Molnár Sára: A bódé

Tisztán emlékszem még arra a nyárra, mikor a gábort megtalálták a bódéban. Igazából mi találtuk meg Julival. Forró nyár volt, és esténként hatalmas viharok. A kalapjáról ismertük fel, még este, a vihar előtt, és azt is láttuk, hogy valami nem stimmel. Mégsem tudtunk csinálni semmit.

A zöld fabódé a falu közepén van, mindjárt a bolt mellett. Csak egy keskeny ösvény választja el a bolttól, az meg a Kiserdőre vezet. Nem nagyon jár rajta senki, esetleg csak fel a bokrokig, pisilni. Az útnak csak az egyik oldalán van bódé, pedig a busz mindkét irányban megáll. Nem is fából van, hanem furnírlemezből. A falán mindenféle firkák, festékfoltok, meg olajpecsétek vannak, és ki van lyukasztva több helyen is. Lehet a lyukakon leskelődni, de csak bentről kifelé. Kívülről nem lehet belátni, mert bent sötét van. Egy ajtónyi rés van csak a bódén, és azzal szemben egy pad, hozzászögelve a hátsó falához, mama szerint azért, hogy ne lehessen ellopni. A pad alatt mindenféle szemét: nájlonzacskók, sörösüveg, cigarettacsikk. Alul a réseken benő a burján. A buszt nem várja itt soha senki, hanem inkább a bolt előtt, vagy a bolttal szemben, a Nagy Lajosék kapuja előtt. Ott az árok felett van egy palló, és onnan a legtovább lehet ellátni az úton, mindkét irányban. Mikor feltűnik a busz a kanyarban, akkor még mindig van elég idő átsétálni egyik oldalról a másikra.

A bolt olyan, mint a többi ház, csak sárga, és az utcáról nyílik az ajtaja. Az ajtó mellett nagy üvegablak. Az a kirakat. Van benne egy piramis halkonzervből, fölötte színes papírdíszek, cérnára fűzve. Piros papírral volt kibélelve, de a nap már kiszívta a színét, most rózsaszín. Szeretjük a halkonzervet, de anyu azt mondja, ami az ablakban van, azt nem lehet megenni, mert le van járva. Bent a boltban pedig nincs konzerv. A ház frontja sárga, a bejárat fölött neoncső betűk, Pravalie, azaz vegyesbolt. A betűknek egy része már nem világít, de apu szerint nem is baj, mert itt úgysem ért románul senki.

Másik sárga ház nincs is a faluban. Papó szerint azért nincs, mert a sárga az rusnya román szín, a magyarok nem festik sárgára a házukat, inkább zöldre, barnára vagy vörösre. A bolt is azért sárga, mert államosították. Papó csak egy szót tud románul, magar, szamár, azt mondogatja is nekünk gyakran. Egyszer éppen a tehéncsordát vártuk a kapuban, mikor megállt egy Dácia a ház előtt. A regátból jöttek, és érdeklődtek, hol van a híres derzsi templom. Lefordítottam papónak, hogy a románok mit akarnak. Papó elegánsan mutogatott előre, hogy menjenek csak tovább, arra van. Végül búcsúzóul kezet fogott velük, és még integetett is utánuk a sapkájával. Pedig én azt hittem, utálja a románokat.

- Látod, milyen jól tudok románul, papó? - büszkélkedem. - De te nem tudsz! Így nem élsz meg ebben az országban - idézem most a tanítónénimet.

- Nocsak-nocsak - csóválgatja a fejét, és közben gunyorosan mosolyog -, még a végén összekeveredtek ti is az oláhokkal ott a városban!

Papó mindig csavaros választ ad, mert székely. Mama szerint papó azért nem szereti a románokat, mert tizenhatban agyonverték a nagyapját.

Hol volt az esze az öregnek!, - jajgat nagyanyám, ahányszor szóba kerül. Mikor jöttek be a románok tizenhatban, ő kiment a falu végére, és felmászott egy fára, mert elsőnek akarta látni őket. Oda aztán nem volt miért menni! Jaj-jaj! Más örült, ha elbújhatott a szemük elől! Azok meg azt hitték, hogy kém, leszedték a fáról, és agyonverték. Még eltemetni sem lehetett rendesen, mert pap nem volt, és koporsó sem. Levágták egy kanapé lábait, abba rakták bele, és a saját kertjében ásták el, titokban.

