Kutyifa Anikó: Akkor

Szófia szélesre tárta a gardrób ajtaját. Minden ruhát átnézett. Látta magát bennük és útra bocsájtotta őket. Az egyik lyukas volt, a másik divatjamúlt. Élvezettel hajította őket zsákba. Egy óra múltán a polcok üresen kongtak a múlt koporsójának fedeleként.

A konyhába indult. Most az is idegenül hatott. Minden mosatlan pohár, minden tányérra száradt ételmaradék erről a pár napja született érzésről tanúskodott: valami beszennyeződött. Minden levegővételnél érezte a balsejtelem árulkodó, fullasztó súlyát.

Órák óta tartó emésztő fejfájása lassanként hányingerrel párosult. A fürdőszobába ment, felcsapta a WC ülőkét és várt. Előrehajolva még jobban fokozódott a migrén. Aztán egyszer csak kiadta magából. Nem az ételt. Két napja nem evett szinte semmit. Az elmúlt évek megannyi fájdalmát, dühét és zavarát, elpocsékolt lehetőségeit látta maga előtt. Kicsordult a könnye, ahogy hullámokban jött a tisztulás. Félelmetes volt és gyönyörű. Egyértelmű és elvont egyszerre.

A test, amit a pusztulás földi vermébe parancsolunk, megszokja a patkányokat, nem akar a napfényen élni. A megszokás véres barázdákat karmol a szívre és az arcunkra. Ettől ráncosodunk. Az évek során egyre többször küldjük a mélybe vágyainkat. Sírva könyörgünk, hogy hagyjanak békén bennünket, engedjenek szabadon, nem akarunk újra megsebződni. Nem akarunk több meredélyt, mert megijeszt a mellettünk tátongó szakadék. Önfeláldozást hazudunk magunknak, pedig csak mocskainkat takargatjuk.

Szófia gyomra és mellkasa megkönnyebbült. A hirtelen támad testi-lelki üresség hosszú percekre a járólapokhoz szegezte. Felhúzott térdein könyökölve támasztotta a homlokát. Úgy érezte, nem áldozhatja fel a sokéves, halálig tartó esküszót némi balsejtelem oltárán.

Mindent eltervezett. Azt remélte, sikerül megvalósítania, mielőtt Kristófot elhozza az iskolából. Feltápászkodott, átöltözött és kocsiba ült. Gondolattalanul, de céltudatosan vezetett. Egy pillanatra megszédült, amikor a bosszantóan édes tavaszi levegőről a légkondicionált boltba lépett.

- Segíthetek? - kérdezte mosolyogva a fiatal eladónő. A húszas évei közepén járhatott, ápolt volt és kedves. Szófiának éppen erre volt szüksége.

- Igen, köszönöm - kezdte bátortalanul. - Hálóinget szeretnék.

- Tessék jönni! Ilyen pamutra gondolt vagy valami szexisebbre? - kérdezte megnyugtató természetességgel az eladó.

- Szexisebbre - motyogta Szófia zavartan.

Pillanatokon belül sorakoztak előtte a piros, fekete aprócska fehérneműk. Elöntötte a szégyen. Szíve a torkát ostromolta. Erőnek erejével igyekezett visszatoloncolni a mellkasába. Mert egyetlen napot sem akart várni a tervével. A tengerkék, selyem hálóing olyan drága volt, hogy az utolsó aprópénzt is ki kellett számolnia a pénztárcából. Kezébe vette a néhány grammnyi holmit. Nevetségesnek találta az ötletet, hogy ez a pillekönnyű textil képes lesz megoldani mázsásnak tűnő gondjait.

Az este csendes elszigetelődésben és a rutin jegyében telt. Amikor Kristófot lefektette, Szófia lezuhanyozott és felvette a hálóinget. Nem tudta, hogy a hidegtől vagy a félelemtől reszket. Miközben a férje felé közelített, meztelen talpán pengének érezte a padló repedéseit. Megint egy jel - gondolta magában, miközben megfeszített állkapoccsal próbálta megállítani fogai kocogását.

Ábel a gépén dolgozott. Nem vette észre a közeledő Szófiát. Összerezzent, amikor a nő kezei a vállához értek, és nem fordult meg.

