Sáfár Sándor: Gépek az égben, tankok a sárban

Tinian szigetének magaslatán hárman ültek: Marisz a háború istene, Artimisz a vadászat istennője és Robínia a mátyusföldi erdők nimfája. Marisz a világháborúról mesélt a lánynak, de beszéde közben elragadta az együttérző tisztelet érzése a magyar katonák iránt.

- Beszéded hosszú szünetjét a legenyhébb mosoly arcodon teszi érthetővé - mondta Robínia Marisznak, miután a hadisten mélázott egy percig beszéde folytatása előtt. - Érzésed magját megérintem s érzem egy szövet köti az enyémmel. Mellszorító sírást fakaszt a magyarok bátorsága. Földünkön a tavasz elején újra keresztülsuhant a hadvihar. Nagy német támadást sodort a parancs keletre, de végül mégis az oroszok markában szunnyad a béke. Kérlek mondd, hogy s mint voltak e dolgok!

- Február felén végre elesett Budapest. Ostroma hosszát csodának hinném, ha nem

tudnám okát: a bátorságot! Csönd szállt a magyar földekre. Csak nyugodt lánctalpak, szorgos menetek láttatták az orosz csoportosítást. Gócba gyűjtötte erőit a két marsall, mert Sztálin Bécsért kívánt nyúlni már. De térképe fölé görnyedve Hitler is támadni készült: a földeket a hosszú Dunáig visszavenni. Két német s egy magyar hadsereg mellé küldte hamar a negyediket: a 6. SS-páncéloshadsereget, mi állt felszereltségben minden más német sereg fölött. Tábornokai itták a szavát, mikor a beszéd kapuján a valóságba tette tervét a Führer:

,,Tartsuk újra a Balatontól délre fekvő földeket, melyek mélye olajat rejt, súlyos tankjainkat mozgatót, légcsavarok pörgetőjét! Hadgépünk szomjazza az olajat, mint vizet a Szaharából kitántorgó. Kemény várfalat állunk jobb partján a Dunának, Esztergomtól a Dráváig. Láncbafogott katonakezeink pajzsot tartnak Bécs városának. Elégül majd szükségünk közt a legmélyebb: morálunk ismételt égbe tétele! A régi fény megint fölragyog egy napra, nyelvünkön érezzük majd méz-ízét a győzelemnek, mitől erőnk s kedvünk duzzad újra! Az év kereke s szívünk újra mutatja majd a Tavaszi ébredést!''

Helyeselt a Vezér köre buzgón, s szálltak hamar a friss parancsok. Nyugtató érvük magva az egyetértés talajába hullott: ,,morzsolt töredék csupán a vörös sereg, az ellenség elhasználta csapatait''. Csak káprázat volt e tézis, a valóban az orosz hadvezetés lázasan töltötte híját

erejének. Tolbuhin vérét forralta az új parancs, mely mintha a hatalmas Sztálin szájából szólt volna a messzi dombok felől:

,,Szervezz új hadsereget az erősítésből, mely januárban jött. Kapsz még Malinovszkijtól is egy sereget; s egy-egy hadsereg súlyával melléd állnak majd a bolgárok s a jugoszlávok. S hogy koronája is legyen az iszonyatos légiónak a főparancsnokság tartalékából mosttól tiéd a 9. gárdahadsereg!''

Így Tolbuhin 3. Ukrán Frontjának hadrendjébe hét hadsereg tartozott. A nagy percek legújabbjának véltem e nyűgöző légió látását.

Hitler ujja Komáromra mutatott. A 6. SS-páncéloshadsereg két páncéloshadosztályát a 8. hadsereg mellé vezényelte, hogy a Déli szél kisöpörje keletre a férges avart. Malinovszkij állt földeteken nimfa, bitorlón győzelmet, ki hitte: Budapest ostromában a védőket úgy kifullasztotta, hogy támadásuk reménye elszállt a késő téli ködökkel, de még védekezni sem bírnának. Így hát már Bécs foglalásán ügyködött serényen. Nagy váratlan érte a német csapás. Megfutott Frontjának 7. gárdahadserege. Szaladt egész a Garam túlpartjáig.

