Szász L-Sára: Egy nap két virágcsokor

Az életben a jelek sokasága naponta kisebb - nagyobb döntéshelyzetet teremt. Ahogy jönnek, úgy többségük el is tűnik észrevétlenül, de akadnak olyanok is, amelyek kulcskérdésekké, majd idővel sorsfordítókká válnak. Néha alig felismerhető és kevés esély van arra, hogy számottevő hatást váltsanak ki. Figyelmen kívül lehet hagyni, vagy bízni abban, hogy akár meg is erősödhetünk általa. Hogyan állíthatom meg azt a folyamatot, hogy a változtatások kényszere ne zúduljon rám egyik pillanatról a másikra? Nyilvánvaló, hogy a válságos helyzetek megjelenését lassítani lehet türelemmel, figyelemmel, de meg nem történté tenni, megállítani a több éven át, örökös ellentétek miatt megromlott kapcsolatot, nem lehet. Ahhoz azt a temérdek figyelmeztető jelet kell újragondolni, egyenként közös megoldásokat keresni. Lehetetlennek tűnő vállalkozás.

Minden reggel néztem a házunk emeleti ablakából az utcánk végén lévő kis erdőt a lucfenyőkkel, a lakóházakat, a kertünket. Ha becsuktam a szemem, az ismert képeket akkor is "láttam", még a legapróbb részleteket is. Jól emlékszem arra a napra, borús volt az idő. Mintha szürke lepel fedte volna a máskor káprázatosan szép, színes virágokkal teli ágyásokat és közöttük a levelek sokféle zöld árnyalatát.

Édesanyám velünk lakott haláláig. Mindenki boldog volt, amikor költöztünk az új családi házunkba. Örült Anyukám, hogy majd együtt él velünk, soha nem lesz már egyedül. Mindezek ellenére tudtuk, de mondta is gyakran, hogy a családi ház, amit Édesapámmal együtt építettek, az volt az igazi otthona. Nehezen járt, botra támaszkodott, amikor kisétált a széles teraszra, majd araszolgatott lefelé a lépcsőn. Lassacskán még a kertet is bejárta, meg-megállt, körülnézett és megjegyezte, hogy gondozott a zöldséges-, a virágos kertünk pedig gyönyörű. Szép arcán az emlékezés fénye csillant meg, mikor arra utalt, hogy régen, otthon, a szomszédok elmondása alapján az ő kertje volt a legszebb az utcában. Kétségtelen, sok munkája volt. Kapálta az egész udvart, ültetett, locsolt, betakarított és ezt ismételgette, míg beköszöntött a hideg, késő ősz. Azért azt is mondta, hogy a segítségünkkel. Később, amikor a telket megvettük, mi is szép kertről álmodtunk. Volt már tapasztalatunk, hogy lehetne a miénk is olyan szép, mint Édesanyámé. Szokásunkká vált, hogy rendszeresen gondozzuk az udvar minden szegletét, mert elhatároztuk, hogy a mi házunk körül is mindig rend lesz, hogy új otthonra leljen Édesanyám, velünk együtt. Különlegestől az egyszerű évelők és nyári virágok díszítették udvarunkat.

A séta után elfáradt, túl volt már a 70-en. Üldögélt a teraszon lévő karos székben, pihent, olvasott, aztán elmerengve, a szép emlékeiről mesélt, ha a közelében voltunk. Tudtuk azt is, hogy nehéz élete volt, sok bánat érte. Ritkán hozta szóba halottait, akkor meghatódott és sírással küszködött, Megvigasztaltuk, igyekeztünk elterelni a figyelmét.

Szívesen mesélt kertjének virágairól. Örömét lelte a felsorolásukban, ilyenkor mindig jókedve támadt. Mindegyiknek tudta a nevét, és azt sem felejtette el, hogy a szülei, testvérei, név szerinti rokonai sírjára melyik virágot küldené, ha ezt megtehetné. Annak nagyon örült, hogy nálunk a kertben megtalálta ezeket a virágokat és meg is kötötte a képzeletbeli csokrokat aszerint, hogy kinek melyik virág tetszett. Meghatóan őszinte és tiszta volt ez a kinyilatkoztatás.

Motorzúgás zavarta meg a közelmúltra emlékezést. Megérkezett a "ház ura".

