Kisprumik Anita: Különös múzeumlátogatás

Azon a szép nyári szombaton, koszos vonaton zötykölődve, lelkes tanári kísérettel karöltve, osztályunk Budapestre utazott. Rosszul indult a nap, mert hétvége lévén, mindenkinek lett volna annál sokkal érdekesebb és fontosabb dolga is, mint a Szépművészeti múzeum éppen aktuális kiállítását megtekinteni. Például Zoli a pecázásról maradt le, Hege és a többiek pedig nem esznek sült szalonnát a várvölgyben, ahogy én sem dédi sütötte pogácsát Tésen. Sorolhatnám a veszteségeket, hiszen az egész osztályunk morgolódott, főleg hogy a helybiztosítást elfeledte a tantónéni, miáltal a bandázás lehetősége is füstbe szállt, a vonat mellett sebtiben elszívott cigarettákkal. Leültünk hát egy-kettesével - kinek hogy jutott hely, s mivel tömegközlekedésen nem illik hangoskodni, a szórakozásunk abban teljesedett ki, hogy grimaszoltunk, és szemünkkel jeleztük egymásnak, ha egy-egy utas viselkedésén, esetleg öltözetén találtunk valami számunkra nevetnivalót. Ezzel úgy-ahogy elütöttük az időt, de a mozgólépcsőn és a metrón, tanárnőnk idegesítésére igyekeztünk minél jobban hangoskodni, lökdösődni. Aztán ahogy sétáltunk a magas, régi stílusú házak között, ahol én úgymond csak tátogattam, - mint az eltévedt bárány - el-elmaradoztam a többiektől. Ahogy ott lődörögtem, s figyeltem a békebeli épületek stukkóit, díszítéseit, teljesen kívülállónak éreztem magam, egy járókelő által neveletlen csürhének nevezett társaimtól. A múzeum elé érkezve hosszasan bámultam a gyönyörű építményt, így majdnem lemaradtam a becsekkolásról is, de még idejében észrevették hiányom. Az előcsarnokban még megpróbáltam nem lemaradni, de az első képnél végleg elvesztem. El a csoporttól, és el az időben is. Valami furcsa érzés marasztalt, s szinte öntudatlan kábulatban lebegve álltam egy kép előtt, melyről mélyen ülő szemeivel egy szakállas ember nézett rám. Nem kellett elolvasnom a feliratot, azonnal megismertem Munkácsi Mihályt. Amíg néztem őt, életének egy-egy eseménye elevenedett meg előttem. Láttam békéscsabai asztalos inasként, ahogy a viharos hóesésben festette a temető fejfáit, és Atyust, ahogy megvédi őt. Láttam, ahogy festi az Ásító inast, azt is ahogy Bécsben kétségbeesve, reményvesztetten utoljára zörget egy titkos kapun nagy szerelméhez Svenhez, ahová attól a naptól többé nem kapott bebocsájtást. De Paál Lacit is láttam, ahogy együtt festenek, és feleségét Cécile-t... Egy kedves mosoly kíséretében főhajtással megköszöntem az élményt, s továbbléptem az Erdei Út című képhez, melyről mintha hívogatóan bólogattak volna a fák. Óvatosan körülnéztem, hogy nincs-e valami kandi kamera, s nem átverés-e, ez az egyre jobban élővé váló kiállítás. Mivel nem láttam semmi rendkívülit, kicsit közelebb merészkedtem a megengedettnél, s talán attól hallottam meg azt a belső hangot, amit olyan jól ismerek: Menj - s én elindultam. Egy apró légfuvallat megcirógatta arcom, ami jöhetett a légkondiból is, melyben én már az erdő illatát éreztem, s valami nagyon különlegeset láttam. Egy pillanatra megláttam magam, ahogy ott állok az aranykeretes kép előtt, és nézem, ahogy fekete pulóveromban elindulok az erdei úton. Éreztem a nap melegét, miközben madarak csicseregtek fejem felett a lombok közt. Olyan valószerűtlenül szép volt, s én csak mentem rendületlenül az úton olyan magabiztossággal, mint aki