Az nem úgy volt, te Bori! - kontrázik nagyapám. Nem is a fára mászott fel, hanem a pataknál ásott magának egy gödröt, és oda bújt el. Kíváncsi volt, na. A kutyák találták meg, mert a románok kutyákkal jöttek. Jól megverték az öreget, az igaz, mert előtte már egy román tisztet lelőttek a csendőrök a falu végén, de nem abba halt bele, hanem agyonlőtték. Állítólag már ő könyörgött végül, szegény, hogy lőjjék agyon, mert nem bírja, ne kínozzák tovább, és aztán így könyörültek meg rajta.

Háború volt, cudar világ! - sóhajozik nagyanyám. Mennyi kegyetlenség volt, mennyi értelmetlen halál! Az én gyönyörű öcsém is odaveszett. Sok rosszat megértünk már, na. De nektek most bezzeg jól megy dolgotok, leánkák! Nem kell korán kelni, dolgozni sem kell már annyit, mióta kollektív van, mert nincsenek földek. Nem is tudjátok ti, hogy mi az élet!

Julival, a nővéremmel szeretünk boltba menni. Nyáron is hűvös van bent, és valami állott, régi szag, petróleumból, kenyérből, sörből, mentolos cukorból. Az ajtóval átellenben van a pult, azon a mérleg, mellette sorsjegyek, karikára fűzve. Sorsjegy minden boltban van, és nem fogy el soha. A pult mögött, a falon polcok vannak, rajtuk madzagos, elhúzható függöny. A polcokon nincs más, csak kendő, két stóccal, az egyik virágos, a másik fekete. Nagyanyámnak fekete kendői vannak, hétköznapi, ünneplő, téli, meg nyári, és egyszerre többet is felköt, de mindegyik egyforma. Nekünk virágosat vesz, ha nagyok leszünk, azt mondja. Mi a nővéremmel már ki is választottuk, hogy milyet vegyen. Ő piros virágosat szeretne, én ciklámen színűt. Lehet, hogy mégsem kéne addig várni, amíg mi megnövünk, mert mama minden este azt mondja, ő olyan beteg, hogy mindjárt meghal.

Az alsó polcokon van a sör, a pulton egy nagy zacskóban meg a cukorka. Össze van ragadva az egész, rá kell csapni a mérőkanállal, csak úgy lehet venni belőle. Mi mindig veszünk, mamától kapunk rá aprópénzt. Ilonka néni, a boltos, papírzacskóba teszi, aztán hazafelé azt szopogatjuk, mindenünk ragacsos.

A boltosné a bolt mellett lakik, de csak akkor nyit ki, ha nincs más dolga otthon, vagy a mezőn. Reggel korán kinyit, miután kimegy a csorda, és ő is végzett az otthoni munkával, de aztán egy óra múlva be is zár, mert menni kell a mezőre. Estefelé, mikor hazaérnek, újra kinyit. De bármikor be lehet kopogni hozzájuk, vasárnap is, és kiszolgálnak. Sört a legkönnyebb venni, mert azt otthon is tartanak, a tornác alatt. De kell vinni csereüveget, mert Ilonka néni azt mondja, hogy neki le kell adni a ládákat, tele üres üveggel.

Kenyeret egy héten egyszer hoznak a városból. Mama figyeli az ablakból, hogy mikor jön a kenyereskocsi. De ha sokáig figyeli, és nem jön, akkor csak hátraszalajt minket a boltig, hogy megjött-e a kenyér, csak mi nem vettük észre.

- De aztán köszönjetek ügyesen, hogy kezit csókolom, Ilonka néni, tessék mondani, megjött-e már a friss kenyér?

