Nagy-Eged Boldizsár: Régesrég

Három heti kubikusmunka után döntött úgy, hogy megkeresi a tavat. Akkor még nem tudta, hogy az út két napig fog tartani, kenyéren, szárazkolbászon. Ha tudta volna, el sem indul. De mire odaért, még százszor is elindult volna.

Bozótosokon, pocsolyás réteken át vezetett az útja, melyeken előtte csak kevesen, vagy lehet hogy senki sem járt. Néha egy szekér keréknyomát vélte felfedezni a fűben, de ha az is volt, és nem csak a fű növésének játéka, jónéhány napja járhatott már arra. Csak körülbelül tudta, merre kell átvágnia a réteken. Délutánra meg-megfájdult feje a kínzó napsütésben, a tövisek sem kímélték, és a hangyák sem, mikor leült falatozni. Mégis, újra és újra felkerekedett. Jól ismerte már ezt az érzést: menni, akkor is ha végül nem lesz foganatja. Akkor is, ha csak elfárad bele. Akkor is, ha kinevetik.

Késő délután egy domboldalban álló tölgyfáról pillantotta meg a tájba szinte nem is illő, mesésen csillogó, érintetlen víztükröt. Szíve hevesebben vert, átgázolt a partmenti mocsáron, átevickélt a nádason, cipőit egy bokorba dobta, majd mohón vetette magát a hullámokba. A tó kedvesen, simogatva fogadta felhevült testét, átölelte, amerre csak mozdult, mintha régóta várta volna már egy titok-kutató megérkezését.

Elillant minden fáradtsága, izmai ellazultak, vénái ritmikusan lüktettek, mintha masszírozta volna őt a tó. Lankadatlan szelte a habokat, felfeküdt a felszínre, tudomást sem véve arról, hogy a ruhái még rajta vannak. Leúszott a mederig, miközben jóízűen kortyolt a lenti hideg vízből. Nagyokat kiabált örömében, órákra átadta magát a hullámok ringató kötelékének. Iszapot kent fájó lábaira, úgy aludt el a partmenti fövenyen, a lemenő nap aranyhídjának hídfőjénél.

Másnap még messzebbre, még mélyebbre úszott, s a tó visszafogadta őt örök békéjébe, bőségesen megjutalmazva az őt-látni-akaró áldozatait. A múlttól való szorongást, a jövőtől való félelmet messze kiűzte fejéből, mindennek helyére a jelenlegi egészséget, nyugalmat csöpögtette.

Élelme fogytán volt, így fejlógatva felvette cipőjét és elindult. Átbandukolt a nádason, a mocsáron. Eltökélte hogy nem mászik fel a tölgyfára, de amint elhaladt mellette, meggondolta magát. Nagyot sóhajtott, amint utoljára visszanézett, és eltűnt az élet forgatagában.

A mocsarat lecsapolták, a nádas helyére homokot szórtak. Az emberek masszív gumikerekeken gördültek a tóhoz, nyugágyakkal, törülközőkkel, élelemmel megrakodva. Mikor lángost kezdtek árulni, a víz is algásodni kezdett.

Senki sem tudja már, kinek esett legjobban a tó.