A motort az udvar közepén állította meg. Kisvártatva csend lett. Miután körbe járta a motort, elindult a kerti út felé. A kertszemlézés szokása volt. Elment a szőlőlugas és a barackfák mellett, köszönt a szomszédnak, pár szót váltottak is, majd tovább haladt az ágyások közötti keskeny úton a nagy szilvafa felé. Tüzetesen, szakértő szemmel és kíváncsisággal megnézte valamennyi gyümölcsfát, a bokrokat, a szőlőt is, aztán a kedvencét, a kopasz barackfát. Többször körbejárta, vizsgálta az ágakat, leveleket és kereste a termést a levelek között.

A gyümölcsfák metszését és a permetezést megtanulta. Édesanyám kertjében sok éven át gondozta a fákat, ez csakis az ő dolga volt. Szívesen ellátta, szórakoztatta is, örömét lelte a munkában. Azokban az években büszke volt rá, hogy egészségesek a zöldségek és a gyümölcsfák, hogy szép és gondozott a kertünk, minden évben bő volt a termés

Az utóbbi években már nem lelkesedett, nem érdekelte a kert, a munka még kevésbé. Kitolta a motorját a garázsból, ezt naponta többször is megismételte és elment itthonról. Gyakran jött érte az állítólagos barátja is, aki a biliárd és az ivó cimborája volt. Nem tudtam, hogy melyik kocsmába mentek, csak sejtettem, mert soha nem mentem utána. Több esetben megkíséreltem visszatartani, terveket szőttem, programokat készítettem elő, de mindhiába.

A kerti sétájáról kisvártatva vissza is tért az előkerthez, a lugashoz. Megigazgatta a szőlővesszőket, néhány friss hajtását le is törte és a földre dobta. Bizonytalan, hanyag volt a járása, a reggeli és a délelőtti vodka hatása már látszott. Az volt a kedvenc itala, de mostanában már nem válogatott. Közben a másik szomszéddal is váltott néhány udvarias mondatot, majd nevetgéltek is. Nem tartott sokáig a szomszédolás. Megpróbált szapora léptekkel a virágokhoz jutni, de ez csak kis kerülővel sikerült. Szemügyre vette valamennyit, lehajolt, majd gyors, kiszámíthatatlan mozdulatokkal kapkodott jobbra, balra. A szárakat keresgélte a sűrű sötétzöld levelek között. Letépett egyet, majd a másodikat, harmadikat. A legszebb dáliát, láttam, hogy nem volt szándékos, tövestől kiszakította. Ez meg is lepte. Aztán csak állt, hol a rendezetlen csokrot, hol az egészséges, bimbós, vörös dáliát nézte hosszasan. Nem vette észre, hogy látom az emeleti ablakból. Az járt az eszemben, hogy régen, amikor még kicsik voltak a gyerekeink, örömmel vártuk az érkezését, azt is, hogy együtt lehettünk. Még meglepetést is készítettünk. Az aggódás, a félelem, a bizonytalanság, a bizalmatlanság érzése mellett a csalódás, megviselt, sebezhetővé váltam. Egyre jobban tartottam ezektől a naponta megélt riasztó jelektől.

Rászántam magam végre, hogy lemenjek az udvarra. Nyugtalan voltam és bevallom féltem is. Elindultam, majd rohantam lefelé a lépcsőn, át a nappalin, a konyhán, a teraszon és máris ott álltam előtte. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd elfordult és ettől kezdve folyamatosan kerülte a tekintetem. Ott álltam és nem tudtam megszólalni, sokkolt az előző percek látványa és a találkozás. Láttam rajta, hogy nem jól érzi magát. Tudtam, hogy nem egészséges, árt neki az ital. Már évek óta az a probléma, hogy senkire nem hallgatott. Most is, tegnap és előtte, máskor is csak iszik, iszik, mindig csak iszik!

Mondani kellett volna valamit, de ebben a helyzetben minden szó értelmét vesztette volna. Néhány lépésre volt tőlem a diófa, magról kelt ki még gyerekkorom udvarán. Elhoztuk nagy földlabdával az udvarunkba elültettük új helyére a 2 méternél is magasabb fát. Valamennyien örültünk, hogy szépen növekszik, egyre terebélyesebb. A kerti munkák után gyakran ott pihentünk. Jól esett a kicsi, de sűrű lombja alatt az ücsörgés, a közös beszélgetés, nevetgélés a kispadon. Most is oda siettem, menekültem a diófához, de rögtön észrevett, jött felém, ijesztő volt a tekintete, a hangja is. Egyfolytában kiabált. Ezek a percek félelmetesek voltak.

- Na, mi van? Viszek anyádékra virágot! Nem látod? Baj? - úgy kiabált, hogy talán még a diófa levelei is beleremegtek. Néhány másodpercnek el kellett telnie, hogy meg tudjak szólalni.

