Jose Perro Callejero: Néhány lovas jön…

-Nézd apa! Néhány lovas jön!

A gyerek és az apja együtt álltak a falu határában levő kaszálón. A férfi kezében ritmusosan járt a borotvaéles kasza, az erőteljes vágások nyomában félkör alakban dőlt el a térdig érő fű. A fiúcska mellette ácsorgott és egy bottal nyakazta le a különféle vadvirágokat, kezében egy jókora kenyérdarabot fogott, azt majszolgatta. Mert hát a vadvirágok elleni harc fárasztó mulatság. Hirtelen felpillantott és tőlük majd kétszáz méternyire a falu határában valami húsz lovast pillantott meg amint élénk ügetésben közelednek. Ekkor szólt édesapjának, aki leengedte a kaszát és kezével a szemét ernyőzve arra nézett amerre a fia mutatóujja állt.

Néhány hónapja a lovasok semmiféle aggodalomra nem adtak volna okot. Jártak errefelé sokan karddal az oldalukon, de azok mind magyarok voltak. Akadtak szép számmal hozzájuk hasonló földművelők is, akik rakott szekéren érkeztek a falu előtt kacskaringózó poros úton. Nem is út volt az, hanem csak két keréknyom, amit az itt közlekedő taligák és kordék hagytak maguk után. Egyeseknek megtetszett a vidék és maguk is felhúzták itt a jellegzetes földbe süllyesztett nyeregtetős házukat, igaz kicsit távolabb azoktól, akik régebben laktak már itt. Egy ilyen csoporttal jöttek ők maguk is a feleségével, Szabinával és két gyermekükkel a kilenc éves Annával és a 11 éves Miklóssal, aki mindig kint volt édesapjával a mezőn, hogy eltanulja a földművelés és az állattartás csínját-bínját.

Pár hónapja viszont megszaporodott az erre járók száma és kivétel nélkül mindenki egy távoli ellenségről beszélt, akik kelet felől érkeztek, és akik eddig minden hadsereget legyőztek, aki eléjük mert állni. Tatároknak nevezték őket, és a tőlük való rettegés hajtotta errefelé ezeket az embereket. Márpedig a félelem olyan, mint valami ragály. Hamar elterjed az emberek között. Így lett a faluban is. Egyre másra tűntek el a családok. Volt, aki az éj leple alatt távozott, voltak, akik fényes nappal pakolták össze kevéske holmijukat, hogy nyugatabbra húzódjanak a fenyegetés elől. Izmény, az apa hiába kérlelte őket, hogy maradjanak, hiába érvelt, hogy az ekkora hadak fittyet hánynak az ilyen kis falvaknak, ahol nem élnek gazdag emberek, és ahonnan nincs mit elvinni, de nem hallgattak rá. Végül öt család maradt csak a faluban, akik nem engedtek a félelem hívó szavának, hanem továbbra is végezték a napi munkájukat, kihajtották állataikat, és bevetették a földjeiket. A menekülők áradata végül elapadt, és a faluból sem szökdöstek el többen. Hónapok teltek el úgy, hogy semmi mozgás nem történt a környéken.

-A mieink? Magyarok? - kérdezgette a kisfiú, de az apja nem válaszolt. Próbálta a lovak patája által kavart porfelhőben felismerni, hogy kifélék lehetnek. Aztán, ahogy a lovasok gyorsabb ügetésbe kezdtek felismerte, hogy ezek az állatok kisebbek, mint a magyarok lovai. Sokkal sebesebben jártak a lábaik, mint a magyarok nagyobb, testesebb lovaié.

-Szaladj azonnal a faluba! - vakkantotta a gyereknek - Szólj, hogy ellenség jön! Édesanyáddal és a húgoddal bújjatok el a házban és torlaszoljátok el az ajtót!

A kisfiú teljes erejéből szaladni kezdett. Átrohant a kaszálón, el a falucska kis dombon álló temploma mellett és beért a házak közé.

-Ellenség jön! - kiabálta vékony gyerekhangján - Ellenség jön!

