Tátrai S. Miklós: Az utolsó kívánság

"Zoé3"

A júniusi délelőtt napsütéssel, meleggel kedveskedett az embereknek. Az iskolás gyerekek a tantermek ablakain át ábrándoztak a közelgő nagy szabadságról. Az óvodásoknak majdnem mindegy volt, hogy mit mutat a naptár, csaknem egész nap az udvaron játszhattak. A nagy park játszóterén kismamák és nagymamák ügyeltek az apróságokra. Délben egyre többen hazamentek, egy óra után már csak két-három padon üldögélt valaki. Vivien könyvet olvasott, közben fel-felpillantott a kis Zoéra, aki neki hátat fordítva ült a hintán. Megnyugodva látta ügyességét, ahogy kapaszkodik, ahogy lábacskáit lengedezve hajtja a hintát. Majdnem hároméves volt, eleven, ügyes kislány, sokszor mondták rá, két fiú veszett el benne. Persze ilyenkor csak mozgékonyságára, huncutságára gondoltak, hiszen a teremtő igazán bájos arcocskával áldotta meg.

A park melletti úton feltűnt egy fehér Renault furgon, amely úgy állt meg, hogy a hintától csak huszonöt-harminc méter választotta el. Ablaka lenyílt, jól lehetett látni, egy férfi és egy nő ül benne, akik a játszóteret nézik. Néhány perc múlva kinyílt a baloldali ajtó és egy sportosan elegáns, jó megjelenésű, harmincöt év körüli fiatalember szállt ki. Határozottan elindult Vivien felé, aki annyira belemélyedt könyvébe, hogy csak akkor vette észre, amikor megszólította.

- Jó napot kívánok asszonyom! Elnézést kérek, amiért megzavartam. Mátéfalvi András vagyok a "Vigyázzunk gyermekeinkre" alapítvány főmunkatársa. Tessék itt az igazolványom!

- Igen, látom! - nézett rá Vivien a személyi igazolványnál nagyobb méretű kártyára, amelyen jól lehetett olvasni az alapítvány és a férfi nevét - Segíthetek valamiben?

- Egy propaganda, vagy inkább úgy mondanám, oktatófilmet készítünk az alapítvány megbízásából, amely a televízióban is látható lesz. Ebben szeretnénk felhívni a szülők figyelmét arra, hogy a mai világban mennyire kell vigyázni a gyerekekre.

- Ez nagyszerű, de miért mondja ezt el nekem? Én tudok vigyázni a gyerekemre.

- Pontosan erről van szó asszonyom. Hosszabb ideje figyeltem, hogy milyen gyakran néz fel arra a hintázó kislányra. Ön minden bizonnyal gondos anyuka, ezért szeretném felkérni magát és a kislányát, szerepeljenek a filmben. Vannak már hasonló amatőr közreműködőink, nem kell aggódnia, egyszerű a feladat. Nem sokat, de némi honoráriumot is tudunk fizetni.

- Mégis miről lenne szó? - mérte végig az asszony a szimpatikus férfit, és kezdte érdekelni az ajánlat.

- Azzal indítanánk, hogy a kollégám filmre veszi a mi megbeszélésünket. Megállapodunk abban, hogy ön eljátsza a figyelmetlen anyukát, én pedig elcsalom a kislányt, és beültetem abba az autóba. Azután idegurulunk önhöz, a kislány kiszáll, és kész. A szerződést most megírjuk, aláírjuk és a végén átadom önnek az ötvenezer forintot.

- Ötvenezer forint, néhány percért? Ez nem rossz, de nem fog sikerülni! Zoé nem megy el idegennel, ezt már megbeszéltük, és betanítottuk neki.

- Semmi baj, az is nagyon jó jelenet lesz, ha a gyerek okosan viselkedik. Akkor az lesz a pozitív példa a filmünkben. Sőt, talán ez lenne a legjobb variáció, a magam részéről örülnék neki. Nos?

- Jó, nem bánom, próbáljuk meg! Gyorsan kitöltöm a szerződés rám vonatkozó részét, aláírjuk, és kezdjük el a filmezést. Zoé úgysem erre néz.

