Tibiássy Adalbert István: A rejtett zseni
Nyikorgott a szék. Az alapvetően kék színű, idegesítően zöld pálcikákkal teleszórt mintázatú ülés minden egyes elinduláskor megnyikordult, ezzel adva a kocsiban utazó összes olyan embernek a tudtára, akinek nem volt fülhallgató a fején, hogy egy személy foglal rajta helyet. Fiatal, középmagas, világosbarna hajú fiú ült rajta, aki ezen a nyári napon már éppen elkezdte élvezni, hogy az érettségin túl, az egész szünidője tökéletes szabad és kötelességektől nem terhelt, így határtalan jókedvvel nézett ki a villamos jókora kézlenyomatokkal tele tapicskolt ablakán. Ekkora szabadságot soha nem érzett, a körülbelül-akármire-van-időm érzése uralkodott el rajta, ezért a kéznyomok tulajdonosain gondolkodott, hogy vajon ki és mért hagyhatta ott azokat. Néhol a Nap előbukkant a nagy irodaházak takarásából, és jobban megvilágította a plexit, ezáltal még több absztrakt, neoavantgárd stílusú, erős expresszionista jegyekkel ábrázolt emberiségtörténetet szimbolizáló tenyér- és ujjlenyomat kavalkádot tárva a megfigyelők szeme elé, amely az utókornak a következő takarításig lett hátrahagyva.
Az egyik kanyarban a villamos hatalmasat visított, ahogy a villamosok szokták a máig megmagyarázatlan természetű nyikorgó, nyekergő hangjukat kiadni. Erre hirtelen a fiatalember felkapta a fejét, ahogy a zörej hatására felocsúdott az ablak analizálásából, és eszébe jutott egy irodalomóra.
"Kosztolányi írta egyik novellájában, hogy feljajdulnak a villamosok..." - és egyszer csak a neuronjaiból és szinapszisaiból egy csodálatos verssor került tudatának felszínére. Olyan hirtelen érkezett gondolat volt, hogy fel is sóhajtott, és kikerekedett szemmel nézett felfelé a villamos megállóit ábrázoló egyszerűsített, gráfszerű térképre. Nem akart feltűnést kelteni, az amúgy eléggé feltűnően hatalmas sóhajával, ezért megpróbálta a tekintetét nem azok irányába fordítani, akik meglepődött fejjel és a szegény-srác-megkattant-az-érettségi-alatt gondolatot az arcukra öltve konstatálták, hogy le akarnak szállni a következő megállónál. A fiú, viszont amilyen gyorsan érkezett a kellemetlenség, annyira gyorsan túl is tette magát rajta. A verssort ismételgette magában, néhol egy-egy alapvetően beképzelten hatható - "Lehet én leszek a következő nagy költője a nemzetünknek" - gondolatokkal teletűzdelve, nehogy elfelejtse legújabb és legcsodálatosabb szellemi alkotását. Már egyáltalán nem is koncentrált arra, hogy ki néz rá furán és miért, csak arra a tökéletes mondatra tudott gondolni, amiből meg fog születni az irodalomtörténet következő mérföldköve, amely mellett az irodalomkönyvek nem haladhatnak el szó nélkül, és minden magyar embernek ismernie kell majd. Annyira belemerült az ábrándozásba, hogy majdnem elfelejtett leszállni a megfelelő megállónál. Az ajtók lámpájának felvillanásai és az idegesítően sokáig hangzó "Az ajtók záródnak!" hangeffektus nyers csendülése kizökkentette zakkantságából, és gyorsan ki is csúszott az ajtó szárnyai között egyre szűkülő résen. Majdnem el is felejtette, hogy mi történt vele, hogy a sors kiválasztotta őt, hogy népének, a saját nemzetének új költő csodája, intellektuális vezére legyen. Felfrissítette magában a sort, mely naggyá fogja tenni, és boldogan ismételgette tovább.
Ahogy tartott hazafelé, és ahogy egyre jobban beleélte magát a rejtett zseniségébe - illetve ennek kibontakozásába - néha halkan elkezdett suttogni, sziszegve, hangosan gondolkodott. Megérkezett a lakáshoz, ahol élt, és izgatottan benyomkodta a házszámot és a kapukódot, majd sietősen lenyomta a kilincset a bejárati ajtón, hiszen fel kellett rohannia az otthonába, hogy lejegyezze a mesterművét.
