Szoby Zsolt: McKinley kocsmája

George a belváros felől hajtott be kocsijával, egy tűzpiros Ford Mustanggal az utcába, amely viszonylag közel volt lakásához - ám ennek ellenére még sohasem járt erre. Közeli helyet keresett terve megvalósításához, melynek ideje éppen ma este jött el. Lassan ment, mert a köd egyre inkább sűrűsödött. Bosszankodott miatta, de örült is neki, mert így legalább nem veszi észre senki sem, miközben véghez viszi azt, amit már hónapokkal ezelőtt gondosan eltervezett. A kocsijában jó előre elkészített mindent, amire szüksége volt. Egy pisztoly, melyet régebben álnéven vásárolt, egy elnyűtt pulóver, viseltes tornacipő - amiket tegnap vett néhány fontért az ócskapiacon - egy gumikesztyű, valamint egy kalapács. Elégedett volt magával, mindent alaposan megfontolt, hiszen a legapróbb hiba is végzetes lehet. Már csak egy csehó kellett, ahol alibit igazolnak, mert ez volt a legfontosabb. Tudta, ő lesz az első számú gyanúsított, ezért mindent a legapróbb részletig kidolgozott.

A ködben alig-alig látta az utca két oldalán villódzó feliratokat. Csak kell, hogy legyen egy kis lebuj errefelé - gondolta szemét meresztgetve a szinte átláthatatlan szürkeségben.

Az utca bal oldalán végre meglátta azt, amit keresett. Piros neonreklám hirdette: McKinley's Pub. Leparkolt előtte, és még egyszer átgondolta, mit kell majd tennie. Bezárta kocsiját és határozott léptekkel benyitott a sörözőbe.

Bent csaknem telt ház volt, a cigarettafüst pedig közel olyan sűrű, mint odakint a köd. Próbált helyet keresni magának. A hátsó sarokban egy kétszemélyes asztalka épp felszabadult, a pincér a poharakat szedte össze a távozó vendégek után. Helyet foglalva whiskyt rendelt, miközben az órájára nézett: kilenc óra múlt pár perccel. Időben van, eddig minden rendben. A pincér megérkezett a pohárral, és éppen letenni készült, mikor George - ahogyan előre eltervezte - meglökte a könyökét. Az ital fele a terítőre löttyent.

- Bocsánatot kérek, az én ügyetlenségem miatt történt - szabadkozott, mialatt egy szalvétával próbálta felitatni az asztalterítőre kiömlött whiskyt. Kérem, hozzon egy másikat - mondta bocsánatkérően, és még egyszer elnézést kért.

Alaposan szétnézett, amíg az italára várt. Volt még ideje, mert kocsival innen a lakása alig tízpercnyire volt. Csak ez a fránya köd ne lenne - morgolódott, mert ezzel nem számolt, de így sem lesz több tizenöt percnél. Maximum negyedóra hazáig, legfeljebb öt-tíz percet tölthet ott, és ugyanennyi vissza. Ez hozzávetőleg bő fél óra, ennyi idő alatt vissza kell érnie, hogy még hihető legyen a távolléte. A pincér már látta, s bizonyára meg is jegyezte, ám egy másik tanúra is szüksége volt. A pult mögött néha megjelent a tulajdonos - legalábbis ő annak vélte - egy vörös, tagbaszakadt, tipikus ír férfi, aki most egy ápolatlan külsejű, vékony, erősen kopaszodó férfit próbált meg kitessékelni. Ez épp kapóra jött George-nak. Felállt, és odament hozzájuk.

- Kérem, hagyja, meghívom az urat egy italra - mutatott a férfi felé - úgy látom, meginna egy pohárkával. Maga itt a tulaj? - fordult a vörös hajú férfihoz.