Mátéfalvi András intett az autó felé, amelyből a hölgy kiszállt. Kezében kamerát tartott, nyakában az alapítvány igazolványa lógott. Nem köszönt, nem szólt egy szót sem, de udvariasan meghajolt, és megkezdték a munkát. Előbb András mondta el a felvétel célját, majd Vivienhez fordult, rövid bemutatkozást kért. Ezután visszavette a szót, és az anyukával ismertette mi történik a következő percekben.

- Kedves Vivien! Ön tegyen úgy, mintha olvasna és nem is figyelne ránk. Én visszamegyek az autóhoz, és egy dobozban kiscicát viszek oda Zoéhoz, akinek ez nyilván nagyon fog tetszeni. Megengedem, hogy megsimogathatja, azután felajánlom, hogy nézze meg a másik két kismacskát is ott vannak az autóban. Szerintem velem fog jönni, és valószínű beszáll az autóba is. Ekkor én is beülök, becsukom az ajtót és indulok. A néhány méterre lévő villanyoszlopig megyek, ahol megállok. Addigra ön is odaér. A kolléganőm végig filmezni fog. Ha esetleg a kislány nem akar velem jönni, akkor azt vesszük fel.

- Rendben van kezdhetjük! - mosolygott Vivien és jól megnézte a szimpatikus, jóképű férfit.

Minden a megbeszéltek szerint indult. Zoé szemmel láthatóan megörült a kiscicának, simogatta, kivette a dobozból, megölelgette, majd visszatette. Vivien nagy meglepetésére elindult az autó felé, és valóban beszállt az oldalsó ajtón. A hölgy is beugrott mellé. Mátéfalvi gyorsan becsukta az ajtót, beült a vezető ülésbe, és indított. Nem állt meg a villanyoszlopnál! Felgyorsított, kihajtott a főútra. Vivien döbbenten állt, hosszú másodpercekre volt szüksége, amíg rádöbbent: ellopták a kislányát! Kétségbeesetten rohant a főút felé, de a fehér furgont már sehol sem látta. Szíve hevesen dobogott, nem sok kellett ahhoz, hogy elájuljon. Kétségbeesetten kavarogtak gondolatai, majd leintette az első taxit és a rendőrségre vitette magát.

Vivien és Zalán nem találta helyét a lakásban. Elkeseredett, reményvesztett állapotban hallgatták Lajtai Nóra pszichológust, aki vigasztalni próbálta őket. Nóra a rendőrség munkatársa volt, empatikus, tapasztalt szakember. A nyomozást vezető Ormai alezredes úgy ítélte meg, a fiatal házaspárnak elsősorban lelki segítségre van szüksége azért, hogy ne egymást okolják a történtek miatt, hanem együtt reménykedjenek a szerencsés megoldásban. Ettől persze még nagyon messze voltak. Vivien egészen jó személyleírást adott, és meglepően higgadt volt a fantomkép elkészítésekor is. Az autóról, azontúl, hogy nagy fehér, semmilyen érdemi információt nem tudott adni, sem típusáról, sem rendszámáról. A színlelt szerződésben sajnos kiadta adatait, azzal bármikor visszaélhetnek. A játszótér környékét hiába vizsgálták át, semmi nyomot nem találtak, ami a gyermekrablókhoz köthető lett volna. A hivatkozott alapítvány természetesen nem létezett, és úgy tűnt, senki sem akart filmet készíteni ebben a témakörben. Ez nem is csoda - vélekedtek a nyomozók -, hiszen tizenévesek, huszonévesek, főleg lányok eltűnése, elcsalása, elrablása sajnos nem egyedi jelenség, különösen az ország keleti részében, de ilyen kisgyerekek elrablására szerencsére nagyon ritkán van példa. Az alezredes - mivel jól eltervezett, előre kigondolt akcióval álltak szemben - három verziót tartott a legvalószínűbbnek. Az első szerint a gyerekrablók váltságdíjat remélnek a jól menő vállalkozó apától. Második lehetőség, hogy a kislányt megrendelésre lopták el, el akarják adják egy gazdag, gyermektelen külföldi családnak, de az is lehetséges, hogy valaki - akinek nem lehetett gyereke, vagy elvesztette azt - magának akarja megtartani. Az első feltételezést ítélte a legkevésbé, a harmadikat a leginkább valószínűnek. Csekély esélyét látta annak, vagy talán inkább maga is ezt remélte és kívánta, hogy Zoé élete, testi épsége veszélyben lenne. Úgy döntött, egy napot mindenképpen várnak a hír nyilvánosságra hozatalával, hátha jelentkeznek az elkövetők valamilyen ajánlattal. Megérzése helyesnek bizonyult, de mégis nagy meglepetést okozott. Senki nem tudhatta, hogy a gyermekrablók igazat mondanak, vagy trükköznek a rendőrség előtt.

