Marosvölgyi Gergely: Ősztündér
Sétálni
voltam utcán, téren,
s az ősztündér jött szembe vélem:
mi virág nyílt még, hajba fonta,
s egy csókot adott homlokomra;
kacérkodva rám nevetett,
megölelt volna, de sietett:
hullni vágyó lombok hívták
(már levelüket alig bírták) -
hát szép ecsetét kézbe vette,
és mind, mi zöld volt, összekente
pár varázslatos mozdulattal:
barnával, vörössel, arannyal
fák koronáját díszítette -
a szőlőt, almát megérlelte,
táncát járta ligeten, réten,
majd lepihent a folyószélen,
simogató fűzfa alatt -
ölbe vette fiát, a nyarat:
játszott vele, babusgatta,
karjába zárva elaltatta...
S míg ölelte
anya gyermekét,
békével néztem szerteszét:
új illatok jártak a szélben,
fecske suhant fenn az égen,
s 'hogy hunyorgott a napfény mélán:
tündökölt a kert, a sétány...
Már levelek
hulltak előttem,
s lágy mosollyal eltűnődtem:
hogy hiába szép a nyár, míg ég,
az elmúlás is lehet szép...