- Igen, én vagyok, de figyelmeztetem, csak óvatosan ezzel az emberrel! Ismerem, mint a rossz pénzt. Gyakran jár ide, és nem mindig hagyja ott azt, amit a szeme meglát. De, ahogy tetszik, innentől a maga vendége.
George elégedetten konstatálta, hogy most már biztosan jól megjegyezték. Meghívta a sovány, már-már keszeg férfit az asztalához, és whiskyt rendelt neki. Johnnak hívták, nem volt senkije, elmondása szerint a kocsmákban tengette napjait. A dupla whiskyt úgy tüntette el, mintha ott sem lett volna. Hozatott neki egy másikat, az övét is odaadta hisz vezetnie kell, nem kockáztathatott könnyelműen. Az órája lassan háromnegyed tízet mutatott. Indulnia kell, mert a felesége mindig kedvenc esti műsora után készül aludni, aminek minden nap tíz óra előtt van vége. A hasát tapogatva fájdalmas arccal megkérte Johnt, hogy vigyázzon a zakójára és a slusszkulcsra - amit feltűnően az asztalon hagyott - amíg visszatér a mosdóból.

- Sajnos a hasam eléggé gyakran rendetlenkedik, de ha visszajövök, fizetek magának még egy italt - mondta, és fájdalmat színlelve elindult a mosdó felé. Amikor John már nem láthatta, feltűnés nélkül kisurrant a kijáraton, zsebéből elővette a pótkulcsot, kocsijába ült és indított. Amilyen gyorsan csak tehette megfordult, és elindult hazafelé. Alig negyedóra múlva, ahogy tervezte, lakásától kissé távolabb parkolt le, hogy még véletlenül se lássák meg a kocsiját a ház előtt, bár ebben a cudar időben senki sem járt az utcán.

Kivette az előre elkészített táskát, amiben ott volt minden. Cipőt cserélt, felhúzta kezére a gumikesztyűt, a pisztolyt kibiztosította, és gyors léptekkel elindult ház felé. A hátsó terasz üvegajtaját törte be a kalapáccsal úgy, ahogy egy betörő is tenné. A riasztó azonnal megszólalt. Tudta, hogy innen maximum öt perce van, amíg az ügyeletes járőr megjelenik a háznál. Belépett a kitört ajtón át, ügyelve arra, hogy ne érjen az élesen meredő üvegszilánkokhoz. Ahogy sejtette, felesége a riasztó hangjára hálóingben, kezében a tőle kapott pisztollyal megjelent a nappaliban. George a sötétítő függöny mögül előlépve azonnal lőtt, kétszer egymás után. Az asszony holtan rogyott a padlóra. George feldöntötte az útjába eső virágtartót, kirántott néhány fiókot a nappaliban álló komódból, tartalmukat a padlóra szórta. A riasztó folyamatosan szólt. Tudta, hogy már nem sok ideje maradt a rendőrség megérkezéséig, mert a riasztó oda is bejelez. Óvatosan kilépett a teraszra, és az órájára tekintett. Még két-három perce van.

A sziréna fülsüketítően visított, de a szomszédok, ahogy várta, nem kíváncsiskodtak. Emberi hozzáállás és pszichológia az egész. Senki nem akar bajba keveredni, ezt tudta, és számolt is vele. Elővette a használt pulóvert, végighúzta a bejárat törött üvegének éles szélén, mintha a betörő akadt volna fent rajta menekülés közben. Fürgén visszaosont kocsijához és elindult a folyó felé, hogy minél hamarabb megszabaduljon a bizonyítékoktól. A legelső mellékúton balra fordult, megállt, lekapcsolta a kocsi világítását. Visszahúzta bőrcipőjét, azután mindent gondosan visszatett a táskába, mialatt várakozott.

Miként számított is rá, kis idő múltán villogó fénnyel egy járőrkocsi ment arra, amerről ő jött. Miután a rendőrautó hátsó fényei eltűntek, kitolatott az útra és amennyire gyorsan csak lehetett, megindult visszafelé. A folyón átívelő hídon egy pillanatra megállt. Szétnézett, de sehol egy teremtett lelket sem látott. A táskát, amiben a kompromittáló tárgyak voltak, a vízbe dobta. Nem látta ugyan, de hallotta a csobbanást.

Visszaült kocsijába, és a kocsma felé vette az irányt. Minél előbb vissza kell érkeznem - sürgette magát, miközben a hömpölygő ködben próbált tájékozódni. A kocsi világító órája negyed tizenegyet mutatott. Igyekeznie kell, hogy időben visszérjen, s az némileg nyugtalanította, hogy nem tud gyorsabban haladni. Öt perc múlva fordult be abba az utcába, ahonnan indult, csak most az ellentétes irányból, a folyó felől közelítette meg a kocsmát. Az előbb bal kézre esett McKinley kocsmája, most jobbra kell lennie - futott át az agyán, és feszülten figyelte a fényeket az utca jobb oldalán.

