Takács Dóra: Rothadó hétköznapok

Leharcolt, vérző képét mutatja az utca,
Majd' sétává lanyhult köreit elaggott nő futja.
Át-átlép a hiányzó macskakövek foltján,
Szemléli az éjjeli ifjúság romboló voltát.

Hajdan oly előkelő házak fala omlik,
Vakolata akár az erkölcs, magától szétfoszlik.
Ízléstelen graffitik csúfolják a létet,
Elhagyott sörösüvegek zavarják meg a léptet.

Egy lány kapualjban árulja a szerelmet,
Pár szál cigarettáért megkapja, ki rá szemet vet.
Táskájába rejtve régi, gyűrött könyv lapul,
Ott a nő nem esett a gyalázatnak áldozatul.

Az írott szerelmek ködén át néz a házra,
Ványadt virágok közt az erkélyen tán herceg várja.
De nem várta senki, én néztem szomorúan,
Míg a hitetlen pap harangjára fel nem ocsúdtam.

Még az aranyszín rózsa is elábrándozik,
Milyen más az, ha az emberekben érték lakozik,
Megvetés és gyűlölet helyett kitart s szeret
Mindenféle körülmények között, minden rossz felett.

Mert a lány, kit nem hagynak hátra alázva, kifosztva,
Férje oldalán nem árulná magát felzokogva
Az aznapi -szegényes étek- falatka kenyérért,
Újra és újra átélve a megcsalás mélységét.

Ahogy egy jó családban felnőtt és szeretett gyermek
Sem emelne egy oly régi, nagymúltú házra kezet,
Hogy elhagyatottságát, keservét pingálja rája,
Csak hogy pótolja anyja büszkeségét a bandája.

És az aranyszín rózsa még mindig csak ábrándozik,
Milyen más az, ha az emberben szeretet lakozik,
Mert ez az az érték, ami mindig, de mindig éltet,
És nem enged elkövetni romboló, ártó vétket.