Szabó Andrea: Fekete angyal

A lány egy kis városban dolgozott egy Hospice Házban. Szerette a munkáját. Rendületlenül hitte, hogy jót tesz az emberekkel. Legfőképp idős emberekkel találkozott, időnként azért néha fiatallal is. Éjszakákon át fogta a kezüket, mesélt nekik. A hozzátartozók is szeretettel gondoltak rá. Túl fiatal volt még ehhez a munkához. A betegek között csak úgy ismerték, mint a Fekete Angyalt. Tudták, hogy ha meg akarták tartani emberi méltóságukat, hozzá nyugodtan fordulhattak. Szájról szájra járt köztük, hogy hozzá fordulhatnak. Soha senkinek nem mesélték el, csak egymásnak, hisz tudták, hogy mi vár rájuk. Meghalni szerettek volna ember módjára. Igyekezett senkit sem közel engedni magához, senkit sem megszeretni. Mikor vége volt a műszakjának, sokszor maradt még tovább. Mesélt a bentieknek a kinti életéről. Arról, hogy fut. Ő így vezeti le magából azt a sok fájdalmat. Volt egy nagy álma, egyszer maratont fut. De ez az álom csak álom volt eddig.

Egyik nap egy fiatal fiút hoztak be. Korabeli lehetett. Beesett arc, vékony karok, a fején baseball sapka. De a szeme az mosolygott. Amint meglátta a lányt, elkezdett vele viccelődni. Sokszor ült az ágyánál, és beszélgettek. Beszélgettek mindenről. A lány elmesélte, hogy a kinti életben fut. A ház mellett van egy futópálya, ott szokott edzeni. A halál mellett az élet. Ő állandóan ebben a körforgásban élt. Halál után élet, majd újra halál. A legtermészetesebb dolog a világon. A fiú is mesélt az EZELŐTTI életéről. Családja nincs. Nem volt ideje családot alapítani, még fiatal, és csak a szenvedélyének élt. Már megbánta, hiszen most egyedül maradt. Csak a lány állt mellé. A lányban önmagát látta. A betegség előtti embert. A fiú maga volt a csoda. Az orvosai 3három hónapot jósoltak neki. Már fél éve volt a ház lakója. Mindenki szerette. A sok-sok átvirrasztott és átbeszélgetett éjszaka után a fiú egy kéréssel állt elő.

- Hadd kísérjelek el futni.!

- Nem lehet, baj lehet belőle.

De a fiú addig erősködött, hogy míg a lány végül engedett. Egy este csendben kitolta a futópálya szélére a fiút, akinek az arca teljesen megváltozott. Mint akit kicseréltek. Újra otthon volt. Nézte, hogy fut a lány. Amikor odaért hozzá, elmondta, hogy hogyan is kellene futnia. A technikán lenne még mit javítani. És az érzésen. Szívből kell futni, nem erőből.

Egyre többet és többet szöktek ők ki így ketten. A fiú folyamatosan ellátta jó tanácsokkal. És közben észre sem vették, hogy ő is erősödött. Már nem volt szüksége tolószékre. Lassan, de egyedül járt. Mintha egy kicsit hízott is volna. Az orvosok nem tudtak mit kezdeni vele, hiszen neki már halottnak kellett volna lennie. A lány elmesélte, hogy nagy álma a maraton. A fiú elmondta, hogyan készülhet rá. A pálya széléről adta az instrukciókat. Amikor pedig hosszú futókirándulásról ért vissza a lány, úgy, ahogy volt, még futós ruhában, izzadtan rohant, hogy elmesélje: újabb csúcsot döntött. Még egy fél évig ment ez így. A fiú csodájára jártak az orvosok. Szakmai konferenciák témája lett. A kezelő orvosa lassan kezdett hinni a csodákban.

Amikor a fiú elérkezettnek látta az időt, kérte, hogy a lány nevezzen be a versenyre. Sajnos elkísérni nem kísérhette el. A rajtnál már nagyon ideges volt. Végig a fiúra gondolt, arra, hogy mit tanított neki. Becsukta a szemét, és érezni kezdett. Majd elindult a verseny. Csodálatos tájon haladt az út. A lány gyönyörködött benne. Mindent úgy tett, ahogy tanították neki. Élvezte a futást. Amikor frissíteni kellett, frissített. Élvezte a napot, a szelet, az utat, a madarak hangját, az illatokat. Észre sem vette, hogy vége is lett az egésznek. Célba ért. Örömmel rohant be a fiúhoz, hogy elújságolja a jó hírt. Az ágya üres volt. Kérdezte az orvost, mi történt, hová költöztették át.

- Elment, csendben a mi csodánk. Már fent van valahol. Egy levelet hagyott neked.

Az üres papíron csupán néhány szó szerepelt:

- Tudtam, hogy megcsinálod! Köszönöm!