Lassan hajtott, nehogy a köd miatt túlszaladjon rajta. Végre megpillantotta a pirosan izzó feliratot: McKinley's Pub. Sietősen leparkolt vele szemben, majd szapora léptekkel a bejárat felé sietett. Már nem volt olyan nagy tömeg, mint amikor elindult. A helyiség végén lévő asztal felé furakodott a pult előtt iszogató vendégek között. Az asztalnál nem ült senki, a zakója és a kocsi kulcsa is eltűnt. A poharak sem voltak már ott, minden bizonnyal a pincér elvitte őket, aki a whiskyfoltos terítőt is lecserélte.

Igaza volt a tulajnak - aki most is a pult mögött tüsténkedett - hitvány, megbízhatatlan alak volt az alkalmi partnere. Faképnél hagyta, ráadásul még a zakóját is magával vitte a kocsi kulcsával együtt. Megmondta neki előre, hogy egy piti kis tolvaj, de nem baj, csak emlékezzen rá, ha később a nyomozók megtalálják és faggatják a mai nappal kapcsolatban. Hogy John lelépett, a tervét nem befolyásolja, mert úgyis taxival ment volna haza, ha keresik majd a rendőrségtől - morfondírozott magában.

Leült és intett, hogy rendelni szeretne. A pincér éppúgy, mint korábban, tüstént ott termett. Dupla whiskyt kért, mert úgy érezte, szüksége van rá. A csudába, az a szemét John meglógott - szitkozódott mérgében. Nem lehet senkiben sem megbízni - nyugtázta a történteket, de talán ez is az ő malmára hajtja a vizet - gondolta. Valamelyest megnyugodott, amint a pult mögött serénykedő izmos, vörös hajú tulajra nézett. Ha más nem is, ő biztosan emlékezni fog rá, no meg a felszolgáló, aki megérkezett a rendelt itallal.

- Most jobban vigyázok, mint az előbb - szólt hozzá, ám a pincér fura pillantást vetve rá válasz nélkül a söntéshez ment.

George teljesen biztos volt abban, hogy terve sikerült. Könnyebb volt, mint gondolta. Felesége halott, ő pedig ebben a kocsmában töltötte az éjszakát. Erre több tanú is lesz, a rendőrség pedig nem tud ellene semmi konkrét bizonyítékot felhozni. Az a néhány nap kellemetlenség a rendőrségi kihallgatásokon megér közel negyedmillió fontot, ugyanis ennyit fizet a biztosító a felesége halála esetén. Persze, lesznek kellemetlen kérdések, de az alibije bombabiztos, a fegyver, valamint a többi kellék a folyóban úszik valahol a tenger felé. Semmi nincs, amiért őt gyanúsítani lehetne. A rendőrség egy idő után feladja a nyomozást, lezárja az ügyet azzal, hogy a tettes ismeretlen. Akkor a biztosítónak fizetnie kell, és ő végre dúsgazdag lesz.

Elégedetten dőlt hátra a székben, és izgatottan várta, hogy csengjen a telefonja. A harmadik whiskynél tartott, mire végre megcsörrent. Egy nyomozó volt és kérte, jöjjön azonnal haza, mert baj történt a feleségével. Intett a pincérnek és megkérte, rendeljen számára taxit. Húsz fontot nyomott a markába az elfogyasztott italokért, majd odakint a járdán toporgott fázósan a taxi érkezéséig. Kocsiját a söröző előtt hagyta, mert ittasan ugyebár mégsem vezethet, meg amúgy is, John elvitte a kocsi kulcsát, amit az asztalon hagyott. Ő az, aki minden eshetőségre gondol, nehogy véletlenül is hiba csússzon a számításába, - gőgösködött magában, s melle szinte dagadt az önteltségtől.