Este tizenegy óra után Vivien mobiltelefonjára hívás érkezett. Amint azt később megállapították, a még létező kevés utcai telefonfülkék egyikéből. Elváltoztatott hang közölte vele, hogy ne aggódjanak, a kislány jól van, semmi baja, és ha nem vonják be a rendőrséget hamarosan visszakapják, azonban rendőrségi akciók esetén lehet, hogy soha többet nem fogják látni. A fiatalasszony sírva könyörgött, hallani akarta Zoé hangját, de a készülék kattant, a hívás megszakadt. Döbbenten néztek egymásra, fogalmuk sem volt, mit tegyenek. Ha az elkövetők igazat mondanak, akkor a rendőrség nélkül is visszakapják a lányukat. Viszont, ha hazudnak, akkor a nyomozás leállításával hatalmas előnyt adnak részükre, amit talán sosem lehet behozni. Felrémlett előttük a Portugáliában elrabolt a kis Madeleine esete. Fogalmuk sem volt mi lenne a legjobb megoldás. Egész éjjel ezen töprengtek, semmit sem aludtak, ahogy a lelkiismeretes és segíteni akaró Nóra sem.

Ormai alezredes csapatánál sem volt jobb a helyzet. Elemezték a hívást, a hangot, átkutatták a telefonfülkét, közben mások a park környékén lévő térfigyelő kamerák felvételeit vizsgálták. Sajnos a játszótér nem volt bekamerázva, de a fehér furgon kétszer is feltűnt a környéken. Rendszám nélküli Renault Trafic volt. Azonnal megkezdték ezen típusok tulajdonosainak kigyűjtését, a közelmúltban ellopott ilyen autók megállapítását, bár nem sok eredményt vártak tőle. Emberileg megértették Vivien hisztériás tiltakozását a rendőri akció ellen, azonban szakmai tapasztalatuk nem sok hitelt adott az ismeretlen bűnözők ígéretének. Mégis úgy döntöttek, a nyilvánosságot egyelőre kizárják, azonban a munkát nagy intenzitással folytatják, még nemzetközi kapcsolataikat is bevonják.

A fantomképet és Zoé fényképét valamennyi rendőrkapitányság és határátkelőhely megkapta azzal a feladattal, hogy járőröző, ellenőrző munkatársaiknak sokszorosítsák. Négy nap telt el érdemi eredmény nélkül, amikor érzékelni vélték az első reménysugarat. Egy szolgálaton kívüli rendőrnő, aki éppen nagy bevásárlást tartott a zalabogdányi Tesco áruházban, felismerni vélte a fantomképen szereplő személyt. A pénztárnál állt sorba, amikor jól látta, hogy a szemben lévő gyógyszertárból kilép az a férfi, akit szerinte keresnek a gyerekrablás ügyében. Bevásárlókocsiját nem tudta ott hagyni, azonban az időpontot megjegyezte, és azonnal riasztotta kollégáit. A kiérkező nyomozóknak a biztonsági kamerák és a gyógyszerészek segítségével nem volt nehéz kideríteni, hogy abban az időpontban három receptet váltottak be. A gyanúba került férfi igen nagy valószínűséggel a hatvanhét éves özvegy Kerekes Mártonné részére vásárolt gyógyszert, aki a közeli Alsótamásdi faluban lakott. Valószínűtlennek tűnt, hogy az idős hölgynek bármi köze is lehetne a gyerekrabláshoz, azonban a kamerafelvételek alapján nem volt kizárható, hogy a fantomkép az ott látható férfiről készült. A gyenge gyanú is megér egy utánajárást döntött Ormai, miután értesült az eseményről. A megyei bűnügyi osztály vezetőjét arra kérte, óvatosan nézzenek körül a néni környezetében, különös tekintettel a gyógyszert kiváltó férfire.