- Nem! Nem! Dehogy baj! De, De! - Sírni szerettem volna, de még attól is féltem.

- Mi az, hogy de? - tovább kiabált.

- Csak azt akarom mondani, hogy ma reggel már vittél a temetőbe virágcsokrot, ez már a második! Most megint hová viszed? - kérdeztem.

Nagy kár volt kérdőre vonni, mert ettől szinte megvadult, a szavakat tagolta. Tekintetében a bizonytalanság és a megszégyenülés jelei is keveredtek

- A te-me - tő-be, már mondtam! - tagolta és maga elé nézett.

Ideges volt, nem is tudta leplezni. Talán rájött, hogy ez a legújabb trükk sem sikerült?

Nem tudom. Megbánást most sem és soha nem tanúsított, meg se próbálta. Úgy láttam, mintha kínosan érezte volna magát, mert kiderült, hogy most sem mondott igazat. Az idegesítette a legjobban, hogy nemcsak rájöttem a hazugságokra, de ki is mondtam, ott, akkor, amire nem számított és nem is volt hozzászokva. Talán az is eszébe jutott, vagy csak elképzeltem, hogy ez a "feledékenysége" most már megbocsáthatatlan fájdalmat okozott!

Megfordult, szó nélkül ott hagyott, elindult. Rám se nézett, meg - meg roggyanó léptekkel odaért a motorjához, ingerülten megrázta a kormányt, majd visszafordult. Hozzám beszélt, de nem értettem, nem is figyeltem, csak azt láttam, hogy tekintete megvető és cinikus volt. Mintha sohasem láttam volna ezt az arcot.

- Viszem a temetőbe, anyád sírjára! Na! - kiabálta, közben elcsuklott a hangja.

- Már mondtam, voltál a temetőben, reggel én szedtem a virágot és kötöttem csokorba! Nem emlékszel, meg is dicsérted?- Meghatódtam, mert Édesanyámra gondoltam. A csokorban mindig azok a virágok voltak, amit Ő annyira szeretett.

- Miféle csokorról beszélsz? Nem láttalak egész nap!

- Hol voltál eddig?- kérdezte mérgesen.

Mintha magában beszélt volna, ismételte összefüggéstelenül a szavakat egyre hangosabban, mintha nem értette volna. Ez visszatérő szokása volt főleg akkor, ha már érezte, hogy lelepleződött. Felült a motorra, nagy gázt adott, körül sem nézett. Nem volt azzal tisztában, hogy most is a szerencsére bízta az életét. Az is lehet, hogy egyáltalán semmilyen gondolata nem volt, ahogy veszélyérzete sem. A kerekek súrlódása nagy zajt csapott és az átláthatatlan porfelhőben eltűnt a motor és vele együtt a hitem, a bizalmam. Tudtam, hogy ma is órákig lesz távol. Leültem a kispadra, hogy az elmúlt percekben történt legapróbb részletekről gondolkodjak. Nem volt könnyű, mert összefüggéstelenül kavarogtak fejemben az érzések, szomorúságot és szánalmat éreztem. Nem élt már bennem a remény, hogy minden jóra fordulhat, lassan letisztultak a gondolataim, megnyugodtam. Beláttam, hogy addig nem lesz változás, amíg nem döntök saját és gyermekeim nyugalma érdekében. A remény és az elszántságom, ami a közeljövőt illeti, megerősödött. Tudtam, hogy többé nem számíthattam a társra, aki valaha nagyon fontos volt az életemben. Szembesültem azzal, hogy vele együtt már lehetetlen a családi harmónia, a nyugalom, a biztonság és a kiszámíthatóság megteremtése. Súlyos az oka, mert már én és a gyermekeink sem számítottak, rajtunk kívül találta meg a számára fontos és szórakoztató elfoglaltságot. Elutasított minden segítséget, még az orvosokét is. nem tartott igényt a felajánlás egyetlen formájára sem.

Pontosan emlékszem, hogy akkor, ott a kispadon, meghoztam az életem fontos és nehéz döntését.

Későn érkezett haza. A motor az udvar közepén éjszakázott, ő pedig a terasz lépcsőig eljutott, ott el is aludt. Felajánlottam, hogy bekísérem a házba, de visszautasította, pedig segítségre lett volna szüksége. Hűvös volt az éjszaka, később a plédjével betakartam.

Visszavonhatatlanul véget ért a legfontosabb fejezete az életemnek.

Ha érezted már azt, hogy egyetlen pillanat leforgása alatt, ami tegnap még fontos volt, mára elvesztette értelmét, jelentőségét, akkor tudod, hogy miért írtam le ezt az igaz történetet.