Rátkay Edit: Könnyező csillagok

     Ha kifognék egy aranyhalat az általa felajánlott három kívánságból csak egyet vennék igénybe: - az általam írt versek és prózák kinyomtatva a könyvesboltokban megjelenhessenek.

Erről ábrándozott a nyolcvan éves litográfus, aki a második világháború előtt újságíróként dolgozott. Írásai, versek és prózák rendezetlenül hevertek egy megsárgult dossziéban.

- Meg kell próbálnom kinyomtatni. Évek óta úgy dédelgetem írásaimat, mint annak idején gyermekeimet. Nincs már sok időm. Muszáj lépnem! - mondogatta magában.

Felesége csöndes szemlélője volt irodalmi próbálkozásainak, lánya és fia bolondos vénembernek tartották.

Heteken keresztül töprengett kit kereshetne fel, kiben bízhatna annyira, hogy legféltettebb kincsét rábízza. Futottak a nevek, mintha filmet vetítenének fejében, s hírtelen eszébe jutott egy kedves tanítványa Tudorka. Ezt a nevet osztálytársai ragasztották rá, akik irigyelték általános műveltsége miatt. Gyermeki örömmel lelkendezett, hogy eszébe jutott a mindig tisztelettudó, szorgalmas, segítőkész tanítvány. Megkeresésével nem kis feladatra vállalkozott. Majd harminc év telt el utolsó találkozásuk óta. Hosszú kutakodás után sikerült rátalálni. Félve kérte, ha teheti, látogassa meg otthonában. Volt tanítványa örömmel vállalta a találkozást, hiszen nagy tisztelője volt a becsületéről, tisztességéről, és nem utolsó sorban szerénységéről híres mesternek.

Találkozásukkor olyan hosszasan ölelték egymást, mintha a harminc év elmaradt üdvözléseit szeretnék pótolni. Egy délutánt betöltő beszélgetés következett. Így a legkevesebb idő arra jutott, amiért meghívta tanítványát. Mint szűzlány, aki először vetkőzik le férfi előtt, oly szemérmesen nyitotta ki a vastag, megsárgult dossziét. Tanítványa első rátekintéssel felmérte azt az őskáoszt, ami egyik - másik lapon uralkodott. Rendezett sorok, majd firkák, kihúzott betűk, széljegyzetek, majd ismét folyamatos írás. Tanára azt kérte, segítsen összerendezni, kiadót és nyomdát szerezni, hogy könyv formájában megjelenhessenek munkái.

- Ebben az életben nem vágyom másra csak erre. Itt olvashatsz ifjúságomról, elvesztett első feleségemről és gyermekemről, érett férfikoromról és mai énemről. Van egy kis megtakarított pénzem, igaz nem sok, de talán a segítségeddel elegendő lesz. Ami nagyon fontos, a családom nem tudhatja, mi történik körülöttem. Ugye segítesz? - kérdezte könyörgő hangon.

- Nem tudok erre most választ adni, mert a műszaki szerkesztéshez nem értek, viszont egy jó barátom könyvszerkesztéssel foglalkozik, megkérem, segítsen. Úgy gondolom honorárium nélkül is szívesen összerendezi az anyagot. Felhívom, s ha vállalja, megkérem, jöjjön el a következő találkozásunkra. Addig megnézem, hol lehet aránylag elfogadható áron kinyomtatni.

- Én csak benned bízom. Nem szeretném idegen kezébe adni.

- Nyugodtan megbízhat benne is.

Búcsúzáskor megölelték egymást. Tanítványa lelkében felkavarodtak az emlékek, s elhatározta segít, hogy mesterének - aki soha senkitől nem kért semmit, - álma valóra váljon. Másnap felhívta ismerősét, aki egy hármas találkozót elvállalt, de többet egyelőre nem.

Elvira megérkezésekor egy idős asszony nyitott ajtót. Zavart mosoly ült az arcán. Bemutatkozott, majd a bejárathoz közeli kis szobához kísérte.

- Már azt hittem nem jössz! - mondta barátja.

- Nehéz eligazodni a lakótelepi labirintusban.

Míg ezt kimondta kezét nyújtva közeledett a fotelban ülő idős férfi felé, aki úgy üdvözölte mintha száz éve ismernék egymást. Közben a riadt szemű feleség kis tálcán összerendezett süteménnyel kezében, becsoszogott.

- Kérnek egy kávét? - kérdezte erőltetett mosollyal.

Olyan benyomást tett, mintha azért is elnézést szeretne kérni, hogy levegőt vesz.

- Nem, nem köszönjük. Nagyon kedves, de ne fáradjon - mondta Elvira. Finom hanghordozásával oldani akarta az asszony félénkségét.

- Nem fáradság, szívesen elkészítem és ha...