Ahogy a taxi megállt a villogó fényű rendőrautók mögött, olyan megmagyarázhatatlan, különös érzés kerítette hatalmába, de azon nyomban el is hessegette magától. Nem szabad gyengének tűnnöm, határozottan kell válaszolnom mindenre, hogy semmiképp se legyek gyanús - biztatta magát, hiszen eddig minden pontosan úgy történt, ahogyan előre kitervelte, a jelentéktelen kis malőrtől eltekintve.

A rendőrségről kirendelt hadnagy részvétét nyilvánította, utána beszámolt a történtekről.
Szokványos rablótámadás történt: a betörő a hátsó bejárati ajtó üvegét törte be, mire a riasztó megszólalt, amire valószínűleg nem számított. A felesége éppen lefekvéshez készülődhetett, mert már hálóingben volt. Az üvegcsörömpölésre, és a riasztó hangjára lejött az emeletről, hogy megnézze, mi történt. A behatoló megláthatta a kezében a pisztolyt, és lelőtte. A riasztóval azonban nem boldogult, ezért zsákmány nélkül távozhatott, csupán néhány fiókot borított ki sietségében. Az ablak szilánkosra tört üvegébe azonban menekülés közben beleakadt a ruhája, mert apró ruhafoszlányt találtunk rajta, no meg néhány, gumitalpú cipőtől származó nyomot a parkettán. Ezek talán segíthetnek beazonosítani az elkövetőt - sorolta az eddig már tényként megállapítottakat a rendőrtiszt.

George teljesen megnyugodott, bejött a számítása: rá semmiképpen sem terelődhet a gyanú, hiszen ő abban a bizonyos kocsmában volt, és sem a ruhafoszlány, sem pedig a cipő nem hozható vele összefüggésbe, amellett a kezén sem találnak lőpornyomot.

A hallban várakoztatták, miközben számtalan kérdésre kellett válaszolnia. Megtörtnek próbált mutatkozni a keresztkérdések alatt, és úgy vélte, sikerült is.

- Perc türelmét kérem, megnézem a kollégákat - szólt a hadnagy, miután a nappali felé indult. Mihelyt George egyedül maradt, a nála lévő slusszkulcsot észrevétlenül visszaakasztotta a bejárati ajtó mellett lévő kulcstartóra, ahol eredetileg is volt. Kereshetik a tettest - örvendezett magában.

- Visszaviszem a kocsijához és megkérdezzük, valóban ott volt-e - jelentette ki szigorú tekintettel a hadnagy, miután kisvártatva visszatért. Tudja, ilyenkor ezt nekünk kötelességünk megtenni - szabadkozott. George örömmel elfogadta, legalább az alibijét is igazolják, hiszen a tulajdonos és a pincér is látta őt. John pedig biztosan előkerül valamikor az ellopott holmijával együtt. Még talán jó is, hogy így történt - bíztatta magát, így hihetőbb lesz az alibije.

- Hol hagyta a kocsiját? - érdeklődött a rendőrtiszt.

- McKinley kocsmája előtt, ahol egész este egy számomra fontos üzleti szerződés megkötését ünnepeltem -válaszolta George. Beültették a hátsó ülésre és elindultak vissza a belváros felé. A köd makacsul tartotta magát. A hadnagy megkérdezte társát, aki a gépkocsit vezette, hogy ismeri-e az odavezető utat.

- Sajnos innen a folyó felől nem, pláne ilyen időben, de a város felől sejtem, merre kell menni, hallottam már erről a helyről - válaszolta a fiatalabb nyomozó. A rendőrségi autó északi irányból, a belváros felől hajtott be az utcába. Lassan haladtak, mert alig lehetett látni valamit a tejfehér gomolyagban. Végre bal kéz felől felvillant a keresett felirat: McKinley's Pub.

- Ez az, itt voltam! - kiáltott fel megkönnyebbülten George, miután meglátta a neon vörösen villódzó fényét. A pub előtt azonban nem volt ott a kocsija. Hitetlenkedve nézett körül, de az autót nem látta sehol sem. Ellopták, amíg otthon faggatták. Micsoda környék! Ez csak John lehetett, vagy valamelyik hasonszőrű cimborája, hisz nála van a kulcs - forrt benne a düh.

- Melyik a kocsija? - tudakolták tőle.