tudja hova igyekszik, pedig nem volt cél előttem. Letértem az útról, megsimogattam egy fát, s behunytam a szemem. Az a másik világ teljesen elrabolta a lelkemet. Béke vett körül, és valami megmagyarázhatatlan szeretet. Aztán hirtelen megrázta valaki a vállam: Jól vagy kislány? Nem szabad megérinteni a képeket! A hang irányába fordultam és nem egészen értettem ki az a köpenyes hölgy, és mit akar tőlem, azt meg főleg nem, miért tapogatom a festményt. I-i-igen. - Feleltem e bódult állapotból ébredőn, ami nem lehetett valami meggyőző. Aztán mikor bambuló tekintetemmel elolvastam a - Tóth Ildikó múzeumi teremőr- feliratot a köpeny kitűzőjén, azonnal visszatértem a való világba. Addigra már többen is álltak körülöttem, s valaki kezembe adott egy pohár vizet, s szégyenemben,- hogy ilyen felfordulást okoztam, lángoló arcom a pohár mögé rejtve, próbáltam összerakni az eseményeket. A teremőr néni újból hogylétem felől érdeklődött, s én biztosítottam, hogy jól vagyok, majd illedelmesen elnézést kértem a nem szándékos problémaokozásért. Mivel az osztálytársakat hiába kerestem, egyedül nézegettem tovább, immár óvatosan. Nem sokat időztem egy-egy képnél, próbáltam elkerülni az előbbi lélekrablást, de egy éjszakai képbe megint beleragadtam... Egy parkban találtam magam, ahol a fehér fényű lámpák fényében a fű mintha hótól lett volna fehér. A tér üres volt és csendes, csak a közepén magasodott egy fura fekete szobor, mely mozdulatlan némasággal mutatott valamire. Kíváncsiságom előremozdított, s mint aki lopni megy, óvatosan osontam a jelzett irányba, mígnem megláttam a fa tövében dideregve kuporgó apró fekete állatot. Ölembe vettem a csöppséget, aki hangosan dorombolni kezdett, s igyekezett pulóverem puha mélyére bújni. Míg kedvesen becézgettem, odaléptem a szoborhoz, aki legnagyobb meglepetésemre, mosolyogva lelépett talapzatáról s fémujjával óvatosan megcirógatta a kiscicát. Rám mosolygott, majd döngő léptekkel eltűnt a fák között. Én továbbindultam az úton, melyen egy hatalmas kovácsoltvas kapu magasodott. Először csak a rácson keresztül bámultam a kerthez tartozó kastélyt, majd mikor a cicus leugrott az ölemből és beszaladt, gondolkodás nélkül lenyomva a kilincset követtem. Vagyis csak követtem volna, mert egy csattanás megakasztotta mozdulatomat, s mikor körülnéztem, újra a kiállító teremben találtam magam, egy félbehagyott lépés mozdulatlanságába dermedve. Egy óvatlan kéz túl nagy lendülettel csukta be az ajtót, megzavarva a műértő közönség festmények iránti áhítatát. Visszatekintettem a képre, ahol csak a fák fölé magasodó kastély tetejét láttam, s a semmibe mutató szobrot. Hiába meregettem a szemem, a kaput ugyanúgy nem láttam odafestve, mint ahogy a kiscicát sem. A következő terembe lépve azon gondolkodtam, hogy vajon miért történik velem ez a természetfeletti dolog ezekben az apró festménykapukon át létrejött időutazásokban. Választ nem reméltem, így tudomást sem véve a körülöttem lévőkről, megadtam magam e különös jelenségnek; Izgatott kíváncsisággal érkeztem a következő képhez, mely előtt a testem ugyan megállt, de a lelkem úgy sétált be a festményen levő konyhába megállás nélkül, mintha nyitott ajtón lépett volna be... Nagyanyó, éhes vagyok... Nem az volt furcsa hogy hallottam a hangot, hanem az hogy én mondtam. Nagyanyó odacsoszogott az asztalhoz, vágott egy szelet kenyeret, és