Bécs ostromának reménye a csillagokba szállt. Ám a harcok során német foglyokat ejtett az orosz, kiknek tán megeredt nyelve a szörnyű kínzások gyötrő súlya alatt, s tudtára adta egyikük az ellennek, hogy szemének horizontját az SS-páncéloshadsereg törné, ha mélyen támadná a Dunántúlt; vagy a Sátán ügyködésének angol szolgái fordították vissza szóvá mint rezgették az étert a németek, kik vakon bízták a meglepetés taglózó erejét, nem tudták még, hogy a latyakba süppedt az az áruló szívével együtt.

Az információt az energiával egy érme két felébe verette az orosz: mélyen a front feléjük eső részébe műszaki akadályokat raktak, tarkállott a páncéltörőktől a sok keleti föld, mint sötét mező a sakktáblán. Malinovszkij a havas esőben kiállott a dombtetőre, mellé Tolbuhin s várták a jövőt.

,,Apátlan voltam egykor - kezdte történetét Malinovszkij -, míg a szovjet hon atyámmá nem szegűlt. Anyám elveszett volt, de tetterős; vitte, óvta babáját, mint fürge éji szél a csillagát. Ukrán volt, én is, csakúgy, mint most is vagyok. Már elnyűtte húsos tapasztalatom az illúzió selyemleplét: >>a szovjet egység, népek egyenlő elemű halmaza!<<. Aa! Csak politikai célért mondott könnyű röptű szó!''

,,Maradj szavaddal néma! - szólt közbe Tolbuhin félőn leső szemekkel. - Ha Tyimosenkó fülét éri, fejed veszi!

,,Sok elvtárs vette volna már fejem, de nyakam még mindig bírja! - mondta magáról Malinovszkij, látván is közben magát függni multinépe emberei rendszerében. - Mondom tovább, hogy edzett az élet, s mint maradt fejem helyén a bárdok csapásával szemben. Szegény kis anyám egy ukrán paraszttal összeállt, hogy nékem fedélt, ételt remélhessen eséllyel. De nagy szenvedést rótt reám döntése. Átkos szarszagú paraszt apám, vert, kínzott, mennem kellett. Tizenhárom ha voltam. Földeken dolgoztam, erősített testben a munka, majd a hadseregben nyertem végső hazát és katonájában önmagam. Franciaföldre is sodort a karrier. Ezért is gyanakvó rám Sztálin, teremt megnembízhatónak. De mert keményen küzdöttem a harcokon, s eszem karját is a háborúkra nyújtám, jó, nagyon jó katona lettem. Oly kiváló, hogy nélkülözni engem már nem lehet. Kellek Sztálinnak, nélkülem hullana sárga markából a Kárpátok földje.''

,,No ott jő Sztálin szeme s keze!'' - mutatott Tolbuhin az erdőből méltósággal kijővő küldött Tyimosenkóra.

,,Tyimosenko! - nyitotta gúny-hangját Malinovszkij most ismét. - Megbízottja generalisszimuszunknak ez, ő! Levitézlett népbiztosa hadügyeknek. Mintha levethette volna, mi sosem volt rajta: a vitézség égiszes fényét! Aah! Vereségeiből fonhatna egy láncot, a hosszút, kudarcai jöttek neki sorra a német ütéstől, önálló parancsnokkorából.''

,,Jó Rogyion! Jó Fjodor! Köszöntés! - köszöntésnek Tyimosenko mondta neveit a marsalloknak, frontjuknak száma szerint sorban - Forduljunk sarkon s menjünk népes hadcsapataink körébe! Lassú taposás a havon, nyugodalmat hint a jelenre! Arcomra a nekünk jövő jó kép még egy csalfa mosolyt is enged. Majd én megtiltok minden visszavonulást, mintha Sztalin itt álva tiltaná! Majd én követelem a zsíros áldozatot kívánó ellentámadást, mint Sztálin követelné! Kit én holtnak akarok, azt Sztálin kívánja ölni. Nyugván arcotok így ti tegyétek a frontra, lesnetek csupán csak az ellent kell! Pisztolyomra, hatalmamra, rám bízáttok a vissz-szaladókat!''