Három férfi éppen a házak között dolgozott. Ezek kinéztek az útra és látták a réten túl kavarodó porfelhőt, ami nehezen ült el a gyenge szélben és azonnal berohantak a házaikba. Feleségükkel, gyermekeikkel eliszkoltak a falu túlsó határába, ahol kisebb erdőség húzódott. A házak takarásától nem látta őket a tatár. Miklóska rohant tovább egyenesen a falu széle felé, ahol az ő házuk volt. Édesanyja éppen az ajtó előtt ült lányával, Annával és egy kőből készült só törővel egy nagy szürke só tömböt zúztak össze. A ziháló Miklós izgatottságában hadarta a szavakat: - Édesanyám... jön...az..az..ellenség...bújjunk el bent a házban!!

Az asszony megragadta a gyermeke vállát.

-Hol van az apád?

-Kint a réten....itt vannak a tatárok...és

Az asszony belökte Miklóst a házba és a lányát is beküldte. Kissé odébb szaladt, hogy kilásson a ház szélénél le az útra a falu első házaihoz. A lovasok már vágtában közeledtek. Még egy perc és elérik a falu első házait. Oldalvást pillantott, a túlsó végébe a falunak, és éppen látta, amint a szomszéd család beveti magát a fák közé és mögöttük becsukódnak a bokrok. Férje Izmény sem maradt kint a réten. Várt még pár pillanatot, hogy megbizonyosodjon arról, hogy valóban tatár lovasok tartanak feléjük. Ahogy közelebb értek és jobban megnézte az öltözéküket összeszorult a gyomra. Teljes erejéből a falu felé futott, és ahogy beért a házak közé valaki vasmarokkal kapta el az inge gallérját és berántotta egy ház sötét belsejébe. Ottmár nevű szomszédja volt az, erős, nagydarab férfi. Kezében kiegyenesített fényesre fent kasza. Mögötte pedig a már felnőtt lánya Hanga, aki nem volt hajlandó magára hagyni apját a veszedelemben

-Várjunk, amíg a házak közé érek! - súgta és húsos mutatóujját az ajkára szorította.

Izmény hátát nekivetette a ház falának és óvatosan kikukucskált. A lovasok még nem érték el a falu szélét, de a paták tompa döbbenése egészen közelről hallatszott. Ám amikor a másik irányba nézett a feleségét látta, távolabb, amint a házuk oldalánál nézeget ő is. Minden bizonnyal őt kereste. Arcán rettegés tükröződik! Izmény azonnal felismerte, hogy a lovasok előbb érik el a falu szélső házát, mint ahogy a felesége vissza tudna húzódni a házukba és elbarikádozni magukat. Ha a tatárok észreveszik őket az egyet jelent a biztos halállal. Mielőtt megölik a feleségét, minden bizonnyal megerőszakolják, akár többen is, két gyermekét pedig elhurcolják rabszolgaságba ahonnan nincs visszaút. Ezt nem engedhette! Megmarkolta a kezében tartott kasza fanyelét és kilépett a házból. Az első lovas éppen ekkor fordult volna be a falu utcácskájába. Izmény hirtelen felbukkanása egy pillanatra megugrasztotta a lovat, de a lovasa tapasztalt harcos volt így egyetlen mozdulattal megnyugtatta az állatot. Izménynek semmiféle harci tapasztalata nem volt, torkából állati üvöltés tört elő és a lovast oldalt megkerülve megpróbálta valahogy belevágni kaszáját. Az első tatár mögött jövők viszont három nyilat lőttek ki rá, melyek belevágódtak a férfi mellkasába. Izmény nem halt meg, de harcképtelen lett. Utolsó pillantása arra a pontra esett, ahol röviddel ezelőtt a feleségét látta. Nem volt most ott senki! A lovas, akit megtámadni készült leugrott a lováról, és kardját belevágta Izmény hasába, majd belökte a férfit az út mellett futó víz vájta csatornába.

A tatárok belovagoltak a faluba! Néhányuk leszállt a lóról, hogy szétnézzen az elhagyatott házakba és felkoncolják, akit esetleg még ott találnak. Ottomárt és lányát hárman cibálták ki a háza előtti térre ahol letérdeltették őket, aztán markolatig döfték a kardjukat a mellkasukba.

