László Sándor: Éj a tavon
Kiültem az
éjnek csendjébe.
A tópartra,
s neszelt, zenélt,
Hegedűszólamot
susogott
A hajlongó
sás között a szél.
Fodros víz
holdfény tükrén,
Arcodnak
vonása tűnt elém.
Csalfa
ábránd, hiú remény,
Csalóka álom
e tünemény.
Kalász
hajadnak játszó fürtje,
Lengve hullt
csillámló szemedre.
S a tavon
bújt a sok réce,
Mielőtt az
őszből eltűnne.
Ajkadon
hasadt a nevetés,
Végig futva
hó fogaidon.
S az égből
rabló kormorán
Csapott le,
gyilkolva a tavon.
A kőről hol
ültem, felnéztem.
Fel a magas
égnek mélyébe,
Ott fénylő
csillagot, remélve
Vágyon
otthonnak melegére.
Nem láttam
mást csak fakó holdat,
Ábrándok
közt eltűnt a holnap.
S kezednek
melege oda,
Te ezerszer
áldott mostoha.
Elveszve,
így vagyok itt, magam,
Imára
térdelve a parton.
Körül ölel a
csend, hát hagyom.
Nem
perlekedek ma már nagyon.
Nem csábít a
felszín, parttalan,
Kövek közt
locsog, oly haszontalan.
Felém int,
kacéran rám nevet,
Jöjj kedves,
most játszanék veled.
A tejúton
feléd szaladok.
Te
tovatűnsz, én meg fáradok.
Nem
segítenek az angyalok.
Így hát
árván, magam maradok.