- Egy piros Ford Mustang, itt kellene lennie. Fogalmam sincs hová tűnhetett, pedig biztosan a bejárattal szemben parkoltam le, erre határozottan esküszöm.

- Menjünk, kérdezzük meg odabent, talán tudnak valamit róla - tessékelték befelé, szúrós pillantást vetve rá.

George hátán végigfutott a hideg, pedig érezte, hogy nem tévedhetett. Ő itt volt mindvégig, ezt többen is igazolni fogják. John, a pincér, a tulaj, meg a taxis, aki idejött érte. És hogy a kocsija eltűnt amíg őt odahaza kérdezgették, arról igazán nem tehet. Ez nem volt a terv része, de nem is befolyásolhatja azt. Rossz érzését lerázva magáról belépett az ajtón.

A kocsmában már szinte senki sem volt ezen a késői órán. A vörös hajú ír tulajdonos a pult mögött állt, és a poharakat törölgette. Rajta kívül már csak két vendég tartózkodott odabent. Egy tetovált, bőrruhás férfi részegen imbolygott az ajtó felé, üveges szemekkel bámulva rájuk. A másik a terem végében ült, háttal a bejáratnak egy kétszemélyes, whiskyfoltos asztalnál. Vézna, kopasz emberke volt, enyhén viseltes öltözetben. A közelgő léptek hangjára megfordult, és szemrehányóan nézett George-ra, aki halálra válva, meghökkenten bámult rá, mintha kísértetet látna.

- Csakhogy visszajött, mert a tulaj - biccentett fejével a pult felé - rám akarta sózni a cechet. Már azt hittem végleg hazament. Láthatja, vigyáztam mindenre, ahogyan kérte. Bár azt mondta, csak a toalettbe megy, és hamarosan visszajön, de ennek már több órája. Hol a fészkes fenében járt? Nem egy itallal jön nekem, hanem legalább hárommal. Tessék, itt van a kocsija kulcsa és a zakója! Inkább mentem volna a másik McKinley kocsmába - vicsorogta mérgesen John.

- Hogyan mondja, van még egy ugyanilyen nevű söröző? - fordult meglepődve a hadnagy a cingár férfihez.
- Persze, hogy van, de sokan nem tudják. A másik sörözőnek Steve ikertestvére, Thomas McKinley a tulajdonosa. Ez Steve sörözője, Thomasé egy háztömbbel lejjebb a folyó felé, az utcának szintén ezen az oldalán található. A berendezéstől kezdve a legutolsó szögig minden teljesen azonos a két kocsmában. A hecc kedvéért úgy alakították ki a belsejüket, hogy azok a megszólalásig egyformák legyenek épp úgy, mint ők. S az csupán ráadás, hogy még a pincérek is ikrek, akiket alkalmaznak. Csak a törzsvendégek tudnak különbséget tenni közöttük feltéve, ha nem isznak túl sokat - vihorászott John.

George rogyadozó térddel, falfehéren állt a bárpultnak támaszkodva, amíg az őrmester néhány perc múlva visszajött, és megerősítette a John által elmondottakat:

- Lejjebb is van egy McKinley's Pub, ami ennek pontos mása, a két tulajdonos pedig valóban ikertestvér lehet, mert szakasztott egyformák.

- Jöjjön George, nézzük meg mi is - szólt ellentmondást nem tűrő hangon a hadnagy. Beültek a kocsiba és lépésben elindultak az utcán a folyó felé. Talán száz métert, ha mehettek, amikor a sűrű ködből lassacskán előbukkant a járdát pirosra festő, George által már olyan jól ismert neon felirat. Lábai reszketni kezdtek, gyomra remegett és homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, amint megpillantotta kocsiját.

A bejárattal szemben, az utcai lámpák homályos fénykörében ott állt a tűzpiros Ford Mustang. Pontosan ott, ahol legutoljára leparkolt vele.

A bilincs kattanását már szinte nem is hallotta, döbbenetében csak annyit látott az autó hátsó ülésén ülve, hogy a vörösen villódzó neonfény - mely teljesen megbabonázta - lassanként eltűnik az éj sötétjében, amint a rendőrségi autó kikanyarodott vele a bíborszínben fürdő járda mellől.