Mayer Zsófia: Ünnepen

A fehér falú, tornácos parasztház gömbölyű macskának tűnt a falu kanyargós utcáján, mintha pihenni dőlt volna le, elterpeszkedve az utca porában. Ünnepre virradt a házban, Anna-napot ült a család abban a forró júliusi levegőben, mikor a nyár már kevesebb tennivalóval szolgált. Aratás napja rég elmúlt, a gyümölcs akkor ért a fákon.

A kertben, ahol örökös összevisszaság uralkodott, mintha megállt volna az idő. A délelőtti napsugarak az utcafronton táncoltak, fényesen ugráltak a ház oromzatán lévő kis kereszten, a homok porának szemcséit simogatták. Az udvarra kevés jutott a természet derűjéből, de a fénycsík folyamatosan kúszott, közeledett a tornác felé. A tornác felé, melynek félhomályában az "öreg" ücsörgött. A ház lakói, s a falusiak hívták így az öreg Istvánt, a már felnőtt fiatal lány, Anna és testvérei, a süldőlány Mária és a kis Erzsike öregapját. Kendőzetlen nyugalommal vette tudomásul az árnyékban, öregnek és ügyetlennek ítélik a készülődéshez. Esetlen és vén már, igazuk is van. Háborút megjárt ember, ahonnan megnyomorodott karral tért vissza fiatalkorában, nem is tudja, mért kellett még Terinek, olyan fiatalon-rozogán. Terinek a két kisgyermekre is gondja volt már akkor, a háztartásra, a megélhetésre, s őrá. Ha nincs az apósa megértő türelme, szeretete irántuk, az a szokatlanul ritka, Bibliába illő felebaráti szeretet, nem lenne most ez a ház sem, az bizonyos.

A lóca korlátjára könyökölt, hosszú szárú pipájából eregette a füst bodrait, zabolázatlan, ősz bajusza rátapadt a pipára.

- Kend már megint pöfékel?-lépett egy kis asszony melléje a házból, kivel közös vonásokat viselt az arcán. Nála is aggodalomba hajlottak a jókedvű ráncok.

- Örökké a füstöt fújja, édesapám!-tréfálkozott a nő, szabad kezével gyengéden megsimította apja vállát. -Jól van, pihenjen csak, édesapám! Mink majd előkészülődünk, maga majd gyün, ha készen leszünk.

Az öreg beletörődve sóhajtott, s tovább eregette a sűrű füstöt. A pipából hol szürkés, hol fehér füstpamacsokat vitt tova a könnyű nyári szél. Sután bólintott. Ismét csupán megfigyelőjévé válhat az ünnepnek, ő maga semmit sem tehet az asztalra.

Az udvar közepén diófa ágait lebegtette a szél, mintha csak pörölne a sokat termő fával, ám leveleit nem tudta a földre sodorni. Az asztalt alája állították, székek voltak körötte. A fiatalok, s a már nem azok is kisereglettek a házból, sürgölődtek, készült az ünnepi asztal.

Az öreg leste az övéit, gyermekeinek, unokáinak, utódainak minden mozdulatát. Már ünneplőben készülget mind, a lányokon mintás ruha, vállukat tömés húzza feljebb, kékfestő ünneplő. A gallér a nagymama keze munkája, hibátlan csipkegallér virul még a kis Erzsike nyakában is. A nyakában, ahová a Mária-medál mellé apró gyöngysor is felkerülhetett. Anyai örökség. Nagyanyja ládikájában bukkant rá, addig-addig csodálta, hogy szinte már könyörgött érte, ha mással nem, hát, szemével, hadd viselhesse legalább ünnepnapon. Maris is szép lány lesz, mire egészen felnő, most még csak süldő, esetlen kissé, ügyetlenke, s mostanában olyan szégyellős lett, magába forduló. Pedig okos kislány, nem hiába az István gyereke.

