Rigó Bagi Eszter: Utópia

Gyökerek ölelik körbe a töredezett követ. Mintha vigyáznának rá, megőriznék, hogy egyben maradhasson. Arrébb lép. Újabb kő és gyökerek. A savmarta szürkeségen elmosódott számok - feledésbe merült évszámok. Szél vonul végig az pusztán, megrezegteti a páfrányok leveleit, csörögnek a spórák, mint apró hangszerek egy kezdetleges korból, mikor még nem is gondoltak arra, hogy egykor mi fog történni. Felnéz. Ameddig a szem ellát, kövek, kövek és kövek.

- Jesszus. - Már érti. Tudja, hol van. - Mégis hogyan? És miért? Mi történhetett velük? - Hangja a szélbe merül, az ajkairól a meleg levegő molekuláról molekulára ugrik tova a végtelen messzeségben.

Megborzong. Hűvös van, az égen szürke felhők gyülekeznek - mintha az ezernyi sírkő tükröződne az Isten taván. Megigazítja kesztyűjét, ráhúzza a kabát ujjára. Leveszi a maszkot. Zsebre gyűri. Nem lesz rá szüksége. Ez nem az a világ. Már nem. És ő ezt tudta. Nem mondta soha senkinek, még magának sem, ahhoz túl kegyetlen lett volna, ijesztő a maga bizonytalanságával. De a csontjaiban érezte, gyakorlatilag várta, hogy hol, milyen körülmények között fogadja majd ez a látvány. A sírkövek megnyugtatták. Ő maga sem gondolta, hogy ezt fogja érezni, amikor rátalál. Végre. Felsóhajt, beengedi a természetet a tüdejébe, a friss föld és közelgő zápor illata kisöpri a maradék elképzelését is a jövőről. Örül? Talán. Szomorú? Lehet, hogy az is egy kicsit. Elszántnak elszánt, minden porcikája bizsereg a felfoghatatlantól.

Nehéz bakancsa ellenére könnyed léptekkel indul el. Talán megkereshetnék a többieket. Kell lenniük hozzájuk hasonlóknak. Olyanoknak, akik keresnek. Akik szabadok. Akik élnek. Ő és a társa. Talán más körülmények között a feleségének hívná. Ezt a mondatot is a szélre helyezi. A semmiben, avagy a lehetőség mindenében - ez nem egy elmosódott határ, a kettő együtt, egyszerre van jelen - nincsenek ezek a civilizált szavak. Itt ő van, és a nő, aki a semmis minden része. A társa. Mert ő válaszol. A természet él, de neki válaszai vannak, meg kérdései alkalomadtán.

Ha az ember sokat van az otthonában, kell egy másik hely, ahol vendég lehet, ahol figyelni kell arra, amit és ahogyan tesz. És kell, hogy ez az otthon olyan legyen, ahol az ember nem csak lehuppan a levelekre, szükség van valamiféle összerakottságra, valami egységre, szabályszerűségre benne.

Szóval, a társa. Aki lelkében ő az a bizonyos vendég. Szólni fog neki, hogy már nincs szükség a maszkra. Végre újra láthatja az arcát. Elhatározza, hogy meg is fogja érinteni. De csak úgy óvatosan, a kesztyűs kezével. A kesztyű marad. Még hideg van. Még kell egy kis idő.

*

A valaha-kórház falain vékony törésnyomokat hoz létre a borostyán. Kis patakok, melyek össszegyűjtik a tetőről az esővizet, elvezetik, le a talajnak. Táplálja magát a borostyán. Szerteágazik, beborítja zöld leveleivel a falakat. A tetőre csak alig ér fel. Ott, a cserepek között ki-kinéznek másfajta levelek, ujjakat imitálva nyúlnak az ég felé. Ha lenne még ember, azt mondaná, pontosan olyan mint Az A Festmény.

Zöld-szürke-zöld-szürke váltakozik a világban. Nem tudni mióta van így, az idő miszlikekbe tört évekkel, sőt talán valaha-időszámítás szerinti évtizedekkel ezelőtt. Már nincs szükség minderre.

Szél van. Legtöbbször szél van. Meg eső. Valószínűleg tiszta víz hull az égből. Később, mikor kitisztul az ég, a város örök álomra szenderült épületei halkan énekelnek. Ablaküvegek csörögnek, sziporkáznak, csillannak a gyenge, ébredező napfényben, a falakba vert szögek nyikorognak a rajtuk ülő indák súlyától, régmúlt liftek láncai koccannak egymáshoz újra és újra, villannak, ahogy a már-nincs-tetők cserepei közül melengeti őket a fény. Az egyik cserépről tűzpiros virág tekint diadalittasan a semmis mindenbe - szerepe a cserepével megfordult, most ő tartja, vékony gyökereivel körbefonja. Tükör-közepe napsárga dalt énekel a széllel.

Aláhullottak a téglák, hogy összemossák a magasságot a mélységgel, utat engedjenek egy fenyő tekintélyes tűleveleinek. Már senki nem fogja azt mondani, hogy méregzöld. Soha. Törzsét kettévágja házának ablaka, a fa összezáródik a fal fölött.

A bevásárlóközpont millió üvegpillanatra van törve, cserjék táncolnak a szökőkút medencéjében, a lépcsőkorlátokról levelek tapsolnak nekik. Édes gyümölcs hull rájuk a fákról. Az ünneplők sora egészen az utcáig ér, a gyökerek utat törtek a beton repedéseiben, míg ők határozták meg a repedéseket.

A közelben sínek húzódnak, levelek ernyőszerűen árnyalják az ott honoló békét. A vasútállomás rozsdás oszlopain mohák gyülekeznek. Az útirány halott, utolsó leheletének emlékét egy képernyő betört közepe őrzi. A semmi mozdulatlan.

Madártávlatból talán észre sem venni, hogy egykor itt élénk város volt a puszta lélegzés helyén. Kivéve alkonyatkor. Olyankor a lemenő nap sugarai valamiféle rejtett rokoni elmúlásérzettel megérintik a betonmozaikot, felfénylik fém és vas a teljes sötétségbe borulás órái előtt. Éjszaka a hold és a csillagok túl távol vannak. Elhúzódtak a világot újra egységgé maró sav elől, hogy éjfekete leplet borítsanak rá, mikor álomba zuhan az egész.

*

Ők már tudják.