem gondol rá szeretettel. Senki sem törli le róla a port, ami csak rakódik rá, szépen, rétegesen.
Korszakok pora és alkonya ül meg a csendben, ami körülvesz téged, csendes magányodban, merengésedben. Mondanám, hogy lázasan agyalsz azon, hogy vajon hol rontottad el. A baj az, hogy számtalan példát tudnál hozni, de amikor ott volt a lehetőség, mindet elengedted. "Majd lesz jobb, ez még nem elég." Mondtad ezt munkára, szeretőre, vágyakra, álmokra. Sosem volt semmi elég, de sosem tettél eleget azért, hogy fentebb haladj. Csak vártál. Rendületlenül. És vársz most is.

Csak már gépiesen, rutinból, mondhatni a zsigereidbe égett. Szeretnél érezni, valamit, akármit, de már idővel elfelejtetted ezt is, hogy hogyan is kell. Nem volt rá szükség. Nem kell gondolkodnod. Csak tedd, amit tenned kell. Amit majd megmondanak neked és helyetted, neked ezen nem kell(ett) agyalni.
Valami átcikázik agyad üres égboltján, mint derült égen a villámcsapás: otthon vagy. Már nem kell színészkedned. Már nem kell megjátszanod magad, hogy minden rendben van. Amit bár régóta nem érzel már, de annyira rutinosak a mozdulatok, hogy néha már majdnem magad is elhiszed, hogy tényleg úgy van.
Próbálod letenni a lantot, nem figyel senki sem. De nem megy. Beléd ivódott, mint egy rossz szokás és elkap a sírás. Könnyek peregnek az arcodon tova és alá: eltelt az életed, várva és elégedetlenkedve és mi lett a jutalma?
Egy csendes lyuk, ahol meghúzod magad és álomra hajthatod a fejed, reménykedve, hogy itt senki sem lát. Ahol azt hiszed, hogy minden könnyebb lesz, nem kell megfelelned senkinek sem.
De, mint mindig és sokszor, most is tévedsz:
Hiszen, bár a függöny lehullott és senki sem lát, nem kell megjátszanod magad, önmagad maradtál önmagaddal. És ez a legkeservesebb minden árulás közül. Amikor saját magadat adod el, magadnak, de nem veszed meg.
Mert nem hiszed el a saját hazugságod már, mert egyedül maradtál, bezárva a négy fal közé.