Radmila Markovity: Féltés és félelem

   Abban az időben a középiskola befejezése után, vitték a fiúkat katonának, akiknek még a tojáshéj a hátukon volt, ezt írta elő a törvény, a szülők nem tehettek semmit.

Az én fiam elindult itthonról a többi katonaköteles gyerekkel, de háromszor is visszaszaladt a kapuból, harmadszor azért, hogy magával vigye az indexét, mondván, hadd lássák, nem csak szép vagyok, de okos is. Az elfogult anyai szememnek a magas, kisportolt, szép arcú gyerek a büszkeséget legyezgette. Akkora mempillák takarják hatalmas, meleget árasztó szemgolyóit, amit egy színésznő is megirigyelne. Persze, a szépségének ellentéte volt a makacssága! Igaz, első nekifutásból felvették az egyetemre. Megérkezett a katonaságtól, annak rendje módja szerint első nap elment Újvidékre. Amikor hazajött, elébem állt, és "okosan" elkezdte.

-Tudod anyu, a dékán fogadott bennünket, azt mondta, ezt a műszaki egyetemet átlagban nyolc év alatt fejezik be a hallgatók. Amikor megnéztem, mi a tananyag, semmi abból, amit én szerettem volna megtanulni. Úgy döntöttem, elmegyek inkább dolgozni. Képzeld, ha nem leszek az átlagban, hanem még tegyél rá két évet, megkopaszodok, a nyakadon élősködnék, azt már nem.

- Megkopaszodsz?! Ugyan már! Van még a tarsolyodban valami kifogás? Ne add fel ilyen könnyen! Próbáld meg az első évet, és ha akkor is így vélekedsz, ám legyen.

-Döntöttem! Nem megyek az egyetemre!

-Jó, ha nem akarsz oda menni, ami öt éves, eredj magyar tanárnak. Az négy évig tart, van érzéked az irodalomhoz is.

-Ugyan, anyu, egy életen át titokban számolgassam a zsebemben az aprópénzem, mint te, és még doktorátusod is van mellette. A barátaim többet keresnek középiskolával a szövetkezetben.

Mondhattam, amit csak akartam, az én fiam befejezte a tanulmányait, kemény egy napos egyetemista státusszal. Nehezen, de belenyugodtam, az ő élete, az ő döntése, én megadtam a lehetőséget. Belenyugodtam? Dehogy, még ma is magamat okolom, miért nem álltam keményen a sarkamra. Ma talán sokkal könnyebb lenne az élete.

Elkezdett dolgozni az én szép, lányszív szomorító Lóri fiam. Élvezte a társaságot. Minden este buliztak, hol itt, hol ott. Nem sokáig tartott a gondtalan vigadozás. Pár hét elteltével a bakaság, meg az egynapos egyetemi tudásszippantás után, behívták a topolyai kaszárnyába gyakorlatra, még pedig két hétre.

Azt a pattogást még én sem bírtam hallgatni.

- Most jöttem haza a katonaságtól! Már megint vonuljak kaszárnyába?! Ez nem igazság!

- Először is nem most jöttél, hanem pár hete. Mit durrogsz megállás nélkül? Hallgass már! Nem szakad le az ég, ha ott leszel Topolyán két hétig!

- De én nem akarok!

- Akarsz, vagy sem, ott leszel! Nem esik le az arany gyűrű az újadról, ha dolgoztatnak veled.

Szívem mélyén együtt éreztem vele. Sajnáltam, hiszen tizenkilenc évesen, nem a kaszárnyára áhítozott. Jól tudták az illetékesek, mikor szerelt le. Miért kellett rögtön visszadugni a rideg, "értettem" szóval tisztelgést követelő helyre.

A gyerek éreztette velem a dühét, fájdalmát, bánatát, én sem tudom mit, de fogta a katonai felszerelését, és elment Topolyára.

Két hét múlva, amikor hazajött, olyan volt, mint a nyúzott macska.

- Beteg vagy kisfiam? - kérdeztem kissé rémülten.

- Nem vagyok beteg! - válaszolta ridegen.

- Akkor mi történt veled?

- Mi is történhetett volna abban a nyavalyás elkerített helyen? Olyan nehéz munkára fogtak bennünket, ha nincs a montenegrói sofőr kolléga, én ott halok meg.

• Mit mondasz? Ott halsz meg?! Halljam, mi történt?!

Magamban pedig eldöntöttem, elmegyek a kaszárnyába, és majd meglátom, mi zajlott ott a tartalékosok között. Nem azért neveltem egyedül, keservesen dolgozva látástól vakulásig, hogy az egy szem fiamat tönkre tegyék holmi tisztecskék testileg, lelkileg. Alig tudtam kinyögni, közben mellé ültem, megfogtam a kezét, szeretetem a tekintetemből áradt felé Most egybehangolódva, kéz a kézben annyit mondtam: drága gyerekem.

- Tudod anyu, éhségsztrájkba kezdtem!

- Mit csináltál?

- Jól hallottad! Napokig nem ettem. Akkor az idősebb montenegrói ember szárnyai alá vett, rászedett az evésre, segített a munkában is. Közben gondolkodtam, és arra az elhatározásra jutottam, ha hazajövök, megkérlek, menjél be a katonai osztályra, most úgyis a Szocialista Szövetség elnöke vagy, neked megteszik, kiíratsz a topolyai kaszárnyából, onnan a községi Területi Védelemhez lennék beosztva. Akik ott vannak, azok reggel kimennek a határba gyakorlatozni, estére pedig haza érnek.