- Ne zavarj minket! Menj, csináld a dolgodat! Itt most fontos megbeszélés zajlik! - hangzottak férje utasításai.

Alig várta, hogy felesége elhagyja a szobát. Egy pillanat alatt kiterítette az asztalra írásait, majd fontoskodóan turkált köztük, mint aki tudja is, meg nem is, hogy mit akar. Igazából nem volt elképzelése. Mint sánta ember a mankóját úgy várta Elvira segítségét.

- Először egy pár szóban, röviden mondja el mi a mondanivalója az írásaival. Mit szeretne üzenni az olvasóknak? - kérdezte Elvira, aki nem sejtette, hogy a kisöreg nem tud röviden beszélni. Ez a felkérés még inkább szófolyást eredményezett. Este tíz óra lehetett, amikor az érdekfeszítő világból felocsúdtak, melyet a kisöreg eléjük tárt.

- Ajjaj! Nagyon elszaladt az idő. Mennem kell. Egy hét múlva találkozunk, - mondta kedvesen Elvira.

Ahogy egyedül maradt a sötét ismeretlen utcán a megrázó történelmi múlt ólomsúlyként nehezedett lelkére. Érthetetlen volt számára, aki a háború alatt minden szeretett családtagját elveszítette, megélte a borzalmak poklát, hogyan maradt optimista, jó humorú, a szépet és jót kereső ember. Tetszett, ahogy a nőkről beszélt. "Mindent nekik köszönhetek. Ők adták az erőt, a bizakodást," ismételgette beszélgetésük mondatait. És megszületett a határozott válasz. Elkészítem nyomdakészre az anyagot. Ezt másnap tudatta barátjával, ő pedig a kisöreggel, aki kitörő örömmel fogadta a jó hírt.

A művek elolvasása nem jelentett hosszú időt. Amennyire bőbeszédű volt a szerző olyan tömören fogalmazott, amikor írt. Elvira hamar kiválasztotta azokat a verseket és prózákat, amit ő nyomtatásra adna, megtervezte a könyv formáját, betűtípusát, borítóját. Újabb találkozásukkor régi barátként üdvözölték egymást, de a munka során akadt egy kis vita. A kisöreg egyik-másik versét a következő kötetébe gondolta, amely megjelentetésével egész életműve nyomtatásra kerülne. Elvira tudta, anyagi nehézségek miatt nem lesz második kötet, ezért az általa legjobbnak tartott írásokat ebbe a könyvbe szerkesztette. Prózáit nagyon jónak, verseit gyengébbnek találta. Ahogy kialakították az anyag végleges tartalmát a megcsendesedett lelkek újra a múlt ösvényein jártak. A kisöreg mesélt, Elvira pedig magába szívta a hol aranyos, hol szívet tépő, hol igencsak vicces történeteket. Egy dologban már biztos volt, az öreg nagy huncut lehetett fiatal korában. Nagy huncut, de alapjában tisztességes. Az írásért ugyanúgy rajongott, mint a nőkért. Nem tudott volna békében távozni e világból, ha nem jelenik meg saját könyve. Most, hogy ennek reménye felcsillant, jó irányba változott fizikai és lelki állapota, bár ebben a változásban Elvirának is nagy szerepe volt. Nemcsak abban, hogy nyomdakész állapotban átadta barátjának az anyagot, hanem az őszinte érdeklődésével, amellyel végighallgatta a kisöreg történeteit. Találkozásaik sűrűsödtek, és minden alkalommal hosszabbra, és hosszabbra nyúltak. A kisöreg egyre jobban érezte magát. Gyógyult! Majd egy napon Elvirát felhívta barátja, aki elmondta, hogy mestere új családja rossz szemmel nézi kettejük találkozásait.

- Nem! Ez nem lehet igaz! - hitetlenkedett Elvira.

- De bizony az! Nem tudják elképzelni, miért látogatod ily sűrűn, s mi az, amiről órákig beszélgettek.

- Ez borzasztó! Mondtam, hogy ennek a titkolózásnak nem lesz jó vége. Terveibe be kellett volna avatni a családját is. Igazából a nagy gondot abban látom, hogy évek óta nem beszélgettek vele. Hiába élnek egy családi közösségben, olyan magányos, mint Csontváry Cédrusa. Én azt sajnálom, hogy az elmondott történeteit nem rögzítettem hangszalagra. Teli vannak humorral, bölcsőségekkel, jobbak, mint a papírra vetett anyaga. Prózáinak túlnyomó része a háború éveiben megsemmisültek. Most pótolhattam volna, ha nem a személyiségére fordítom figyelmemet. Semmi más baja nincs azon kívül, hogy a külvilágból és családjából kirekesztetten él. Ő abban a kegyetlen időszakban is megtartotta emberi méltóságát, hitt a jóságban, az emberek összetartó erejében.

