Kalocsa Zsuzsa: Nehéz sors

 egy család hétköznapjai

Már estére járt az idő, úgy hat óra lehetett. Ideje hazamenni, gondolta magában az öreg Fenyvesi. Vette a cókmókját, vállára vetette és lassan elindult. Nem sietett, amúgy is nagyon elfáradt az erdei munkában. Az őszbe forduló erdő, a szürke fellegek ránehezedtek a vállára, fáradt testére és szomorú lelkére. Meg aztán nem is volt semmi oka a sietésre.

Otthon vártak rá a gyerekek, meg az asszony.

Lassan kiért az erdő széléről a kocsi útra, innen volt a legnehezebb járás, a kövesútig. A sáros kátyúkat kerülgette, figyelni kellett a lába alá, nehogy a csizmája ott maradjon a sárban. Fáradt volt, alig vonszolta magát, némán harcolt a sötéttel és a sárral. Amint kiért az útra, elkezdett szemerkélni az eső. Már megint esik, mire jó ez a sok eső? - morgolódott magában.

A kövesúton már nem kellett tovább küszködnie a sárral, a kátyúkkal. Az otthonra, a gyerekekre gondolt.

- A nagylány, Julis! Mi hasznom van belőle, már elmúlt tizenhat éves, csak az anyjának segít, nekem meg nincs semmibe beleszólásom. Hazamegy a munkából, aztán pihenget. Ha van kedve valamit besegít a háztartásba, utána meg lófrál a barátaival. A békesség kedvéért mindezt el kell tűrnöm. A nehéz munkát meg én teszegetem csak egyedül. Reggel elmegyek, este meg hazamegyek, - aztán eszem, amit elém raknak.

- Andris fiam az más, majd felvált a munka alól - gondolta Fenyvesi.

Lehet, hogy mégsem, mert a távoli iskolában kiokosítják, nem kell kétkezi munkát végezni, teletömik a fejét mindenféle históriákkal, bolondériákkal. Biztos valami firkásznak jó lesz egy hivatalban a nagy tudományával.

A másik kettő gyerekből sem lesz semmi hasznom, eltanulják majd Julistól meg Andristól a furcsa tudományt.

- Lala fiacskám, igaz még nagyon kicsi és beteges. Csak a sors dönti el, hogy felnő-e? A doktor szerint a hegyekbe kellene küldeni, ott talán helyre jönne. Nagy igazsága lehet, mert a tüdeje nagyon beteg. De kinek van erre pénze, ha csak egyedül keresek, mert a Julis pénze az nem számít az anyja szerint, mert kell majd a stafírungra. Férjhez akarja adni mindenáron a szomszéd Ferkóhoz. Ebbe én nem szólhatok bele, elvégre az anyjának a gondja legyen ez.

- Lehet, hogy a Lala fiam takarít meg bennünket, a legkisebb? De nincs elég pénz, - ismételgette magában. Az Úrra bízzuk a sorsát, vagy rendbe jön, vagy majd elviszi az őszi, vagy a téli hideg idő.

Tovább már nem gondolt az otthoniakra, belefáradt a gondolataiba is. Milyen fárasztó, ha nincs pénz arra, ami a legfontosabb, az egészség! Hisz még gyerek, meg kell küzdeni az életéért, amit ajándékba kapott tőlünk. Értem már nem lenne kár, de érte?

- Istenem, segíts meg bennünket! Egy szomorú nóta jutott eszébe és azt dudorászta magában.

Míg csendben dudorászott, egyszer csak azt vette észre, hogy mindjárt otthon van. A kocsma előtt találta magát. Fény és hangos lárma szűrődött ki a sötétbe. Kicsit felmelegszem és megszárítkozom, - gondolta magában és már be is lépett.

Az ívó tele volt mindenféle jövevénnyel. Ismerős arcot alig látott, - olyan nagy volt a füst, szinte vágni lehetett. Leült egyik asztalhoz, talán neki hagyták ott az üres széket? - csak úgy vélte.

- A kocsmáros odalépett hozzá, mit iszik és van-e pénze fizetni, - kérdezte nem éppen

kedvesen.

- Nincs pénz nálam, munkából jövök, majd holnap megadom.

- Na, és mit hozzak?

- Hozzon egy rövidet, jó erőset, mert átfáztam ebben az esős időben, - mondta nyugodtan.

- Jó, aztán holnap fizessen, mert nincs nálam hitel, tudja ugye? - válaszolt a nagyhangú

kocsmáros.

Fenyvesi lassan kiitta a pálinkáját, egy darabig még üldögélt, míg átmelegedett és komótosan összeszedte a kis batyuját, majd kalapját megemelve kilépett a kocsmából. A többiek ügyet sem vetve az öregre, tovább ittak és hangoskodtak.

- Amint lement a lépcsőn, összetalálkozott a módos Geréb úrral. Illendően köszöntötte. Jó, hogy találkozunk, épp keresni akartam kegyedet, hogy kérdezzek valamit.

- Úgy tudom a fia is olyan betegségben szenvedett, mint az én Lala fiam. Hogyan gyógyították meg, - elmesélné?