A bejárat és a lépcsőház között egy kis kert feküdt, tele virágokkal, amik ontották magukból a dús, erős illatukat. Kissé mérgesen a kezét szája és orra elé tartva - nehogy akár a virágillat elvonja gondolatait a versről - futott át a fiatalember a kiskerten. "Csak el ne felejtsem!" - jajongott magában. A lépcsőházból a szomszéd öreg néni lépett ki, és az ifjú költő hirtelen lelassított és dagadó mellel, mutatva, hogy ő belőle lesz a nemzet következő nagy szellemi alakja, fennkölt stílusban, kedvesen köszönt az öregasszonynak:
- Kezit csókolom, Edit néni, hogy érzi magát ezen napon által igen perzselően meleg napon? - kérdezte udvariasan, de a választ nem várta meg, és azzal sem törődött, hogy a néni összezavarodott fejjel nézett rá az értelmetlen mondata miatt, hanem egy hosszú és magabiztos lépéssel elindult a lépcsőházban az úticélját jelentő magasságba törő lépcsőkön felfelé. Minden második fokon megállt és elismételte a sort magának, valamint elgondolkodott már az első verseskötetének címén: "A villamosi gondolatok... Nem az túl modern hatású, legyen inkább a Neomodern népiesség hangja, igen, ez jó lesz, legyen a Neomodern népiesség hangja".
A büszkeség és a zseniség gondolatai árasztották el az agyát, és amint felért a lakásukhoz - kapkodva -, szinte berúgta az ajtót. Izgatottsága egyre csak nőtt, ahogy közeledett cipőjét le sem véve és kezet sem mosva az íróasztalához. Lassított felvételként, kívülről látta magát, ahogy a nyikorgó, öreg, fekete, szakadt kárpitú gurulós irodai székére áhítattal leült. Hirtelen valami megzavarta az átszellemültségét. Ez a valami egy tény volt, mégpedig, hogy nincsen tolla. Az érettségi befejeztével bedobozolta az összes iskolai holmiját és elrakta a padlásra, mondván, hogy nem kíván többet foglalkozni tanulással a nyáron, és hogy augusztus 31-én újra előveszi a tolltartóját, minden tollával és ceruzájával együtt, és felszenteli őket az egyetemre, a középiskola profán világán túli emelkedett és halandó ember által soha el nem érhető magaslatokat súroló, mindent átfogó tudások lejegyzésére. "Most nem tanulni fogok! Most a művész angyal szárnyait engedem szabadjára!" gondolat által vezérelve hangosan felkiáltott:
- Alkotásom galambja, repülj! - üvöltötte áthatottan, és elindult elővenni az egyébként direkt elképesztően eldugott dobozt a padlásról. Sietve elment a konyhába, ahonnan nyílt a feljárat a padlásra. Izgatottan, remegő kézzel lenyitotta a csapóajtót a plafonról, és az összes útjába kerülő dolgot azzal "a cél szentesíti az eszközt" gondolattal félredobta, nem törődve azzal, hogy a régi babaágyára akasztható Bogyó és Babócás, lágyan zenélő játékát - amelyet csak úgy is szeretett nézegetni a konyha lámpájára akasztva - leverte az asztalról, ezzel az egyik figurát összekakaózva.
Feltörtetett a padlásra és belevetette magát a dobozokban elhantolt, az örök feledésre ítélt tárgyak temetőjébe. Céltudatosan, az első kötetének borítójának a képét maga előtt látva tört és tört előre a kartonmonstrumok között. A felszálló port megvilágította egy apró beszűrődő napsugár és a piciny szemcsék szinte egy utat mutattak a félhomályban. Amikor az ifjú költő észrevette, jelnek tekintette. "Biztosan az a doboz lesz, ahová a fénysugár vezet!" - gondolta magában, és elindult annak irányába, az izgatottságtól és a várakozástól felsóhajtva.
Ahogy elért a dobozhoz sietősen térdre vetette magát, és azonnal letépte a láda tetejét, amit elsőnek talált ott, nem foglalkozva a felirattal rajta, ami adott esetben felhívta (volna) a figyelmét arra az apró tényre, hogy abban a dobozban egészen biztosan nem fogja megtalálni azt, amit keres. Piros, végig nagybetűkkel írt felirat jelezte (volna) a dobozt kinyitó kutató számára, hogy a papírláda tartalma "GERGŐKE 24-25-ÖS TÉLI SPORTCIPŐ" névre hallgat.
Az ifjú költő csalódottan nézett maga elé és lelki szemei előtt ködbe burkolódzott az írói és szerzői karrierjének tökéletes, felhőtlen indulása. Hirtelen eszébe jutott, hogy a tollait és a volt tanszereit a hálószoba egyik sarkába vágta az érettségi bizonyítvány kiosztó ünnepségről való hazatérésekor, és utána a mindig jól beváló fiús módszert alkalmazva egy köteg használt pizsamát dobott a tetejére, ezzel elintézve a szoba esztétikáját. Gyorsan levetette magát a padlásról, és nekiindult a hálószobáját teljesen felforgatni a tollai után kutatva az éjjeli ruházatok hegyei alatt.