- Mire van szükséged? Nem ér rá később? - mordult fel.

Szófia már eddig is didergett, most teljesen megdermedt. Arra számított, hogy Ábel megpillantja, és mint a filmekben, egyszerűen megkívánja őt. Átkozta az egész félrecsúszott tervet, a félúton elveszített intimitást, az esküszót, ami erre kényszerítette. Végtelenül magányosnak érezte magát, amikor hátat fordítva kisétált. A dolgozószobából? A házasságukból? Ki tudja. Miért nem látta korábban a kettejük között születő űrt, amikor még csak vékony repedés volt? Ha megreped, akkor már mindegy és a kapcsolat csendben elszivárog? Csak a kétség szürke, mocskos malterja marad, amivel szipogva próbáljuk eltüntetni a rést?

Megállt a gyerekszoba ajtajában. A békés szuszogás gyógyír volt reszketeg lelkére. Anyaságában biztos volt. Vajon miben lehet biztos még? Visszament a hálóba és elővett egy könyvet. Néhány perc múlva Ábel lépett be az ajtón. Mosolya furcsa volt. Idegen. De mégis mosoly. Szófia semmi másba nem tudott kapaszkodni. Még mindig reszketve figyelte Ábel ajkait a vállán és ujjait, amint a combját simogatták. Érezte, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt az estét. Félelmet és felelősséget érzett magában. Akkor úgy hitte, valami újjászületett közöttük.

...

Egyetlen eltévedt pillantás. Egyetlen felvillanó fény egy mobil képernyőjén. Ennyi a vég.

...

Ahogy a férfi száját elhagyták a beismerő szavak, Szófia úgy érezte ki kell szaladnia a világból. Nem csak józan esze, de testi ereje is elhagyta. Lezuhant a földre. Megnyugtató volt őrült dühe és tajtékzó haragja áradatában a járólap hűvös szilárdsága. Ábel odalépett és megpróbálta megsimogatni a vállát.

- Ne merészelj hozzám érni! - üvöltötte Szófia. Gyűlölte, annyira gyűlölte a férfi hangjában lévő higgadtságot! A hosszú hónapok alatt hozzászokott, hogyan kell megkerülni Szófiát. Nyugodt volt. És félelmetes. Szófia azt akarta, hogy szenvedjen és bűnbánó legyen. Ne sajnálja őt, hanem kérjen bocsánatot. De Ábel arca rezzenéstelen volt. A földön fekvő nő a Titanicra gondolt. Az árbóckosárban ülő matrózokra és a szavaikra.

"Túl nyugodt, egyetlen hullám sem látszik rajta. Túl nyugodt. És hideg van." Innen nincs tovább. A hajó el fog süllyedni. A jéghegy a víz alatt tízszeres méretű és úgy karcolja végig élete minden darabját, hogy az erek, az inak fülsiketítő robajjal szakadnak szerteszét. A jeges víz tombolva önt el mindent.

Szófia tudta, hogy nincs elég mentőcsónak. Ebben a gigászi küzdelemben veszíteni fognak. Életet, hitet, ismerős holnapot.

- Hogy történhetett meg ez velünk? - kérdezte, amikor meg tudott szólalni. Azt remélte, minden legalább olyan zavaros Ábel számára is. De tévedett. A férfi döntött. Már hónapokkal ezelőtt. Ezernyi kérdés merült fel benne. Végül egyiket sem tette fel.

- Nem szeretlek már. Ami hiányzott, nem tudtad megadni és én mást akarok.

Amikor Ábel ehhez a mondathoz ért, Szófia megértette, hogy tényleg vége van. Mert ezeken a mondatokon nem segít gardróbfrissítés, selyemhálóing vagy párterápia. Minden szövetség kezdete és vége egy döntés.

Mikor ezt megértette, emberfeletti erő szállta meg. Gerince, amibe Ábel az elmúlt egy órában csigolyánként belevágott egy kést, magától egyenesedett ki. Messze a távolba nézett és az ő hangja is nyugodtan csengett.

- Akkor itt a vége. Mennem kell, mert egyedül kell felnevelnem a fiamat.