A németeknek merészségben ázott öntervük. Főcsapása gyanánt a német, ékét a Szekszárd-közeli Duna-szakasz felé vetette, hol elérvén ezüstös folyását e folyónak, északra-délre szóródva elvágták volna két felét az orosz frontjának, mint gömbvillámszülése előtt a villám - mi a tisztáson egy fába csapódik -, szerezvén érvényt ezzel a Tolbuhinra nyomuló kényszernek: föladni a Dunántúlt. Kisegítő csapásokként a Balaton alatti Kaposvár felé támadni, meg Drávától Mohácsra rohanni, ott ütközni a délszláv, a bolgár sereggel.

Offenzívájához a németnek reményem nem tettem. Hitler vakon hitt a hitben, nem borult már a valóság oltárához. A háromszorosan föltöltött haderőnek van csak esélye, hogy támadja a siker-reménnyel a védőt. Szétosztásukban is a csapóerőknek az ostoba parancsot találta istenhadúri látásom. S tán a támadásuk fulladását is kerülhették volna, ha Balck páncélostábornok az általmenni kívánt földekről a magyar Heszlényi vezérezredestől tájékoztatásul információszót kér. De Hermann Balck - kinek vállára kezét a nagy Gudérian tette egykor s szólt: ,,Tanítványomul szegődtél, s nemhiába volt az a sok lecke, a kedvencem vállára a szívem kezemet odatette!'' - a magyart igencsak nem kedvelte, csakúgy mint parancsnokait az SS-nek, kikről hitte: ,,Fölkúszott a náci vállakon a sok pártkedvencke!''

Támadását végül a német egy reggel, a kora hajnali órákban megtette. Havasesőt zúdított az Isten vagy másvalakik a tanktaposott földekre, de a támadó fél meglendült rendre. A védők vonala áttöretett mindenhol, mélyen és hosszan. Zűrzavarában hiánya a rendnek, visszarohant a sok szovjet. Harcálláspontján Tolbuhinnak őrjöngve kavart a káosz, éppen ezért hát a marsall a támadáshoz hagyott főerejét hadának - a 9. hadsereggárdát bevetésre Tyimosenkóval megüzenvén a Generalisszimusztól kérte, de elit hadseregét Sztálin egyelőre tovább pihentette. Tyimosenkó - bűnös csápja polipnak - visszajőve a sok tisztre ráförmedt: ,,Szilárdítását a védelmi vonalnak nagy Generalisszimuszunk hőn kéri! A menekülőkkel szigorotok példáját Drákótól vegyétek! A gyáva, a férges kutyákat puskátok elé célul tegyétek! Az elszaladókat gépesen ölni!'' - szól a parancs.

Nem szűnt meg az eső esni addig, míg három napig e nagy támadás tartott; a hő mértéke ezután már a fagypontra esett vissza, hűtött csapadékul a Nagy Úr a havas eső helyébe az ólmosat adta. Királytigris és egyéb tankja a német-magyarnak tengelyig süppedt a sárba, de az eső hullt a talajra, esett-esett továbbra. Sírtak a német katona hadak, a ragadt helyzet elvette a kedvük, tankjaikra ültek fel sorban, hátha kihúzza a sárból a csoda. Pedig ha magyar szövetségesét kérdi, mondta volna okát az, miért kapta beszédes nevét a nagy magyar Sárrét. A sokéves harcokban vakult meg a német, nem látta, hogy éppen azt nem bízza - a magyart - kinek kezébe nyugodt szívvel a sorsát tehetné. Hagyták beragadva a sárban a tankjaikat is végül, vagy, hogy a szovjet a zsákmányt ne tudja magának, felgyújtá sok harckocsiját, miken ült még egykoron, nemrég.

Köteléke közül a németnek egy sok hadizsákmányt szerzett, nehézfegyvereit a rusznak kisajátítottá tette, hadifoglyokat is ejtett kétezret. Kisegítésére magának bombázóit - a Bostont - küldi fel a kék égbe a szovjet; de vadászezredével a hős hun a rusz gépe közül négyet leterített égiterében. ,,Fussanak-é ők vissza túl a Dunán is?'' - kérdi magától félve a marsall.