- Szerintem már sejtik, hogy az írásairól van szó. Valószínű bolondságnak tartják, hogy erre pénz áldoz. Nyugodj meg, és ne tudjál erről az egészről.

- Erről nem lehet nem tudni! Hogy gondolod?

- Ugyan már! Intelligens ember lévén tudod, hogyan kezeld ezt a kérdést.

Elvira a telefonbeszélgetést követő találkozásra félórás késéssel érkezett. Hússzor körbejárta a lakótelepi tömböt. Harcos, karakán teremtés volt, aki másokért, az igazságért képes ölre menni, de ebben az esetben félt, ha olajat önt a családi tűzre, hatalmas lángok csaphatnak fel, és ártani nem akart. Önmagával szállt vitába, és döntött.

- A legrosszabbat teszem, ami csak lehetséges, de ez lesz az utolsó találkozásunk - motyogta magában. - Nem ezt nem tehetem, teljesen le fog robbanni egészségileg.......de ha továbbra is találkozunk, a családja széteszi a lelkét.

A nehéz döntést követően megnyomta a csengőt. Hosszas várakozást követően nyílt az ajtó és legnagyobb megdöbbenésére családi sorfal fogadta. Elvira nyelt egy nagyot és emelt fővel végigvonult a sorfal előtt, eltűrve a családtagok szúrós tekintetét. Belépett az apró kis szobába. Egy ágy, egy pici asztal, két szék és egy fotel, ami most üresen állt. Tulajdonosa ágyban feküdt.

- Jöjjön! Üljön ide az ágyam szélére, ... Ne! Ne! Mégse! - mondta ideges hirtelenséggel.

Ismerték már annyira egymást, hogy erőltetett mosolya nem tudta Elvirát megtéveszteni. Itt nagy balhék lehettek, fordult meg fejében.

- Hozom a széket, és ide ülök az ágya mellé - mondta természetes egyszerűséggel, elhitetve a kisöreggel, hogy nem vett észre semmit. Leült, s ahogy minden alkalommal ráncos, remegő kezét sajátja közé szerette volna zárni. De rezzent kis madárként, nehogy keze rabságba kerüljön kirántotta onnan, ahol eddig megnyugvást, békét talált. Elvira most már biztos volt abban, hogy itt történt valami.

- Mi a gond? - tette fel félve a kérdést.

A kisöreg lesütötte szemét, nem mert Elvirára nézni. Családja helyett ő szégyellte magát. Nagyon szaggatottan kezdte mondanivalóját.

- Kislányom! Nagy cirkusz volt itthon. Muszáj volt feltárni titkomat. A fiam vén hülyének nevezett. Azt mondta, sose voltam normális, de most ez már mindennek a teteje.

Nagyon izgatottá vált. Elvira attól félt, menten rosszul lesz. Viszont tudta, hogy egy izgatott embernek nem szabad azt mondani, hogy nyugodjon meg, - akkor, amikor nem tud megoldást - mert még izgatottabbá válik, ezért kis erőszakkal ugyan, de mégis megfogta remegő kezét, s mintha semmi furcsa esemény nem történt volna, mélyen a szemébe nézett, s nyugodt hangon, a legnagyobb szeretettel és tisztelettel azt mondta:

- A Könnyező csillagok c. könyv elkészült.

- Köszönöm!

A válasz szívet tépően keserű, lemondó hangon szólt. Ridegen, megadóan, mintha nem is ez lett volna legnagyobb vágya, hiszen elvesztett szeretteinek, barátainak ezzel akart emléket állítani. Elvira látta, már ővelük van, nekik mesél egy gyönyörű, szebb világról. Elengedte kezét, s amilyen csöndesen tud szólni a száj csak ennyit mondott:

- Isten áldja! Isten áldja, s egy könnycsepp végiggördült kedves kis arcán. Csöndesen becsukta az ajtót, ami mögött ottmaradt az álom a kétségbeeséssel, a remény a reménytelenséggel, a boldogság a boldogtalansággal, a kilátástalanság a lemondással.

Elvira másnap felhívta barátját, és kérte sürgősen szállítsák le a már elkészült könyveket. Ha csak tíz darab van kész, akkor azt a tízet vigyék.

- Miért ilyen sürgős? Mi történt?

- Most nem, de majd elmesélem. Te csak tedd, amire kértelek.

Elvira letette a telefont, s hisztérikusan, hegyeket megmozgató hangerővel ordította:

- Még látnia kell, olvasnia kell, sírni és nevetni saját sorsán mielőtt a végső útra lép.

Az elkészült könyveket másnap leszállították. A kisöreg szobájában a megsárgult papírok szanaszét hevertek, s két hűséges társa, szemüvege, és tollszára a földön hevert. Ő kórházba került. Elvira és barátja, könyvének egy példányával bementek, de későn érkeztek. Kórházi ágya már frissen felöltöztetve üresen állt.