Káplár Béla: Állomási Mikulás

Éppen az elém tett mákos tésztámat majszoltam, amikor nővérem megláttam a bejárati ajtó üvegjén keresztül. Délidő volt - az előbb hallottam a harangszót az udvaron, erre sodorta a szellő - ebédelni jött haza a vasútállomásról. Gyorsan belesandítottam az asztal közepén díszelgő tésztás tálba, melyet édesanyám gondos keze készített oda.

-Vajon marad-e még? - firtattam, csupán csak azért, hogy jut e még, ha ő is megebédel.

Nyugtáztam a látottakat és tovább tömtem befelé a kedvenc ételemet.

Édesanyám és a nővérkém valamit halkan megbeszéltek a konyhában. Észrevettem ugyan, de figyelmemet a remek tészta vonta el.

Nemsokára ők is az asztalhoz ültek, meg is ebédeltek és még nekem is jutott némi repeta.

- Kijössz velem az állomásra? - kérdezte a nővérem felállva az asztaltól.

- Ki! - szólt a rövid válasz, hogyne mentem volna, hiszen a Trafikban dolgozott, amit akkoriban IBUSZ-nak neveztek. Tudtam, hogy ott sok a cukorka, majd csak pottyan a készletből nekem is.

A lehető leggyorsabban az öltözéshez fogtam, némi anyai segítséggel. A méreg és a nemtetszés akkor fogott el, amikor a csíkos mintájú, legutálatosabb sapkát nyomták a fejemre. Annak hátulján egy csúcs volt és azon egy bolyt. Az meg a menésemkor ide-oda billegett. Darálós sapkának neveztem, mert a himbálásával mintha darált volna valamit. Lehangoló volt az állomás felé vezető út, húzattam is magam rendesen.

Kiérkezve, az első cukortól felvidulva, máris elfeledtem a rám nehezedő kellemetlenséget. Egy sámlira telepített a testvérem, néha kezembe adott egy - egy játékot, újságot és miegymást. Szóval megbékélve töltöttem az időmet. Az meg telt-múlt a maga módján. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy egy ember benyúlt a félrehúzott ablakon és a nővérem egy nagy marék csavart cukrot adott oda neki. Irigykedtem egy darabig, majd el is felejtettem. Odakint már a sötétség kezdett úrrá lenni, mikor megint történt valami, amire odafigyeltem.

- Hozhatja Erzsike - szóltak be az ablakon, én meg nem tudtam mire vélni a szólást.

Nem telhetett el sok idő mikor a testvéremtől hallom:

- Gyere Béluska, átkell mennünk a málházókhoz! - hátha kell, akkor menjünk, gondoltam.

Az utálatos darálós sapkát a fejemre húzta, megfogta a kezem, ráfordította az ajtózárat és útnak eredtük. A málházók helye a mellettünk lévő helység volt, csupán a kerítést kellett kikerülni. De megtorpantunk, mert egy hatalmas mozdony cammogott el előttünk az első vágányon. Ilyen hatalmas fekete gépet ennyire közelről még nem láttam, igaz, hogy ezt sem, mert hatalmas gőzfelhőbe burkolózott, szuszogott, csattogott, mogorva szerkezet volt. Hogy a nővérem miért integetett a mozdonyból kihajló maszatos embernek, azt sehogyan sem értettem. No, ez a látvány sem tartott sokáig a mozdony elpöfögött, gurult a dolgára. Ezután párat lépkedtünk és rögtön ott voltunk a málházók zöldre festett ajtója előtt. A nővérem igyekezett előre tuszkolni, ami sikerült is neki. Beléptem a hivatalos helyre, a málházók szolgálati helyére. Hosszúkás helység, egy íróasztal, egy szék egy pad, szekrény és eléggé áporodott levegő. Belépésemkor nem volt megnyugtató a látvány, ugyanis a szoba másik végéből egy nagydarab ember lesett rám. Kifordított kucsma volt a fején, rendesen ráhúzva. Szőrös, kifordított vasutas téli bunda volt rajta és vesszőseprő volt a kezében. Eddig ez rendben is volt, de gyanítottam, hogy itt nincs vége.

Bejött a sejtésem.

- Jó leszel e? - dörgedelmezte, felkapta a seprőt és felém hadonászott.

Abban a pillanatban - használva az eszemet amennyire kellett - felmértem, hogy itt nekem esélyem sincs, már ami az erőviszonyokat illeti.

Menedéket keresve beugrottam a nővérem biztonságosnak ítélt háta mögé - biztos, ami biztos - és összepisiltem magam. Tehettem mást, fölényben volt a Mikulás?

A csavart cukrot azért megkaptam és visszatérve a trafikba, igyekeztem a sámlin formára szárítani a nadrágom.

A jóságos Mikulás a bizalmamat teljesen elveszítette.