Negyedik napján megtett tervének a német az eső bőszült, úgy, mint monszun, földre hullt a sok víz, beinni azt a por nem tudta; eddig is megtelt vízzel. Pocsótatengerré a földek útját s mindent tette a mennyvíz. A Wehrmacht-katonák erejét - mitől menni rohanva ők tudtak - elszedte a sok sár. Dagonyává vált hadi útjuk. Sürű pocsolyába ragadtak minden.

Kérték s kapták a most alábbgyűrtek Amerikától a támogatást a légből. Száz géppel zúgott a nagyvizentúli nemzet. Zúgó röpseregük kettővel szűkebb lett, lecsapott a kerecsensólyom. Védő csapásuk után a hun felderítők messzebb szálltak s elakadt szavuk lelencükön. Egymást kérdték, hogy ők is látják-e a valótlanul óriás hadat, mi masírozott az arcvonal fele. A szovjet harckocsik vonala végtelennek tűnt. Gépkocsik csordája hozta az orosz gyalogság nyersanyagát meg anyagos eszközeit a tüzérségnek.

,,Milyen föld keltett ennyi gépszörnyet? - ámélkodott egy magyar repülő - Tán mégis

erősebb karú kertész bírta az földet, mint a mienk? Úgy lehet! Hová bújtál szívünk elől,

remény?!''

A német-magyar hengertől Sztálin szivébe nyilalt a félelem végre, ezért bedobta a

9. gárdahadsereget a harc terébe. Mondta is Tolbuhin:

,,Ó szabad lélegzet! Régtől nem éreztem frissnek a létet. Visszafutásunk a Dunáig a latolgatás poharából kicsordultan majdnem a valóság asztalára cseppent. De az értelem felfénylett Sztálin előtt is, hogy hozta e döntést: nagy gárdaseregünk öklös kezünk lehet végre!''

Öt nap múlva meg is indította a marsall bivalyos hadát, törött csontokká, taposott belekké szétzúzni a német-magyart s a háborús jog tolvaj törvényének fényében rabló tulajdonába venni Bécset. Másfélezer löveg rombolta a frontontúlt egyórás pergőtüzével - fellágyult vonalat így remélt az orosz. Éppen fútta volna szét a szél a füstöt s a port a romok fölűl, előtárult a támadó had: rohant négy lövészgyalogsága négy hadtestnek, kiket fedett kétszáz tank s rohamlöveg.

Az árkokban a német, magyar nem lelte már keresve a jövőt, vak sötét foltot hozott a jóslás, de e rémes semmi nézése sem bírta futásra őket, harcba ment az utolsó is, míg bírta. Elhűlt végül az ellenállás, mert elfogyott ki ellenálljon. A védvonalak s a nem azok között a szem ekkor különbséget tenni már nem tudott. Félig temetve a magyar vagy német katonák százai; néhány megmaradt élőnek, sikítva, ríva őrültek azok.

- Hallgatód szemére már álmot remél az éji szél - mondta Artimisz Marisznak. - Engedjük győzni a pihenést, a nagy enyhetadót! A nyüzsgő kérdéseket hagyjuk a holnapi naptól meleg szíveknek! Hálóhelyünk nimfa húgommal itt lesz a szélvédő szikla tövében! Takaróul palástunk, vánkosul övünk!

- A ma és tegnap képei visszakívánják erősebb hatással szemem látását, elmém érzését - mondta Robínia. - Álmosságom csak alvásom olthatja.

- Kis kört járok még lejjebb - mondta Marisz -, majd hallásnyi távolságban megvetem nyugágyam, ha mélyebb lesz az éj sötétje.

Marisz alakja lassan eltűnt Robíniáék szeme elől. Se reccsenés se más zaj nem hallatszott az istenség sétája alatt, igaz nem is nagyon figyelték. Robínia fázott kicsit, ezért Artimisz magához hívta és átölelte.

- Hogyan gyújtanak fényt a csillagok? - kérdezte a nimfa, miközben a horizont csillagait nézte az istennő meleg ölelésében.

- A válaszhoz vezető úton ily későn már zárva a kapu - felelte Artimisz. Gondolatai komorrá tették arcát. Aztán tekintete visszatért a valóságba, Robínia szép barna haján megenyhűlt. Hamar elaludtak.