Sietni kell, hogy mi legyünk az elsők, és ki tudjuk választani a legszebbet. Mama mindig sokáig válogat, a kenyereket egyenként megtapogatja. Végül mégis elégedetlen, és azt mondja, a boltosné a szépet másoknak adta. Ha meg nem sietünk, elfogy a kenyér, vagy boltszagú lesz.

- Le sem takarják semmivel -, dohog nagyanyám - pedig még egér is van a boltban. Ahol étel van, ott egér is van, ezt jól jegyezzétek meg! - emeli fel a mutatóujját, majd megigazítja a kendője bogját az álla alatt.

Az emberek estefelé kezdenek gyülekezni a bolt előtt, miután hazajönnek a mezőről, vagy a városból a busszal. A pultnál is álldogálnak néhányan, aztán mikor bezár a bolt, kiülnek a lépcsőre sörözni. Mire jön a csorda, általában hazamennek fejni. De előfordul, hogy a bódéban még ül valaki, üveggel a kezében. Felismerni nehéz, mert a bódéban félhomály van, és általában a sapkáját is a szemébe húzza. Ül, vagy fekszik, a padon, vagy a földön. Mama szerint ezek részeg disznók, és még azt is tudni véli, kik azok. Marci, vagy Istók, azok a semmirekelők, és hogy az ilyenek a pokolba jutnak. De reggelre, mire az első buszok jönnek, üres a bódé. Csak a foltok maradnak a földön.

Egyszer mégis felismerjük valakinek a kalapját. Hatalmas, fekete kalap, széles karimával. Nem nagy dolog felismerni, mert ilyen kalapban csak a gáborok járnak. És láttuk is aznap a kalapos embert a faluban. Gyakran jönnek, a reggeli busszal, vagy a vonattól, gyalog, és házalnak valami portékával. Az asszonyok lábtörlőt árulnak kukoricaháncsból, ágseprűt, mosófazekat, vagy mázas edényeket, és azt nem is lehet máshol kapni. A gáborok csatornázni jönnek.

Ez az ember magas volt, sovány és elegáns, mint papó vasárnap. Csak a haja nem fehér, mint papónak, hanem fekete, és nagy, lógós bajusza van. Fehér inget visel, barna bársonyzakót, vasalt, fekete szövetnadrágot, hozzá fekete, hegyes orrú, fényes bőrcipőt, és fekete kalapot a fején. Bekiabál minden kapun, hogy kell-e új csatorna, vagy kell-e javítani a régit. A mi kapunkon be is jön egyből, mert nincs bezárva, és kutyánk sincs, hogy félni kelljen tőle. Papó mondja neki, hogy nem kell csatorna, menjen, de az ember marad. Még a zsákját is leereszti a kerítés tövébe, és álldogál, zsebre dugott kézzel. Mama is kijön a házból, mutatja neki, hogy az egyik ereszcsatorna lyukas, és végigfolyik a víz a ház falán. Az pedig nem jó, mert a vakolat megázik, és a hidegben fölfagy. Úgyhogy meg kéne hegeszteni a csatornát.

• Sémmi baj, mégjavítjuk -, mondja a gábor kicsit éneklős hangon, és kinyitja a zsákját.

Kihúz belőle egy sötétzöld ásványvizes üveget, óvatosan a betonra állítja, aztán újra behajol a zsákba. Mama közben hadarja, hogy ő ezért a munkáért egy üveg pálinkát ad, finom házi szilva, tavalyi termés. A gábor erre felegyenesedik, és sértődötten mondja, hogy ő pénzért dolgozik, nem pálinkáért, azzal visszapakolja az üveget, felkapja a zsákját, és elindul a kapu felé. A kapuból aztán csak visszafordul, és kér valami ennivalót, kenyeret, szalonnát. Mama bemegy a házba, de csak almát hoz, meg egy pohárka pálinkát. A gábor fölhajtja a pálinkát, zsebredug két almát, azzal kimegy a kapun. Kérdem papót, hogy mi volt a zöld üvegben.

- Az sósav. Azzal marja ki a bádogot, hogy meg tudja hegeszteni a csatornát. De ahhoz ti hozzá ne nyúljatok, leánkák!

Hogy nyúlnánk hozzá, ha egyszer elpakolta a gábor, és már el is vitte.