egy csupor tejjel együtt a kezembe adta: Tessék gyöngyöm. Aztán visszaült a kopott székre, és rendületlenül folytatta a krumpli pucolást. Felkuporodtam a másik székre, minek egyik lába kopottabb volt a többinél, így ahogy evés közben előre-hátradülöngéltem, ütemesen kopogott. Szépen üljél kislányom, ne billegess, jött felém az intelem, mire inkább leszálltam, mint nyugodtan üljek, hiszen olyan szép ritmusban dobolt az a székláb... Unalmamban aztán kinéztem az ablakon, és éppen megláttam hogy Mici-cica el akar kapni egy kiscsirkét, de Gyuri kakas toppon volt. Pont abban a pillanatban támadta meg a macskát, mikor rávetette magát az apró jószágra. Ettől támadt egy kis riadalom, de hamar megnyugodtak az udvar lakói. Csak a verebek csiripeltek a szénaboglyán, s ahogy figyeltem őket, észrevettem hátam mögött valami fura zajt, ami nagymama felől érkezett. Odaléptem s érdeklődéssel figyeltem. Ks-ks-ks-p, ks-ks-ks-p... Nagyanyó hármat hámoz a késsel, majd a héj belepottyan a vékába... Elmélyülten figyeltem e fura reszelést, s a készülő krumplipüré gondolatára akkorát kordult a gyomrom, hogy egyből visszatértem a valóságba, ahol Beus állt mellettem vigyorogva. Hallom te is éhes vagy, - gyere megtaláltam a büfét, súgta cinkosan arra utalva, hogy ő már nagyon unja ezt a múzeumosdit. Fejcsóválva elhúztam a szám, azon töprengve, hogy is mondjam meg az ebben a korban tuti ciki dolgot: azt, hogy engem ez itt most baromira érdekel... De mielőtt kinyitottam volna a szám, egy újabb morgás nadrágszíjam felől eldöntötte a továbbiakat. Beus belém karolt, és ellentmondást nem tűrő módon határozottan elvezetett a földszinti büféhez. Közben egyfolytában beszélt, és mutogatott a festményekre, kihangsúlyozván véleményét egy-egy kép, szerinte bénaságáról, és érdektelenségéről. Szó nélkül követtem, ugyanis be nem állt a szája, én meg közben a képek előtt elhaladva, annyira vágytam a megtapasztat élmények után, hogy bár haladtam, pillantásom mindegyiken elidőzött kicsit. Ettől lelki szemeim előtt az a fura vízió játszódott le, mintha ködben lebegő lelkem a képekkel összekötötte volna valami pókfonálhoz hasonló sejtelmes anyag, ami a termeken át hosszan nyúlott utánam amerre mentem. Aztán a kép a büfé csokoládé kínálatának látványától szertefoszlott teljesen, helyet adva egy hatalmas húsos szendvicsnek, és az osztálytársaknak. Különös élményeimről nem beszéltem, úgysem vették észre a külön úton járásomat... Az ingyen elvihető színes prospektusokból összegyűjtöttem minden fajtát, mert a vonaton folytatni akartam e nem mindennapi élményt. A pályaudvarra menet osztálytársaim felszabadulva a múzeumi rendszabályok alól, úgy viselkedtek, mint a kiszabadult vadak, s a tanárnő már nem is szólt rájuk. Elgyötört arcáról sugárzott a bizonyosság, miszerint ezt a neveletlen csürhét soha többé nem viszi sehova. Talán rajtam kívül mindenki örömére. A vonatra időben érkeztünk, volt hely bőven, így meg sem próbáltam a lehetetlent - csendes magányba vonulni. Az osztály jó hecc lévén egész úton mozgalmi dalokat énekelt Beatrice ritmusban, míg én az ablakon át bámultam a suhanó tájat. Le nem tettem volna kezemből az apró festményekkel teli múzeumi bemutatót, remélve hogy majd otthon újra átélem azt, amiről a szívem mélyén meg voltam bizonyosodva: Ami ma történt velem, az egyszeri és megismételhetetlen csoda volt...