A tatárok vezetője fémből készült maszkot viselt, amit most, hogy a harc véget ért levett az arcáról. Verejtékben úszó fiatal, szakállas férfi arca tűnt elő, élénk, mandulavágású, kicsit befelé forduló barna szemekkel. Lovával felkaptatott a templom dombjára ahol ruganyosan leugrott a nyergéből és bekukkantott a nyitott ajtón keresztül a templom hűvös belsejébe. Aranyból, vagy ezüstből készült kupákra számított, vagy bármire, aminek értéke van, de a helyiség és az oltár teljesen üres volt. Odakintről hangok szűrődtek be! A férfi vetett egy pillantást a vele szemben levő kicsi szentély üres fakeresztjére majd csatlakozott társaihoz odakint.

-Átnéztünk pár házat Irek! - szólalt meg az egyik lovas. Hangjába csalódottság hallatszott - Mind üres. Nincs itt semmi és senki! Régen elmentek már.

-Hát ezek? - bökött az Ireknek nevezett férfi az előtte az üveges szemekkel semmibe bámuló Ottomár és lánya holttestére, akiknek vérét mohón nyelte el a szomjas, száraz föld.

A katona vállat vont.

-Talán bemenekültek abba a kis erdőbe ott! - recsegte egy másik és a falu szélén kezdődő erdősávra mutatott. - Láncba állunk és kihajtjuk őket!

Minden szem az Ireknek nevezett férfire pillantott, aki kiállt a nyeregből és az erdő felé nézett.

-Nem! - mondta végül határozottan. Gyerekkora óta forgatta a kardot. Tudta, hogy az ilyen erdőkben a helyismeret még az amúgy tapasztalatlan katonák vagy parasztok malmára hajthatja a vizet. Minek kockáztatná akár egy katonája életét is feleslegesen kaszával és bunkókkal felfegyverzett parasztok ellenében?! Messzi voltak a hazától, és élelmet raboltak amennyire szükségük volt, de az emberélet nekik is drága volt. Szétnézett a házak között és szeme megakadt a békésen legelésző kecskéken. - Kettőt azokból elhozzatok! - vakkantotta. Kezével széles mozdulatot tett a házak felé - Felgyújtani mind!

Ezzel megfordította a lovát és sebes vágtában indult vissza az útra, hogy mihamarabb csatlakozzon a közelben vonuló fősereghez. Katonái igen hatékonyan dolgoztak. Villant a kés és két kecske elvágott torokkal már fel is került két ember nyergébe. Vérük kacskaringózva végigcsorgott a lovak combján. A többiek tűzszerszámot szedtek elő, és rögtönzött fáklyákat csináltak, amivel több helyen meggyújtották az erős ágakból és szalmából rakott házak tetejét. Pár perc alatt valamennyi tető lángolt és a tatárok máris vágattak Irek után a poros úton. Számukra ez csak egy volt a lerombolt több száz falucska közül és három ember a legyilkolt ezrek között. Semmi jelentőséggel nem bírt!

Az egyik ház belsejében azonban három ember még az életéért küzdött. Az asszony, amikor látta, hogy férje ráront a tatár lovasra azonnal felismerte, hogy Izmény róluk igyekszik elterelni a figyelmet. Kihasználta, hogy a tatár mással van elfoglalva és villámgyorsan visszarohant a házba és nehéz, tölgyfából készült durva ácsolású ládájukat az ajtó elé vonszolta, majd a ház távolabbi végébe húzódott gyermekeivel és várt. Odakintről idegen hangok foszlányai szűrődtek át a falakon. Valaki erőteljesen belerúgott az ajtóba, amitől a két gyermek a karjaiba húzódott. Miklóska elszántan szorongatta kezében anyja vas ostyasütőjét, az egyetlen dolgot, amit fegyvernek lehetett használni a házban. Az ajtó nem engedett és az idegen nem próbálta meg még egyszer. Pár percig békés csend telepedett rájuk.

-Elmentek édesanya? - kérdezte a kislány, aki a sírás határán volt már.

