Sulyok Csaba: Értékrend

Ameddig a villamos ablakán keresztül figyeltem az elsuhanó kirakatokat, a reggeli napfény teljesen betöltötte a hajnali utcákat. Egy jól öltözött nő ültette le kisfiát egy szabad ülésre, a nehéz iskolatáska a korlátnak csapódva megnyomta a leszállásjelzőt, majd a villamos padlóján landolt egy koppanással.

Második vagy harmadik osztályos lehetett a kisfiú. A nő sűrűn a gyerekhez hajolt, és már jól hallhatóan magyarázott neki: Figyelj rám! Az iskolában szépen elmondod, hogy miket vásároltam neked a hétvégén. Így mondjad! Figyelj ide! A cipőd a-di-dasz, a pulóvered to-mi hil-fi-ger. Mond ki! A cipőm a-di-dasz, a pulóverem to-mi hil-fi-ger. Újra! To-mi-hil-fi-ger!

A kisfiú küzdött az idegen szavakkal...

Nem igaz, hogy nem tudod kimondani! Ha, azt a hülye verset meg tudtad tanulni, akkor ezt, hogy nem tudod megjegyezni! Elfogy a türelmem!
Figyelj már ide! To-mi-hil-fi-ger!

Nem tomi higer! Mond ki újra!

Gyere már, itt szállunk le! Nem igaz, hogy nem tudsz figyelni!
Az ajtó élesen sípolt, majd becsukódott. Az eldöcögő kocsi ablakán keresztül is leolvasható volt a nő szájáról: Mond ki: to-mi-hil-fi-ger! Ez fontos!

Én még egy megállót mentem, azt hiszem, de ez nem fontos...