Alsótamásdiban mindenki ismerte a jószándékú, szerencsétlen sorsú Kerekes nénit. Férjét tizenkét évvel ezelőtt, két idősebb fiát még gyermekkorukban elvesztette, harmadik, legkisebb fia nyolc éve külföldön élt. Fáni néni egyedül maradt bánatával, egyre zárkózottabb lett, ami lassan, de biztosan felőrölte erejét, egészségét. A doktor azt javasolta a szomszédoknak, hogy próbálják meg elérni és haza hívni Fáni fiát, mert nagy valószínűséggel csak egy hónap van hátra a néni életéből. Berci, aki korábban csak két-három évente látogatta anyját - igaz időnként pénzt küldött neki -, most az első hívó szóra hazatért. Barátnőjével érkezett, aki nem volt magyar, nem is beszélte a magyar nyelvet. Rögtön látták, az orvosnak igaza van, sőt, talán még el is túlozta a reményt. Fáni néni nagyon gyenge volt, már nem tudott felkelni az ágyból, a szomszédasszony ápolta. Persze nem ingyen, megfizették fáradozását. Berciék beköltöztek a házba, sokat volt édesanyjával, néha beszélgettek, de leginkább csendben nézték egymást. Időnként valahova elmentek barátnőjével, aztán visszajöttek, senki nem tudta merre járnak. A falu körzeti megbízottja mindezt pontosan tudta, gyerekkora óta ismerte Bercit, bohém, de jószándékú embernek tartotta. Nem sokat foglalkozott vele, örült, hogy semmi munkát nem adnak neki. Éppen ezért furcsállotta a parancsot, miszerint diszkréten körbe kell néznie Fáni néni portáján, és ha valami furcsát, szokatlant tapasztal, vagy esetleg egy kislányt lát, vagy egy fehér Renault furgont, azonnal jelentse. Megkapta Zoé fényképét, és a fantomképet, amely kétségtelenül hasonlított Bercire, de a főtörzsőrmester nem sokat adott az ilyen irka-firkákra. Úgy gondolta, civil ruhában megy el, mintha csak beteglátogatóba érkezne. Az első meglepetés a ház előtt érte. A nagykapu és a kiskapu szokatlan módon zárva volt. Kopogott, csengetett, de semmi válasz nem érkezett. Tanácstalanul álldogált néhány percig, azután átment a szomszéd asszonyhoz érdeklődni.

- Berci kérésére már öt napja csak akkor mehetek Fáni nénihez - panaszkodott Vali -, ha hív. Naponta kétszer, esetleg háromszor. A fia azt mondta, az utolsó napjaiban minél többet szeretne vele kettesben lenni, ha már annyi éven át elhanyagolta. Bezárkóztak, hogy senki ne zavarja őket. Beszélni sem engedi szegényt, ha valamit mondani akar nekem, azonnal leinti azzal, hogy ne fárassza magát. Szép, szép, de mégis furcsa, meg aztán a barátnője is furcsa egy ember. Néha látni az udvaron, köszönésként át is biccent, de ha átmegyek, bevonul a másik szobába, mintha félne tőlem. Mindig zeneszó hallatszik ki. Biztosan valami muzsikus lehet, azért kell neki az a nagy autó.

- Na és Berci mit csinál?

- Hát, én nem is tudom. Rendet tart, de olyan zavarodott, mintha titkolózna. Csak azt nem tudom mit.

- A doktor mit mondott?

