Láposi Tibor: Miért verselnek a költők?
2020.04.22
A nyelv szeretete vezet engem erre,
a szavakat úgy keverve, hogy téged megnyerve
bilincsbe veretem a vágyat, mely hozzád vonz,
rímes álmokat hoz és mindent felfokoz,
míg úgy nem érzem, akárhonnan is nézem,
hogy szavalnom kéne, mitől vérzem,
vagy hogy miként élem, akármit is nyújtasz,
mivel lángra gyújtasz és művésszé avatsz.
Egy gondolattal kezdődik, mely ötletté fejlődik,
bennem nevelődik, növekszik, mit belém hintettél,
s én vajúdok, mígnem egy nap arra ocsúdok,
hogy furcsán zuhanok, és a szülés megindul,
arcom kipirul, mint a képed bennem kitisztul,
néhány durva rím szépen letisztul, s hozzád simul
a papírra vetett, írott szó, ami hozzád olyan jó,
könnyekre fakasztóan biztató, szinte már izgató,
hogy valaki másnak ilyen elragadó minden, mit teszel,
s akármivé leszel, emléked sosem vész el.
Te vagy az élet, melyet szendén megélhet
a költői lélek, aki bennem lakozik oly régen,
s mondja neked szépen, hogy te mennyire szép vagy,
míg az adrenalin alábbhagy és a rímek tava be nem fagy,
és akkor abbamarad, az óceán folyóvá apad,
épp csak csordogálva halad keresztül rajtad,
amíg szólja ajkad, halhatatlanná válik,
s többé nem számít a költő, ki felszabadít.