Majzik Ilona: Kinek kellek

Aznap havazott. A fák csupasz ágait, a bokrok fázós hajtásait, a kicsiny házak tetejét mesébe illő, szikrázóan fehér, vaskos, puha hótakaró borította. A meghitt otthonok égre néző kéményei békésen füstölögtek, mint ahogyan egykor a pipázó nagyapók hallgatag odaadással eregették a bölcsességet és a nyugalmat megtestesítő pipából felszálló bodor füstöt. A hólepte utakon szánkózó, csúszkáló gyermekek hada boldogan visongott, ünnepelve a frissen lehullott csodát, amelyre oly régen, oly szívrepesve vártak. Csak Katinka volt szomorú. Lelkét mélységbe taszító, kínzó bánat, a végtelenbe kiáltó komisz kétség emésztette.

- Mi lesz velem ezután, hiszen már senkinek sem kellek? Mit ér az életem most, hogy már a kutyának sincs szüksége reám? - gondolta, miközben könnyei között a nemrégen elhunyt, rajongásig szeretett férje, Károly falon függő, vastag aranykeretes fényképét nézegette.

Múlt hét szerda volt az utolsó nap, amikor dolgoznia kellett. Igen, ettől a végzetes szerdától kezdődően végleg nyugdíjba vonult, sutba dobva az elmúlt dolgos negyven évet, amit könyvtárosként a Debreceni Egyetem Központi Könyvtárában töltött. Tulajdonképpen az utóbbi átszervezésekkel tarkított, nehéz gazdasági helyzetre hivatkozó, hektikus hangulatú, bizonytalan években várta ezt a napot. Most, hogy elérkezett ez a sorsdöntő fordulat, mégis oly sebzettnek, reménytelennek, kivertnek érezte magát, mint a kóbor eb, aki mellészegődik egy szimpatikus járókelőnek, akiben megbízva egy jövőbeli édes gazdát kezd remélni, ám az őt váratlanul egy vastag husánggal kíméletlenül oldalba döngeti. Szerette a munkáját. Számára a munka amolyan szerelem, szívbéli választás, igazi hivatás volt. Minden reggel a korai vonattal utazva, elsőként érkezett az egyetemre, és az utolsók között volt, akik becsukták maguk mögött az impozáns épület vastag tölgyfából faragott súlyos ajtaját, átadva a tudás fellegvárában évszázadok alatt felhalmozott gondolatokat, titkokat az éjszaka sötétjének. Sietve kivillamosozott a Nagyállomásra. A toronyház alatti élelmiszerboltban bevásárolta a kései vacsora szükséges kellékeit, s már robogott is Püspökladány felé, ahol az állomás közelében lakott egy csinos kis kertes villában az ő Károlyával. Károly is sokáig dolgozott. Az ügyvédek elfoglalt emberek, legalábbis az ő férje az volt. Immár csak volt. Alig néhány hete, hogy utolsó útjára kísérte a kisváros széli temetőbe. Csak állt ott a zokogó felnőtt gyermekeivel s a meggyötört arcú, könnyes szemű szipogó unokáival a frissen hantolt sír mellett, s mint valami földön kívüli lény fel sem tudta fogni, hogy Károly nincs többé. A nyugtató injekciók, amelyet a férje baráti társaságához tartozó egykori osztálytársa, Mogyorósi Imi, a jó nevű körzeti orvos adott be neki a temetés előtt, megtették a hatást. Nem sírt, nem jajgatott, nem borult fájdalmában a koporsóra, mint ahogyan azt vidéken megszokták, elvárták volna, csak valami leírhatatlan, felfoghatatlan ürességet érzett a lelkében. Most, hogy férje után a másik szerelmét, a munkáját is elveszítette, lelkének ürességét felváltotta a Károly utáni vágyakozás. Az éjszakát átvirrasztva eszelősen gondolt arra, talán minden gondot megoldana, ha kiléphetne a puszta emberi létből, követné egykori nagy szerelmét, későbbi élete párját arra a titokzatos útra, ami így is, úgy is előtte, halandó ember előtt áll. Ezt nem teheti! Nem tehet ilyet a gyerekeivel, még akkor sem, ha nincs is már reá akkora szükségük, mint gyermekkorukban volt.

Kopogtattak. Az asszony letörölte könnyeit. A tükör elé lépve elrendezte őszülő, csapzott tincseit, majd kinyitotta a bejárati ajtót.

- Nem baj, hogy bejöttem, nagyi? - kérdezte az érkező mosolygós barna szemű magas fiatalember, az asszony legkisebbik unokája, Ádám. - Arra gondoltam, mielőtt leülök a szakdolgozatom elé gályázni, letolom neked a havat a járdáról. Na mit szólsz, nagyi, milyen rendes unokád van? - tréfálkozott a kedvenc unoka, majd Katinkára tekintve kissé elkomorodott, s a vidámságot tovább mímelve kicsit halkabban megkérdezte:

- Csak nem megint az egereket itatod, nagyikám?