- Elmesélem, de magának arra úgy sincs elég pénze! - vágta oda a Fenyvesinek.

- Egyszer majd csak lesz annyi, hogy mi is meg tudjuk fizetni a doktorokat.

- Ahhoz el kell vinni a fiút a hegyekbe, jó levegőre.

- Milyen hegyekbe, mert ugye, az nem mindegy? Csak úgy, aztán otthagyni?

- Igen, ott kell hagyni szanatóriumba, ahol meggyógyítják. Száznál több pengőbe is kerülhet, - amit előre meg kell fizetni. 

- Hát köszönöm, hogy mindezt elmondta.

Bánatosan indult hazafelé. Nyugalma nem csillapodott, a pénz, a pénz! Honnan teremtem elő! Talán, ha kölcsönt adnának az én Lalám is meggyógyulna. Vagy, ha Geréb úrtól kérnék, ismer és tudja, hogy becsületes munkás ember vagyok, tisztességgel dolgozom és lassacskán visszafizetném neki. Na majd holnap ismét beszélek vele, megkérdezem, mit szól hozzá?

- Andris jutott eszébe. Az ősszel áll munkába. Biztos jó állást kap és meg is fizetik, nem hiába sajtolták bele a sok tudományt. Julis lányom is áldozhat valamennyit a testvérére.

Ezek a gondolatok teljesen felvillanyozták, szívében örömet és boldogságot érzett. Meg van mentve a kis Lalám! Szinte futott hazafelé, oly gyorsan vitték a lábai. A templom előtt keresztet vetett és könyörgött magában, hogy amit elgondolt, sikerüljön. Azt vette észre, hogy a házuk kapujának zárját nyitja. Belépett a lakásba, az asztalt már körbeülte a család.

Az asszony tett még egy terítéket, hogy együtt vacsorázzanak.

A felesége közben elsírta a napi bánatát, panaszait.

A szegényes vacsora után egyenként szállingóztak el a gyerekek az asztal mellől. A kisebbeket az anyja lefektette, Julis szomszédolni ment.

- Nekem nem tetszett, egy lány ilyen későn szomszédoljon, de az anyja megengedte, hát nem szóltam. Amúgy is fáradt voltam, no meg a pálinka is megtette a módját, hát nyugovóra tértem. Holnap ismét korán kelhetek és mehetek sárt dagasztani.

Így is történt. Reggel öt órakor már a dűlőúton találta magát. A sötétben egy limuzint vélt felfedezni a hatalmas kátyúban, mellette két ember állt szintén a sár közepében.

Ahogy közelebb ért Fenyvesi, akkor látta az utazó személyeket, egy úr és egy asszony volt.

De még milyen úri emberek! Lerí róluk, az asszony pirosra fejtett szájjal, kalap és bunda, úgyszintén, az ember is.

- Jó reggelt! - köszöntötte őket Fenyvesi, majd megkérdezte miben segíthet rajtuk.

- Az elegáns úr kérte, hogy mentse ki őket, mert még holnap is itt lesznek, ha valaki nem segít rajtuk.

- Nem bánom, de előbb el kell mennem az erdőbe egy-két vastagabb faágért, amit a kerék alá teszek, hogy a sárból ki tudja verekedni magát az autó, - válaszolt magabiztosan Fenyvesi.

Úgy is lett, a limuzin kiverekedte magát a sártengerből.

- Az úr nem győzte dicsérni az öreget, majd odafordult hozzá és a markába nyomott pár-száz pengőt.

- Nem, nem, ezt nem fogadhatom el, nagyságos uram!

- Dehogynem, fogadd csak el! Én megtehetem, te meg szegény ember vagy. Látom, hogy milyen jólelkű és segítőkész. Tedd el és fordítsd a családodra, a gyermekeidre, mert vannak ugye? Éljetek jobban, ne kelljen neked sem ilyen időben, - hidegben és fagyban dolgozni.

- Hogyne volna, van négy gyermekem. Szegényesen élünk, nem flancolunk. Igyekszünk a gyerekeket taníttatni, legalább ők ne robotoljanak, mint én.

- Hálásan köszönöm nagyságos uram és a kisasszonynak is a jóságát. Az én drága kis Lalám nagyon beteg, szanatóriumba, a hegyekbe kellene vinni, hogy meggyógyuljon. Ez a pénz biztosan elég lesz a költségekre.

Nem akarok én jobb életet magamnak, sem az asszonynak, - csak őt mentsék meg a doktorok, arra kérem a jó Istent.

- Na látod, én éppen a szanatórium orvosa és vezetője vagyok. Egyik barátomhoz igyekszünk, - eltévedtünk és ez a járatlan, eső áztatta út még az autó kerekét is elnyelte.

Ha akarod, holnap megyünk vissza és a fiadat magunkkal vihetjük.

- Fenyvesi a boldogságtól szólni sem tudott, könnyei patak módjára folytak a szeméből.

Rohanni, futni szeretett volna hazáig, hogy a jó hírt elmondja a feleségének és a kisfiának,

Lalának.

-.-.-.-

Kitalált történet. Amennyiben a történetben a szereplők valós személyre hasonlitanának, az a véletlen műve!