Abban a pillanatban felnevetett mindkettő, Mari felszabadultan mosolygott, a kicsi pedig sivítva kacagott. Ahogy a hófehér terítő a magasba emelkedett, majd újra lentre került, kicsusszant a kis ujjak közül a vékony anyag, s belekapott a szellő. Úgy lobogtatta, mintha test nélküli szellem lenne, mintha menekülni kívánna, vissza a szobába, a nagyszekrény polcára a társai közé. Menekülni próbált, ahogy a foltos kölyökmacska is, aki tán a lepel árnyékától vagy a ráboruló terítőtől megijedve szaladt keresztül az udvaron anyja felé. Kacagott, nevetett a két testvérlány. Mari szemében megszűnt a tartózkodás, Erzsike vékony copfjai a szalaggal együtt keltek táncra.

A terítő végülis a helyére került, hibátlanul simult az asztal lapjára, majd sorban megtelt, a háznép telerakosgatta mindenfélével. A lányok csivitelve léptek egymás nyomába, a kicsi a nagyot, a nagy a kicsit igyekezett legyőzni gyorsaságban és ügyességben is, vetélkedtek. Az öreg is tevékenykedni kezdett, a hosszú szárú pipa már percek óta mellette pihent kihűlve, kedvetlenül. Az öregember a fáskosárba markolt, s elővett egyet a sok husáng közül, egy vastag fadarabot szemlélt hosszasan, majd farigcsálni kezdte. A borzas szemöldök alól alig látszódtak ki az apróra húzott, sötétbarna szemei.

Lassan a bordázott üvegpoharak is az asztalra kerültek, melléjük sorban az ételek. Nagyanyó fekete kendőt húzott a fejére, amely nem a gyász színe volt most, hanem az ünnepnek szólt a viselet, fehér blúzát könnyű kis kabát takarta. Ebben az öltözékben hozta ki a külső konyhából az ételeket, hol sajtos pogácsát rejtett a fehér ruhával letakart kosárka, hol krémmel töltött sütemény érkezett a tálcára rakva, mákos kifli, túrós béles, s miegymás.

Megnyikordult a kapuajtó, lassan lökte be valaki, s máris feltűnt a nagylány, a karcsú Anna. Arca örömteli volt, ahogy az ünneplőbe öltözött legényt húzta maga után, beljebb, s beljebb, az udvar irányába. Mind arra pillantottak, a kicsik talán irigykedve néztek nénjükre, a nagymama és a szülők elismerően tekintettek a fiatalemberre. Ismerték mindannyian, ő is a falu lakója volt, csak éppen a felvégen élt, ahol a meredek hegyoldalba kapnak a ház falai.

- Isten hozott minálunk, fiam!-az ifjabb István a jobbját nyújtotta, majd az asztalhoz terelte őket.-Ünnep a mai, kettős ünnepnap. Jöjjön, édesapám, az asztalhoz!

Az öreg lassan tápászkodott fel, lábát kényelmesen rakosgatta egymás után, bottal kísérte a mozgását, dobbant, csusszant a csizmatalp, ütemesen koppant mellette a diófa göcsörtös botja. Az asztal körül már ott ült a család, a fia az asztalfőn, jobbra az idősebb lány, kinek nevenapját ülték, mellette az öreg Márton onokája. Szép szál legény lett ez a gyerek, a minap még libákat kergetett a porban, mezítláb szaladt a libák után, most már daliás legény, fess fiatalember egy takaros lány mellett. Velük szemben a két kicsi, az a kerge Erzsike és Maris feszeng, képtelen feltekinteni a fiatalemberre. Mellettük az asszonyok, s az üres szék, amely neki szól. Baktatott, de mintha egyre lassabban, komótosabban jönne, majd megtorpant a szék mögött, gyengéden megsimította a felesége vállát, majd az asztalra tett valami, hogy ő is hozzájáruljon az ünnepléshez.

- Legyetek boldogok, kislányom! - szólt a pár felé fordulva.

Ott pihent az a valami az asztalon, a fehér terítőn. Egy kismadár, egy galamb volt, amely szárnyai alatt egy kisebbet védelmezett.