- Az igazat megvallva rosszul aludtam. Nem tudok napirendre térni a dolog felett, hogy nem kell többet a könyvtárban dolgoznom.

- Én bizony szívesen cserélnék veled, nagyikám! Csak várnám a postást, s végre azt csinálhatnám, amit szeretnék.

- Nincs már énrám szükségetek még nektek sem, pedig valamikor folyton rajtam lógtatok, anyádék alig tudtak titeket tőlünk hazaparancsolni!

- Ami igaz, az igaz, kinőttünk egy kicsit a sárból, pedig te most is olyan fürge vagy, nagyikám, hogy akár öt gyereket is képes lennél még felnevelni.

Katinka szíve eme mondat hallatán egyre hangosabban zakatolt. A korábbi világvégi hangulatát egyszeriben hirtelen valami különös bizsergés, ismeretlen izgalom, édes mámor váltotta fel, hatalmába kerítve az asszony teljes lényét. Ez a fiú mindig fején találja a szöget - gondolta. - Mi lenne, ha örökbe fogadnék egy árvát? Egy ilyen árva gyereknek a szó legszorosabb értelmében szüksége lenne rám. Így legalább én is tehetnék valami értelmes dolgot a hátralévő élelemben - gondolta magában anélkül, hogy Ádámra nézett volna, mint aki fél attól, hogy az eszes fiú kitalálja kóbor gondolatait.

Egy ilyen fontos döntést nem szabad elhamarkodni. Egy gyermek sorsa végtelen nagy felelősség, - gondolta magában, miközben már pontosan tudta, hogy éppen ezért fogja felvállalni egy apátlan-anyátlan árva, egy állami gondozott gyermek felnevelését. Előzőleg azonban beszélni akart a gyermekeivel, hiszen egy kicsit azért mégiscsak rájuk is tartozik a dolog. Szívből remélte, hogy valamennyien támogatni fogják döntését.

Arca kipirult az izgalomtól. Sietősen magára kapta a fogason lógó vastag vattakabátot, a norvégmintás saját kötésű gyapjúsapkát és sálat, és belelépett az előszobában sorakozó csizmák közül a prémes szélű hótaposóba.

- Indulás, fiatalember, remélem, nem csak a szád járt, amikor arra utaltál, hogy letolod a havat a járdáról? Vagy talán attól félsz, hogy ronggyá verlek a hócsatában, amit már olyan régen halogatunk!- mondta vidáman.

A fiú ismerve nagyanyját, annak hirtelen hangulatváltozásából rögtön tudta, hogy a nagyival most valami nagyon klassz dolog történik! Hogy mi, azt talán jobb most még nem firtatni, úgyis hamarosan kiderül. Fő az, hogy végre-valahára visszatért a régi életkedve.

***

A Gyermekvédő Intézet jól öltözött, ápolt külsejű, rendkívül magabiztos, középkorú igazgatónője, kinek fegyelmezett, tiszta arcán csupán csillogó cinkos barna szeme árulkodott a lelkében lakozó önzetlen emberi melegségről, éppen befejezte a napi posta olvasását, amikor kopogtattak.

- Tessék befáradni!

- Nem zavarlak, Editkém? - kérdezte az ajtónyílásban megjelent kedves ismerős hang. - Komoly dologban szeretnék veled beszélni.

- Dehogy zavarsz, Katinkám, hisz tudhatnád, hogy számomra te mindig szívesen látott vendég vagy. Bár ha jól emlékszem, itt az intézetben még sohasem találkoztunk. Tízkor kezdődik egy fontos konferencia, amin feltétlenül ott kell lennem, de addig van egy bő fél órám. Mesélj, mi van veled, hisz Károly temetése óta nem találkoztunk. Tényleg nyugdíjba vonultál?

- Igen, de most hivatalos minőségben kereslek, nem mint a családunk régi barátját. Azért jöttem, mert örökbe szeretnék fogadni egy állami gondozott kislányt. Szerinted van reális esélyem arra, hogy ezt megtegyem? Az igazgatónő arcára csodálkozással vegyülő meghatottság telepedett. Egyik szemöldöke ívét kicsit magasba vonva ünnepélyes határozottsággal megkérdezte:

- Miért döntöttél az örökbefogadás mellett, Katinka?

- Mert nyugdíjas létemre is hasznos ember szeretnék maradni. Mint tudod, a gyermekeim, unokáim már felnőttek, nem akarom a hátralévő életemet elfecsérelni. Szeretnék legalább egy emberen segíteni, aki meg tudná nekem adni azt az érzést, hogy fontos vagyok a számára, akinek nevelésével példát mutathatnék a mai fiataloknak is.

- Csodálom a döntésedet, és bámulom a bátorságodat, kedvesem. Ám egyet azért szeretnék tudni, még mielőtt túlságosan előrehaladnánk a beszélgetésben. Hogyan vélekedik a családod az örökbefogadásról? Mit szólnak: a lányod, a fiaid s az unokáid?

