Mónus János Sándor: Vésztő-Mágori dombok

Hallgat a föld, mint jó szülő,
és rejt mélyre emléket.
Minden élő vagy őszülő,
átölel egy nemlétet.

Az első hang még itt lehet.
Első sírós éjszaka,
puszta felől szél-lehellet
vigasztalós szép szava.

Mely kéz mutat vad utakra,
hol az ég már végtelen?
Mely reménység, mi nyugatra
terel újra védtelen?

Mely akarat vezérelne
így érkező népeket,
hogy hit ereje dombra emelne
sziknek sarát, éveket?

Mely akarat vezérelne
így érkező népeket,
hogy hit ereje dombra emelje
sziknek sarát, éveket?

Tüzeket gyújt annyi lélek,
gyűlöl, szeret és túlél.
Jönnek mások, lángnyi fények,
de emberünk utolér...

Leás mélyre, le a vándor,
csontokat lel, leletet.
Megörökölt Vésztő-Mágor,
kincse híre lehetett.