Soha nem látott gyorsasággal, szinte repülve suhant be a szobája nyitott ajtaján. A kudarctól félve körülnézett:
- Hol vagytok tollak? - kérdezte a négy faltól, abban a hiszemben, hogy a vakolat választ fog adni a feltett kérdésére, de - természetesen - semmiféle reakció nem érkezett, azon kívül, hogy a parketta megreccsent a talpa alatt. Megpillantotta a szennyesből alkotta tornyot a tiszta, mosott ruhákból álló kupac mellett az ágya közelében, és diadalittasan megindult a költői fegyverkészletét jelentő tolltartójának sejtett helyének irányába. Büszke, túlzottan magasztos mozdulattal lesöpörte a felső négy réteg koszos ruhát a kupac tetejéről, amik alatt nem bukkant másra mint... Még több ruhára. Még több szennyes pizsamára, amiket egy hónapja hordott. Az emelkedett mozdulatait félretéve nekiesett teljes lendülettel és elszántsággal a tollak felkutatásának. Lélegzetvisszafojtva dobálta maga mögé a ruhákat, ezzel szobája meglehetősen nagy részét háborús helyszínhez hasonlatossá téve, annak ellenére, hogy az eddig ott uralkodó állapotok sem voltak túlságosan távol azok elképzeléseitől, akik nagy pusztítások után hátramaradó körülményeket kívánnának bemutatni. Egyre növekvő vehemenciával és akaraterővel hajította szanaszét a célpontot takaró és az azt befedő rongyokat, azzal a tudattal bíztatva magát, hogy kötete annyira sikeres lesz, hogy majd saját takarítószemélyzetet fog fogadni magának.
Két perc serény keresés és entrópia növelés után rátalált a tollakra. Egy zöld zipzáras henger alakú tolltartó kísérte végig gimnáziumi éveinek köves útján a szárnyait bontogató ifjú művészt, aki büszkén, könnybe lábadt szemekkel nyitotta ki lassan a zipzárt.
- Tollak, hát itt vagytok! - sóhajtott meghatódottan.
Óvatosan és megfontoltan kiválasztotta legszebb és legértékesebb tollát, hogy felmagasztalja arra a nemes feladatra, hogy életének első versét - a tökéletes művet - lejegyezze vele. Felállt és elindult az asztala felé. Az íróasztala felé. Az íróasztal, amely majd évtizedekkel később felbecsülhetetlen értékű lesz, mert ennél az asztalnál írták meg azt a verset, amely megfordította, és új hangot, új szemléletet vitt az emberek gondolataiba. Azt a verset, amellyel egy új, eddig rejtett zseni, ki nem bontakozott költő óriás megmutatta magát a világnak. Kihúzta a székét az asztal mellől, boldogan, eltelve a büszkeségével leült rá, ezért az meglehetősen hangosan felnyikordult, és ahogy a költő behúzta magát az asztal mellé - felkészülve az írásra - a kerekei kattogva zörögtek. Már csak papír hiányzott, hogy elkezdje betűkben és szavakban lejegyezni, és örökké olvasható formába önteni a művét. A születőben lévő zseni kihúzta a fiókját. Egyetlen egy fehér lap volt már csak benne, mintha ezt konkrétan neki hagyták volna ott, hogy azon fogjon először költői ihletettséggel kezében tartott tolla, hogy azon váljanak valósággá az addigi ábrándozásai, hogy annak a felületéről nyíljon meg az új verselési és költői univerzum.
A papír és a fiók anyagának egymáson való súrlódásának hangját hallgatta, amint óvatosan kihúzta a lapot, felkészülve arra, hogy átadja az emberiségnek a sort, azt a sort, amit ő talált ki. Lehelyezte maga elé a gondosan kivett papírt, és bekapcsolta a tollat, fémes kattanására különösen, soha ehhez fogható figyelmességgel koncentrálva, hiszen ez az a kattanás, amellyel végérvényesen is beindult a költői élete. Mint ahogy egy startpisztoly dördül el, úgy hangzott fel a toll hegyének a kupakhoz való ütközésének hangja. "Rajta, vesd papírra azt a csodás verset!" Felsóhajtott, hangosan beszívta a levegőt és jó lassan kifújta utána a száján. Rátette a kezét írásra készen a papírra, torkában gombócot érezve a vidám izgatottságtól, amikor egy hatalmasat ütött a szíve. Megrázta a fejét és kikerekedett a szeme, ahogy a felismerés fájdalma belehasított a tudatába. A sorból a létezésén kívül mindent elfelejtett.