- Alapjában véve egyetértenek. A lányom kifejezetten örül a döntésemnek. A nagyobbik fiam ugyan kicsit ódzkodik a gyerek genetikai adottságainak ismeretlensége miatt, de a fiai már rég leszavazták. Különösen a legkisebb unokám, Ádám, aki valójában az ötletadó, maximálisan támogat. A kisebbik fiam és annak családja is teljes mellszélességgel mellettem áll. Végül is az egész családom ígéretet tett arra vonatkozólag, hogyha velem valami történne, akkor ők átvállalják a gyermek nevelését.

- Téged és a családod erkölcsi, gazdasági helyzetét ismerve részemről teljesen rendben lesz az örökbefogadás. Igaz, időben kicsit elhúzódik a hivatalos procedúra, de remélhetőleg itt és most egy újdonsült fiatal anyukával állok szemben - mondta az igazgatónő, miközben Katinkát átölelve alig tudta leplezni meghatottságát.

- Most már csak gyereket kell választani! - mosolygott szipogva Katinka.

- Hány éves gyereket szeretnél?

- Szerintem úgy három-négy éves kislány volna ideális számomra, aki teljesen árva, akinek egyáltalán nincsenek szülei, rokonai.

- Akkor indulhatunk is, hátha megkedveled valamelyik kislányunkat - mondta az igazgatónő kedvesen, s megindult az előszoba felé.

Katinka sugárzó arccal, boldogan követte a kedves ismerőst, közben nem is sejtette, hogy egy örökbe fogadandó gyermek kiválasztása minden idők legmegrázóbb élménye lehet egy érző szívű ember számára.

***

A gondozónők a havas udvar sarkában játszadozó gyermekek közé vegyülve felügyeltek a kettőtől hatéves kor közötti állami gondozottak hangoskodó, nyüzsgő csoportjára.

Amikor a szigorú, ám szeretetteljes tekintetű igazgatónő alakja feltűnt a téli udvaron egy elegáns idősödő hölgy társaságában, minden tekintet feléjük fordult. Míg a gondozónők csodálkozását leginkább a kellemes külsejű hölgy kora váltotta ki, hiszen az örökbefogadók többnyire fiatal vagy legfeljebb középkorú párok, a gyerekek fejében annak egyedüli érkezése keltett csodálkozást. A gyerekek sötétkék bélelt egyenanorákja ugyan látszólag viszonylagos hasonlóságot kölcsönzött a felületes szemlélő számára, az életkori és a testi különbözőségek mégis nyilvánvalóak voltak. S akkor még nem is beszéltünk a szellemi és egyéb képességek különbözőségéről. Hogy lehet egyetlen gyereket kiválasztani, ennyi aranyos csöppség közül? - ült ki a bizonytalanság Katinka arcára. Az asszony szívét fájdalom markolta a sok kis árva láttán. Legszívesebben valamennyit hazavitte volna. Az egyiket csinos kis arcocskája, a másikat okos tekintete, a harmadikat elesettsége miatt, s hosszasan folytathatná az indoklást. Most már biztos volt abban, hogy lehetetlen igazságos döntést hoznia. A gyerekek az idegen asszonyt körülvéve lelkesen kiabáltak:

- Engem vigyél haza! Engem vigyél haza!

Egy szőke hajú kislány, úgy négyéves forma az udvar sarkába húzódva csendesen szemlélte a kedves arcú idegen nénit. Egy ideig hagyta, hogy társai körülrajongják azt, majd hirtelen elhatározással futásnak eredve az asszony karjaiba vetette magát:

- Engem tessék hazavinni, én már nagy vagyok, én már sokat tudok segíteni a néninek!

Katinkát megrohanják a régen eltemetett fájó emlékek. Egykori önmagát látja a kislány aggódó égszínkék szemeiben. Tisztán kivehetően látja önnön soványka gyermek alakját, amint a kisszéken állva dagasztja a hatalmas fateknőben az óriás kenyeret, mert a mama nagyon beteg. Gyerekágyas - mondja a papa, aki csak sír, csak sír, és nem segít dagasztani. A tészta pedig könyörtelenül ráragad vékonyka kezére, sehogyan sem sikerül onnan levakarni. A mama már nem jajgat. A mama már felköltözött az égbe, azzal a kislánnyal együtt, aki meg sem született. Már nem lehet többé nekik segíteni. A kenyeret sem érdemes tovább dagasztani, mert ők soha többé nem esznek kenyeret.

Lehajolt a kislányhoz:

- Hogy hívnak, kislányom?

- Julikának - feleli a kislány boldogan, mint aki biztos tudja, hogy ő lesz a kiválasztott.

***

Igen, ő volt az a szerencsés gyermek, aki Katinkát egészen tizenhat éves koráig mamának szólíthatta. Ő volt az a kiválasztott kislány, aki Katinka halála után annak asszony leánya, Márta házából mehetett férjhez. Aki immár boldog házasságban él. Aki mára diplomás ápolónőként két egészséges, tehetséges, gyermek szeretett édesanyja. Ő az a boldog asszony, aki négyéves kora óta az Úrnak hálát adva idős "édesanyja", Katinka nevét imáiba foglalja.