Mama viszont mérges. Azt mondja, ilyenekkel nem jó dolgoztatni, mert mindig többet kérnek a végén. Üzletelni sem jó velük, mert átvernek. Úgy számolják a pénzt, hogy kevesebb legyen. Sőt, lehet, hogy még hamis pénzük is van. És az áru is hibás. Ha edényt árulnak, lyukas, vagy le van menve a máza, ha seprűt, vagy lábtörlőt, az nincs jól megkötve, és hamar szétszakad, ha málnát, vagy áfonyát, akkor a vödör tetején van a szép, az alján pedig a romlott. Azt is mondja, hogy most hamar szaladjunk hátra a pajtába, és nézzük meg, hogy megvan-e az összes csirke, nem fogta-e meg a gábor a legszebbet, úgy, hogy mi észre sem vettük. Még a kapun sem jó beengedni őket, mert azonnal eltűnik valami.

Mégis beengedték az emberek, és munka is kerülhetett, mert a gábor ott maradt estig a faluban.

Este, mikor fejés után visszük Julival Irmuska néninek a tejet, látjuk, hogy a bódéban ül. Már nem olyan elegáns, mint reggel: az inge kicsúszott a nadrágból, a nadrág gyűrött, a cipő poros. Egy sörösüveg van a kezében, a kalapját a szemébe húzza és iszik.

Irmuska néni a mama nővére és a falu másik végén lakik. Éppen vacsorát főz, amikor megérkezünk. A tejet kitölti, fölforralja, a macskának is tölt. Aztán leültet vacsorázni. Túrós puliszkát főzött. Julival észrevesszük, hogy a túró mozog. Apró kukacok nyüzsögnek benne. Irmus néni nem lát jól, komótosan eszi a kukacokat. Minket is biztat, hogy együnk, nagyon finom. Óvatosan, falatonként adagoljuk a macskának, hogy Irmus néni észre ne vegye, mert akkor baj lesz. Így is azt mondja, hogy neveletlen, rossz leánkák vagyunk, még enni sem lettünk megtanítva, nem is lesz így belőlünk semmi. Elfogy a puliszka, fellélegzünk Julival. Most süteményt kapunk. Száraz, de megesszük, mert a macska már jóllakott.

Mire elindulunk hazafelé, koromsötét van, az úton már nem jár senki. Vihar készülődik, dörög, villámlik, hatalmas szél van. Zúg a Kiserdő, recsegnek a fák, egészen kísérteties ez a zaj. Juli megfogja a kezem, ő sokkal bátrabb, mint én. Ahogy közeledünk a bolthoz, döngetést hallunk. Valaki veri a bódé oldalát. Átmegyünk az út túloldalára, és mikor a pallóhoz érünk, kilesünk a bokrok mögül. A bolton a betűk gyéren világítanak. A fényükben látni lehet, hogy az ember még mindig ott ül, ültében előregörnyed, és valami folyik a szájából. Valami furcsa, erős hörgést hallunk. Nem emberi hang ez, egészen irtózatos. Juli azt mondja, biztosan rosszul van, segítenünk kell neki. Juli orvosnak készül, a csirkét is ő vágja le, mert nem fél a vértől. A bódéhoz odamenni azért ő sem mer.

Hanem akkor megdörren az ég, iszonyatosat villámlik, és a villám egy pillanatra megvilágítja a bódét. Az ember mintha felénk lendítené a karjait, majd egész felsőtestével felénk bukik. Közben nagy fehér fogakat látok, és véres szájat. A bolton kialszanak a betűk.

- Vámpír! - visítom torkomszakadtából.- A cigány egy vámpír! Gyere meneküljünk!

Megiramodunk, csörömpöl a kantáros fazék, ahogy szaladunk hazafelé. Futunk, ahogy csak bírunk, nem merek hátranézni. Úgy érzem, a cigány végig a nyomunkban van. Csak akkor pillantok vissza, mikor elérjük a kaput: hatalmas árnyékok gomolyognak az úton, süvölt a szél, vagy a farkasok üvöltenek a Kiserdőben. Juli gyorsan bezárja a kaput. Reszket a lábunk, kapkodjuk a levegőt.