- Tegnap előtt volt itt, csak legyintett. Azt mondta: pap kell már ide, nem gyógyszer.

- Vali! - gondolkodott el a főtörzs - Mit mondtál az előbb?

- Nem én mondtam az orvos. Pap kell ide ...

- Nem azt - vágott szavába a körzeti megbízott -, előtte valami nagy autóról beszéltél.

- Igen, mert az. Nagy fehér, külföldi rendszám van rajta! Hátul áll az udvarban.

- Hű, a nemjóját! - vakargatta tarkóját a főtörzs - Te, egy gyereket nem láttál?

- Gyereket? Milyen gyereket? Nincs ott semmi gyerek, azaz - bizonytalanodott el Vali - az előszobában láttam egyszer egy kiscipőt, de akkor nem tűnt fel, Persze most, hogy mondod...

Három rendőrségi autó villogó kék lámpákkal nagy sebességgel fordult be Alsótamásdiba. Kerekes néni háza előtt álltak meg. Kivágódtak az ajtók. Az első autóból Ormai alezredes és két munkatársa szállt ki, a másodikból a zalabogdányi kapitányság egyenruhás járőrei, a harmadikból Lajtai Nóra pszichológus. A kiskaput nyitva találták, de a ház ajtaja zárva volt. Nem csengettek, nem kopogtak. Ormai utasítására az egyik nyomozó bekapcsolta a kezében tartott megafont, és hangos felszólítást akart tenni, amikor kinyílt az ajtó. Ott állt falfehéren Bertalan. Kézen fogta a szemmelláthatóan egészséges és vidám Zoét. A férfi rendőrökre nézett, hangja remegett amikor megszólalt.

-Meghalt édesanyám! Visszaadom a kislányt, már nincs szükségem rá. Sajnálom!

Mindenki meglepetten állt, erre nem számítottak. Nóra a kislányért ment, csak annyit mondott neki: "Gyere kicsim, megyünk anyához!" Beszálltak a harmadik autóba és elmentek. A többiek Ormaira néztek, várták a parancsot ebben a döbbenetes helyzetben. Az alezredes már kezdte sejteni mi történt. Az egyenruhás rendőröknek megköszönte a segítséget, és visszaküldte őket a kapitányságra. Biztosan tudta, hogy semmilyen erőszakra nem lesz szükség a lelkileg összetört emberrel szemben. Csendesen, csaknem barátságosan kérdezte Bertalant.

- Kerekes úr! A társa is itt van?

- Igen, édesanyám mellett sír a szobában. Visszamehetek hozzájuk?

- Most még igen. Búcsúzon el az édesanyjától! Ha tud és akar intézkedjen az elszállításra, de utána velünk kell jönniük. Ormai alezredes vagyok a Budapestről. Mondja meg nekem őszintén, miért rabolták el a kislányt?

- Édesanyám mindig azt mondta, annyi bánat érte már az életben, hogy nem akar addig meghalni, amíg nekem családom, gyerekem, neki pedig unokája nem lesz. Két évvel ezelőtt azt hazudtam neki, hogy megnősültem, kislányom született. Amikor most megérkeztem néhány nappal ezelőtt, az unokáját kereste, őt akarta látni. Ez volt az utolsó kívánsága, amit teljesíteni akartam. Nem ismertem senkit Magyarországon a falubelieken kívül, akinek két-három éves gyereke van, és ide adná nekem azért, hogy becsapjam a haldokló anyámat. Ezért kellett nekem egy gyerek. Hamis igazolványokat gyártani ma már semmi gondot nem okoz. Azt hittem egy legfeljebb két napról lesz szó, azután hazaviszem a kicsit, én pedig a barátnőmmel együtt visszamegyek Hollandiába. Sosem találnak meg, valószínű nem is keresnek. Másképpen alakult a helyzet. Sajnálom a kislány szüleit, bizonyára sokat aggódtak, de higgye el, Zoé remekül érezte magát. Feline jó pótmamája volt, tisztességesen ellátta. Ha lehet, bocsánatot kérek mindenkitől, azután jöjjön, aminek jönnie kell.