Aha, szóval erre megy a játék! -ugrott be egy pillanatra. Én hivatalból láttam, hogyan szenvednek a férfiak azon az egyetlen egy napon. Utána nem győzik kipihenni magukat. A határban, kúszás, mászás, teher cipelése, célba lövés, szaladj tovább. Nem iszunk, nem pihenünk a rekkenő hőségben, és így tovább hajnaltól késő estig. Tudtam, ott sem lenne könnyebb.

- Drága kisfiam! Nem megyek én sehova! Állítsak be Lacihoz meg Lyubohoz, hogy az én fiam Nyenye Nyunya Tej Vili, nem bír ki két hetet a kaszárnyában, hozzátok át szegénykémet a kishegyesi Területi Védelembe. Ne is szólj semmit! Befejeztem, bár a kétely ott mocorgott körülöttem.

Látván fiam csalódott arcát, azon kívül bizonyára haragudott is rám,úgy tettem, mintha engem egy cseppet sem érdekelne a sorsa. Ha tudta volna az én féltve féltett gyerekem, mennyire szerettem volna megkönnyíteni az életét, csak egy mosoly, egy ölelés, és teljesítem a kívánságát.

Telt múlt az idő. Nemsokára jött a rettenetes hír: kitört a testvérháború. Félelem, bánat takarta be a falut, meg az országot is, csak azok voltak felvillanyozva, akik saját eszükkel nem tudtak gondolkodni, a tévé, meg az újságok hazugságait szajkózták.

Rettenetes nyolc hónap várt ránk. Icu, öcsém felesége, amikor a hírek jöttek, akkorra itt volt nálam, néztük közösen a híreket, mert ha valamelyik magas rangú tiszt elesett a háborúban, azt bemondták.

Egy alkalommal hírnézés közben beszélgettünk, hirtelen mindketten úgy hallottuk, Tóth Tibor nevet ejtett ki a bemondó, aki elesett a csatában. Icu elfehéredett, sírni kezdett, én meg próbáltam nyugtatni, hogy mintha nem jól értettük volna... de az én könnyeim befelé folytak. Megvártuk majdnem szó nélkül a második híradót, amikor ugyanis Todor nevezetű katonatiszt esett el a harcok folyamán. Akkor örömkönnyeket sírtunk mi, sajnos, valahol, valakik, gyászba borultak. Fájdalmukban mi akkor nem tudtunk osztozni. Ma sem érzem gonoszságnak örömünket, mert nem azért örültünk, hogy szerencsétlen Todor meghalt, hanem azért örültünk, hogy a mi szerettünk életben van.

Nemsokára megjelent nálam a kollégám, láttam rajta, valami nyomja a lelkét.

- Radmila, én vagyok a fiad felettese. Ha én megyek, neki is menni kell. Ma éjjel eldől minden. Ne szólj neki semmit, csak téged készítelek fel.

Nem maradt sokáig. Ment vissza a családjához.

Felkészíteni egy anyát arra, hogy a vágóhídra viszik a gyerekét?! Nem hiszek a fülemnek! Nem adom, nem adom! Nem lehet, hajtogattam megállás nélkül. Ez az éjszaka sehogyan sem akart elmúlni. Nem régen olvastam, valakitől egy idézetet, ami szerin a félelem felgyorsítja az idő múlását. Hát, biz ez rám nem vonatkozik! Nekem időtlen időknek tűnt az éjszaka. Láttam a fiam a lövészárokban. Magam dorgáltam: nem, nem akarok ilyeneket még gondolatban sem átélni. Hiába vártam a hajnalhasadást, elkerülte a házamat. Elmúlt azért a reggel, a délelőtt, a délután, csak a bizonytalanság, valami megmagyarázhatatlanság nyomta a lelkemet, eszemet, testemet. Nem bírtam tovább. Felkerestem a kollégámat.

- Mondd meg, az Isten szerelmére, mire mentetek?

-Eredj haza, amíg engem látsz, addig minden rendben van.

Nehogy elhitesse velem, minden rendben van. A pillanatnyi veszély tűnt el a fejünk fölül.

A fiam látta mennyire aggódok, letört vagyok, egy alkalommal odafordult hozzám.

- Ne félj anyám, nem megyek sehova sem. Tudom, sokan elhagyták a falut a háború miatt, de én itt maradok melletted. Nem hagylak el. Ha meg menni kell a frontra, csak Tibi bátyó keze alatt akarok lenni. Megsimogatta a hajamat, nekem meg valami csúnyán beleesett a szemembe, mert könnyezni kezdett.

Úgy, ahogy megnyugodtam. A pillanatnyi veszély elmúlt.

Gyorsan terjedt a hír a faluban: viszik a terület-védelmiseket a harctérre. Uram Jézus! A három faluból a legtöbbet ismertem. Vagy tanulóm volt, vagy kollégám, vagy rokonom.

Kevés idő múltán rettenetes hír érkezett. Torjáncinál nagy harcok dúlnak. Sok a sebesült, három halott a mieink közül. Gyászba borult a község.

Ekkor nem mondtam semmit a fiamnak, csak amikor a háborúnak vége szakadt, fülön fogtam

- Látod, kisfiam, ha akkor átíratlak kérésedre, ki tudja...

-Anyám, életed legjobb döntése volt. Most is hozhatnál jó döntést, ha hozzám vágnál pár ezer dinárt. Éhezünk. Nézz rám!

A jó döntés: most nem kapsz egy fityinget sem, mert amíg száztizenöt kilót nyomsz százkilencvenes magasságoddal, addig nem éhezel. Találj ki valami mást.

Hangosan hahotázott, és összekuszálta a hajam.