Kutyifa Anikó: Tavasz

a télből szült tavasz félszegen megbújva
nárciszok kelyhében hintázik kacagva
tudja a választ, de ügyesen titkolja
szirmain búskomor balladák dallama

táncot jár, s megpihen záporhűs pillanat
suttogva ébred a vakmerő pirkadat
álmaink ködén át bámul a holdvilág
kullogva hordja el ezüstös irháját

legbátrabb rügyek most félszegen reszketnek
megfontolt társaik gúnyosan nevetnek
fázik a bátor és dünnyög a gyáva, mert
nem vágta fejszéjét dérlepte fába

ki meri kérdezni télben a tavaszt
ki tart a kezében tétova ravaszt
ki az, ki lelkünkre bélyeget ragaszt,
s feladva félszünkből vitorlát dagaszt

szívünket karmoló pengése a múltnak
régi kérdésünkre közönydunyhát húznak
tegnapi szavaink csendet virágoznak
kikelet méhéből édes szelek fújnak

az első méhek már nektárért rajzanak
fecskék a távolból északra tartanak
hektárnyi vetések törik a földeket
szorgalmas csőrök már rakják a fészkeket