Marosvölgyi Gergely: Ha eső volnék
Te voltál már eső? Mert én nagyon szeretnék eső lenni...
Valahol a nyílt vizeken születnék meg, felhőként. Minden felszíni és partokat nyaldosó hullámból, minden kis vízpermetből gyűjtenék egy-egy cseppet. S míg készülődnék egy hosszabb utazásra, távolról szemlélném a partvonalat, a hajókat, a vízből felugrándozó delfineket, miközben a Nap melegen sütkérezné hátamat.
Megvárnám, míg tekintélyes méretű felhő válna belőlem, és amint elérkezettnek látnám az időt, szél barátom segítségével az irányt a szárazföld felé venném. Éjszaka indulnék el, amikor minden alszik.
Először egy száraz, sivatagos vidékre érkeznék, ahol a hosszú hetek óta tartó forróságban minden egy kis enyhítő vízért imádkozik: mert szomjasak a dűnék, a kopár fák, s az életben maradásért küzdő, gyér növényzet. Terhem egy részétől megválva (de még mindig az éj leple alatt) öntöznék meg mindent, ahová csak elérnék, és örülnék, látván, hogy a gyökerek hálával szívják magukba hűsítő cseppjeimet.
Majd haladnék tovább zöldebb tájak felé. Alaposan megfigyelnék mindent, ami elém tárul: a halkan szuszogó mezőket, a városok fényét, a késő este fáradtan hazafelé ballagó embereket. Átbuknék néhány, a hasamat csiklandozó magasabb hegycsúcson, s elidőznék fölöttük hajnalig. S ha már ott vagyok, felszívnék valamennyit a hegyekről belém csimpaszkodó párából, hogy újult erővel folytathassam utamat.
Mire ébredezne a világ, ajándékaimat csillogó gyöngyök formájában otthagynám a fák és bokrok lombjain, a fűszálak élén, az összecsukódott virágok szirmain, a reggeli napfényben száradni vágyó, fénylő úttesteken. Átszelném a szélesen elterülő szántóföldeket, a gazdákat segítve meglocsolnám a veteményest, s a növekedés buzdító szavait suttognám oda minden magocskának, zöldségnek és gyümölcsnek.
Ezt követően egy kis, vidéki városka fölé úsznék. A község szívében, egy játszótéren, gyerekek kergetőznének, és rendületlen örömmel fogadnák érkezésemet, ahogy kibontanám batyuimat. Az anyukák hiába kérlelnék őket, azok egyre nagyobb lelkesedéssel játszanának tovább az esőben, nevetve, táncolva, szándékosan beletocsogva az egyre növekvő pocsolyákba, melyekre mind gyorsabb és gyorsabb ütemben rajzolnék remegő kis karikákat, s egyszerre változtatnék velük tükörré ezernyi kátyút és mélyedést szerte a városban.
Nem válogatnék kedvem szerint: mindent és mindenkit egyformán érintenék, akár a fény. Szelíd, puha eső lennék; soha nem ropogtatnék villámokat, mert nem szeretném, ha megijednének tőlem a gyerekek.
A felnőttek esernyőjüket vagy táskájukat maguk fölé tartva ellenállnának nekem, s ha elázna cipőjük vagy ruhájuk, s ezért szitkozódnának rám, én csak mosolyogva legyintenék az egészre, mondván: "Ez legyen a legnagyobb bajotok az életben, emberek!" Akik bemenekülnének valami fedél alá, kis idő múlva talán azt vennék észre, hogy beszélgetnek: eleinte nyilván csak az esőről, de aztán mégis sikerülne egymásra hangolódniuk, holott pár perccel korábban még nem is tudtak egymás létezéséről. Pedig lehet, hogy épp így találkozna két régi ismerős, születne egy életre szóló barátság - vagy akár egy gyümölcsöző párkapcsolat.
Ahogy húznám tovább fátyolos köpenyemet a városon, megpillantanék egy ifjú párt, akik épp először csókolnák meg egymást, ügyet sem vetve a külvilág zajára. S bár látszólag nem törődnének velem, mégis örökre emlékezetessé tenném számukra ezt az édes pillanatot, ahogy vízcseppek formájában leperegnék arcukon.
Mostanra már csak tompa csepergés és felszakadozó felhők maradnának belőlem, melyeken tiszta békességgel szűrődne át a napfény. Kíváncsian várnám, hogy odalentről milyen pufók formákat látnának belém a gyermeklelkű emberek, miközben percről percre más színnel festene meg az alkony.
Utolsó cseppjeimmel egy robogó vonat ablakán folynék le cikázva, hogy ihletet adjak annak, ki most e sorokat írja, míg végső sóhajommal egy szivárványt lehelnék a naplemente fölé.