Kristófné Vidók Margit: Elrejtettelek

Emlékdobozokba rejtettelek,
hogy soha ne találhassanak rád,
köd-fátyolos múltba mentettelek.
- Most rezdülésnyi sóhaj vagy a mában,
és fénylő titkok tudója lettél,
szelíd borongás a fakókék égen.
Nyitom a dobozt,- zenéljen néha,
csend partjain dobban szívverésem,
sercenésnyi lángszívek éjszakája
feltárja kapuját,- rólad álmodom,
ezen a helyen csak az enyém vagy,
vigyázlak, óvlak, hozzám tartozol.
A múló idő rejtett lapjain,
felvillannak apró emlékszikrák,
neved őrzöm,- újra tanulok élni,
lassú léptekkel közeleg a remény,
gyógyítva fájó lelkem sebét,
megérintettél,- majd elhagytál könnyedén.
Nem sétálunk többé holdas éjeken,
gyönyör, és fájdalom követ éberen,
ismerős csendmoraj, kábult lüktetés,
kalitkába zárt emlékek zokognak,
a hajnali sugárral izzón lobognak,
hol vergődve ölelik át a végtelent.