- Na, leánkák, ti hol voltatok ilyen sokáig? - kérdi papó, mikor belépünk a házba.

Megnyugtató a hangja, mint mindig, és milyen jó itt bent a konyhában. Mégsem jön ki hang a számon, le kell ülnöm egy hokedlire. De Juli hamarabb magához tér, mondja, hogy a gábort láttuk, aki reggel nálunk járt. A bódéban ül és hányik. Nagyapám csodálkozik, hogy miért nem ült fel az esti buszra, mert később már nincs mivel elmenni innen, meg kell várni a reggelt.

- Az ejsze, túl sokat ivott - csóválgatja a fejét végül.

- Kellene hívnunk a mentőt! - erősködik Juli. De nagyapám csak legyint:

- A városból? Ebben az időben? Reggelre sem érne ki.

Másnap délelőtt mama palacsintát süt. Megkeni cukros ordával, rárakja egy tányérra, aztán előveszi a fekete füles táskát, hogy vigyünk belőle Irmuska néninek is, mert úgy odavan szegény a cukrosért. Irmuska néni azért szegény, mert alig bír fölkelni az ágyból, olyan kövér. A táskába még sok minden belefér, és hogy ne vigyük üresen, mama rak bele szilvalekvárt, meggybefőttet, ribizlikompótot, mert az nénémnek orvosság, mondja. Végül olyan nehéz lesz, hogy ketten is alig bírjuk. Juli fogja az egyik fülét, én a másikat, és úgy megyünk hátrafelé. Mama szokás szerint kiáll a kapuba, és utánunk kiabál, hogy aztán köszönjünk ügyesen mindenkinek, hogy kezit csókolom, a táska fülét pedig ne rángassuk, mert leszakad.

Már a hídról látjuk, hogy a bolt előtt sokan állnak. Nagy Lajosné is kint áll a pallón, és magyaráz, mutogat. Mikor odaérünk, mi is látjuk, hogy a gábor még mindig ott ül a padon. A feje hátrabicsaklott, a kalap lecsúszott róla. Vértócsában ül, véres az arca, az inge, a nadrágja, még a cipője, meg a zoknija is. Az orra sárga és nagyon hegyes.

Lajosné azt magyarázza az embereknek, hogy éjszaka az ember nagy zajt csapott, verte a deszkát, és ők ki is kiabáltak neki, hogy mit akar, de értelmes válasz nem jött, ők meg azt hitték részeg.

- Az részeg is vót már este, mikor bejött a bótba! -, szólt közbe valaki.

Hajnalra aztán csend lett, a vihar is elvonult, akkor meg azt hitték, elment a hajnali busszal. De reggel, mikor engedte ki a tehenet a kapun, látta, hogy ott van még az ember, és már meg is van merevedve a padon.

- Habos a vér, ami a szájából kijött, és föl van marva az arca, meg a nyaka is, édes jó Istenem, én ilyet még nem is láttam! - sopánkodik. - Akkor gyorsan átszaladtam Ilonkához a boltba, és telefonáltunk a városba, hogy vigye el valaki.

Nem siettek a városból, mert még délkor is ott volt az ember, mikor mi mentünk.

Ácsorgunk egy ideig az úton, az emberek között. A táskát nem tesszük le, mert nincs hova. A füle belevág a kezünkbe, akkor megcseréljük a kezünket.

Az emberek is csak kívülről nézik, a bódéba nem megy be senki. Találgatják, hogy vajon hová valósi lehetett. Van, aki azt mondja, hogy derzsi, vagy muzsnai, más azt állítja, hogy a dályai busszal jött. Azt is mondják, úgysem lehetett volna csinálni semmit. Orvos nincs a faluban, éjszaka a busz nem jár, autó se nagyon van. Még a kórházba sem tudták volna bevinni. De még ha sikerül is bevinni, úgyis késő. Ott sem tudnak csinálni vele semmit. Jobb, hogy meghalt, ember nem lett volna már belőle, ha egyszer sósavat ivott.