Sulyák Tamás: 5 perc
Aggódva gyülekeznek az emberek a zárt kapu előtt. Esik az eső. Érces hangja meg-megcsúszik a vaskerítés égbe meredő oszlopain. A közeli templom órája éppen elüti a háromnegyedet. Kisvártatva az épület ázott üvegajtaja kinyílik, s egy magas, de annál vékonyabb alak komótosan elindul a kapu felé.
Az esőben topogó emberek csoportja a boldogságtól felszisszenve érzékeltetik, hogy úgy várták eme alak feltűnését, akár a messiást. S igen, számukra ő volt az. Vagy is jobban mondva Szent Péter, mert hisz mint a kedves olvasó is kitalálhatta már ez a szikár alak azért közeledett a kapu felé, hogy végre szabad utat biztosítson az ott türelmetlenül ácsorgóknak. Beérve az előtér nyújtotta meleg és száraz oltalmazó magányába, akár el is csodálkozhatna az ember, hogy hogyan lehet ily sivár minden, de nincs idő ezzel foglalkozni, mert szabálytalan sorokban fejlődnek fel a beérkező emberek. Mindenki közelebb akar kerülni a pult sötéten meredő hideg üveg ablakához. Abban bíznak, hogy hamarabb szabadulnak... pedig egyikőjük sem először jár már itt. Tudhatnák...
A kígyózó sor éhes morajlással imbolyog, mint egy részeg kötéltáncos, s eközben egyre csak dagad, egyre csak duzzad. A kisebb hangzavarból azért ki lehet érteni egyik másik sorban álló mondandóját, sokan nem is igyekeznek elrejteni azt. Végig nézve a sorokon - mert, hogy azóta már kettőbe duzzadt - és hallgatva - akaratlanul is - az elhangzó párbeszédeket jogosan merül fel az emberben a kérdés, hogy az itt 'ácsorgó' emberek valójában mennyire is betegek. Ja, igen, a helyi SZTK-ban várják, hogy életük jobbra forduljon. Az egyik gondnok fontoskodva járkál fel, s alá s szúrós pillantásokkal illeti a bent álló tömeget. Mintha nem lenne hozzájuk mindennap szerencséje... s még az is meglehet, hogy a többségéhez van is...
Kint már elállt az eső és az üvegajtó tábláin lefolyó vízcseppek között beszűrődik a dupla harangszó, ami az egészet jelzi. Hét óra. Tömeg hirtelen elhalkul, s hitetlenkedve fülel az ajtófelé, hogy tényleg két harangszót hallottak-e, míg a szemükkel igyekeznek fényt gyújtani a pult üvegtáblái mögé. Mindhiába. Semmi sem történik. Ekkor az elsők közül az egyik halkan elkezd morfondírozni, de csak úgy, mintha magába tenné. A tapasztalt fül már hallja és érzékeli is az iróniát, ami ebből kialakul. Ez a lényeg. Önmagunk elégedetlenkedése és türelmetlensége átadása úgy másoknak, mintha csak szócsöve lenne a többieknek. Sikerült. Már nem csak az első pár ember morgolódik, hanem végig hömpölyög a sorokon. Most mi lesz. Egy perc elteltével már mindenki izzad. Mintha parázson állnának. Kifelé gombolják nehéz, vizes kabátjukat és zúgolódva topognak, már egymást tapossák. A következő percben sem történik semmi, de mintha hallaná az ember az ott állók gondolatait, párbeszédeit:
"- Biztosan megint elaludt." - hangzik el egy barátságos gondolat, ami másik hasonlót szül:
"- Lemerném fogadni, hogy nagy tivornya volt az éjjel!" - belegondolva biztosan csak az irigység beszélt belőle. Azt már persze nem lehetett megfejteni, hogy amiatt, mert ő kimaradt ebből a kigondolt tivornyából, vagy mert ő már nem képes rá, s akkor már másnak se legyen jobb...
A harmadik perc után az aggodalmaskodók kisebb csoportja kérdőn néznek egymásra:
"- Lehet, hogy valami baj történt..."
"- Á, dehogy ne beszélj csacsiságokat!"
"- Mi történhetett volna?!", majd folytatja: "Ilyesmi nem szokott ám mindenkivel megesni..." - bár azt nem egészen derül ki, hogy mi is "nem szokott megesni"
"- Biztosan rosszul lett, s nem tud felkelni... vagy felkelt, de elesett, megütötte magát... Vajon van, aki segítsen neki?"
Már a negyedik perc is eltelt, amikor nagy vajúdása közepette megszülte a pontot az i-re:
"-Biztosan nagy baj lehet, az is lehet, hogy eszméletét vesztette, vagy urambocsá! meghalt..." - tovább már nem folytatódott e magasröptű értekezés, mert hírtelen egy határozott mozdulattal kinyílt az üvegajtó és bejött a bőrig ázott recepciós.