Labancz Eszter Csenge: Cím nélkül
Hogy mit is jelent a nevem pontosan, azt még nem tudom. Általában ilyenkor rá pillantok a hatalmas, csillagokkal borított tengerre, amit Univerzumnak hívnak. Nem tudom csak sejtem, hogy mi fűzi hozzám a gondolatait ez a különös erő. Oly sok csillagkép néz le rám ilyenkor. Vajon mióta figyelnek minket, nagy gyémánt csillogású szemeikkel?
Én is egy vagyok közülük, csillagporból lettem, s azzá leszek egy szép napon, visszatérek őseim földjére, oda, ahol még emberfia még nem járt. Csak így nyerhetek bizonyosságot a sorsomat illetően, hogy mire is vagyok hívatott. Nem én nyomom le a billentyűket az élet zongoráján, hanem Ő, nekem közben be vagyon kötve a szemem bogara. Csak fénycsóvákat látok, melyek akár az elszaladó árnyak egy poros, esőtől áztatott vonat ablakán. Így fut el a táj, így törik meg az élet. De ezek csak szavak pusztán, melyek néhol megsejtenek dolgokat, rávezetnek a miértekre.
Körbe nézek, s rádöbbenek, hogy nem vagyok egyedül. Én vagyok ott a másik ablakban, aki épp kitölti a kávét, én vagyok a padon ülő fáradt öregember, aki ideges kezeivel eteti a galambokat, én vagyok a lány, akinek most törték össze a szívét, én vagyok az a sebesült, akit most visznek be a kórházba, én vagyok az a kisfiú, akit most ölelnek meg a szülei, én vagyok az emlék és az idő, én, én vagyok. Minden vagyok és semmi, egyszerre vagyok üres és teli.
Könnyes lesz a szemem, s kínosan lepillantok, mintha félnék mindezektől. S ekkor elkezd esni az ég szürke ruhájából a gyöngyharmatos folyadék, dörög is, de már ez sem zavar. Feltekintek, s közben csukott szemmel kitárt karokkal állok ott szép csendesen.
Finom csiripelés hangzik fel, mintha egy szépen szóló cselló kérdené meg a dallam nyelvén, hogy ez így minden rendben. Egy kis madárka az, kíváncsi ábrázattal figyel, közelebb ugrál. Nem remeg, nem ijedt, nem csak egyszerűen érdekli, hogy mi van velem. Tulajdonképpen mi is van most velem? Nem tudom, de valahogy felszabadít, mintha súlyos kövek esnének le rólam. Egyszerre vagyok nyugodt, boldog és izgatott. Kedvem volna balett lépésekkel tele festeni a szürke aszfaltot, kiszínezném vele, azt, amit mindig is ki kellett volna. Életet vinnék oda, ahol egykoron volt. Tavaszi tájat kennék fel rá, napsárgával, smaragdzölddel, égkékkel, bárány fehérrel, ibolyaszínnel, bíborvörössel. A lélek színeivel.
Lenne ott szeretett, szerelem, derű, hűség barátság. De jaj egy hamis hang belém folytja az eddigi ábrándozásaimat, a szimfónia ijesztő traktust vesz fel, megszólalnak a dobok, éles hangon rezdül fel a hegedű húrja, pattanásig feszült a hangulat. Előjön a sötétből a bánat, a fájdalom, a harag, a düh és a keserűség. Sebes arcú, nehézkes mozgású, gyolcsba tekert alak tart felém. Rám mutat, majd krákogva felnevet, a fogai között piros nedű ömlik ki folyamként.
Futni szeretnék, de a lábaim cserbenhagynak, pedig nélkülük nem tudok biztonságba elmenni. A rémlény pedig egyre csak közeledik. Hörög, ordít, sikolt, s közben az arca egyre változik. Körülötte most már füst gomolyog.
Egyszer csak minden nyom nélkül köddé válik. Megkönnyebbülök, s harsonák hangja jelzik, hogy vége fanfárok szólaltatják meg őket, áttetsző alakok. Katonák jönnek, legioránusok, majd keresztes lovagok, hopliták, hunok, világháborús hősök és legvégül veteránok. Mindegyikük szép sorban letérdel előttem és fejet hajt. Megrökönyödve nézem őket, de elfordulok, azért én nem vagyok ekkora hős. De a katonák csak állnak ott fél térdre ereszkedve, csendben és várnak.
A szám olyan akár a tető, cserepes. S hirtelen nem tudok megszólalni, de mégis mit is mondhatnék. Hűséget, bajtársiasságot, vakmerőséget. De ha ezeket, még én sem ismerem, akkor minek adjam oda nekik verbálisan. S ekkor felnéznek, mind a közel egymillió arc, s önmagammal szemezek.
Tehát nem idegen lelkeket csatába vezetnem, hanem mindannyiszor a saját magam harcait kell megvívnom, újra és újra a történelem folyamán. Vajon adnak segítséget is hozzá? Vajon milyen jel lesz a múltban, amit a jelenbéli, illetve a jövendő önmagamnak hagyok hátra? Lesz- e tinta mely, nem folyik el e súlyos szavak alatt? Nem tudom, mert... mert még én is türelmesen keresem, de ígérem, ha egyszer az életben rálelek, akkor meg fogom mutatni...