Török Nándor: Térdig az avarban
2020.08.24
A
lomb gyérszövésű rojtos függönyén,
száz sugárba törve a csupasz ágakon
erőlködés nélkül csordogál rám a fény,
arcomat fürdeti, jól esik, hát hagyom:
a híg káprázattól botorkálok vakon.
Egy
recsegő szajkó torkának dallama
a tömör csend ívét tompán metszi ketté,
s a pillanat némán kétfelé hajlana,
lelkemet kitárva összefogom eggyé:
ereimben a vér nem savanyú meggylé.
A
monoton hulló tétova levelek
sárga zörejében bújócskázik e csend,
és én önkéntelen benne leheverek
s a táj hűs nyugalma szabadságot teremt:
egyszerre fogad be mind a fent, mind a lent.