-Nem tudom életem! - simogatta végig a kislány hosszú kalászszínű haját - Várjunk!

-Édesapa hol van? - kérdezte Miklós, de az anyja nem válaszolt semmit. A gyerek feltekintett anyjára, akinek arcán könnyek csorogtak le kétoldalt és egy cseppben álltak össze az állán. Ebből megértette, hogy édesapja már meghalt.

Valaki elvágtatott a házuk mellett. A ló patáinak dobbanását odabent is érezni lehetett. Hirtelen kesernyés csípős füst jelent meg a tető fái között és kis idő múlva hallani lehetett a sebesen elharapózó tűz ropogását is. Odakint finom kis szellő fújdogált, ami hamar felélesztette a katonák által több helyen meggyújtott tető lángját. A felső ágakat már szárazra szívta a nap ezek könnyen meggyulladtak, de az alsó, vastagabb ágakban maradt még nedvesség. Ezeknek kis idő kellett, amíg a hőség kipárologtatja belőlük a maradék vizet és ezek is lángra kaptak. A hőség elviselhetetlenné vált odabent és felülről izzó gallyak kezdtek potyogni befelé.

-Gyerünk a kemencébe! - sikoltotta az anya és erős kézzel megragadta a két gyermeket és a pár lépéssel odébb levő kemence szája felé húzta őket. Előbb a kislány mászott be. Remegve húzta össze magát és nekitámasztotta hátát a kemence még hűvös falának. Bátyja volt a következő. Bemászott a húga elé, és igyekezett olyan kicsire összehúzni magát amennyire csak tudta, hogy édesanyja is beférjen melléjük. Az asszony viszont már csak derékig fért be. A kemence belsejében pár percig még nyugalomban volt részük. Még érezni lehetett a reggel sütött kenyér illatát. Milyen távolinak tűnt most mindez!

A tűz immár átterjedt a tetőről az oldalsó falakra. A lángok átégették magukat a tetőszerkezetet és az oldalfalakat tartó vastagabb gerendákon és végül az egész tető hangos recsegéssel beszakadt izzó zsarátnokzáporral borítva be a ház belsejét. Ahogy a ház oldalfalait átégette a tűz a falnak támaszkodó polc eldőlt és a rajta található edények szétgurultak a ház döngölt padlóján. A füst betört a kemencébe is és a bent levők hevesen köhögni kezdtek, így egyre több füstöt nyeltek. A levegő égetően forró volt, fájdalmas belélegezni. Bár a lángok már a ruhájába kaptak Szabina összeszorított foggal tűrte a fájdalmat.

-Meg fogunk halni? - kérdezte a kislány fátyolos hangon, de nem kapott választ. Pár pillanattal később elveszítette az eszméletét.

Miklós szemei előtt piros karikák táncoltak. A rengeteg belélegzett füsttől tagjai görcsös rohamot kaptak. Lábai nekifeszültek a kemence oldalsó falának, feje hátracsuklott nekiütődve húga fejének. Kezéből kiesett az ostyasütő. Édesanyjuk nem bírta végignézni gyermekei haláltusáját. Oldalt fordult, kezét nekivetette a kemence már forró falának aztán szemét örökre becsukta a halál.

A tűz még negyed óráig tombolt majd mivel már nem volt minek elégnie lassan csillapodott. Egy órával a tatárok elmenetele után már csak füstölgő üszkös romok maradtak a falu helyén. Csak a templom állt még a kis domb tetején. Az itt fújó szelek homokos földet szórtak a házak helyén maradt lyukakba fokozatosan eltemetve az itt élők emlékeit, az őszi esők pedig vízzel töltötték fel őket. Egy évvel a tragikus események után már alig-alig lehetett felismerni a házak egykori helyeit, és csak a kis templom utalt egyedül arra, hogy itt valamikor emberek éltek. Öt évvel később a természet teljesen eltűntette az itt élők nyomait, a házak helyén rét hullámzott, az egykori vesszőből font karámok korhadva nyugodtak a földön. A kis templom mellé egy tölgyfa nőtt, melynek ágai több helyen áttörték a templom egyre romosabb falait. Sok évvel a tatárjárás után egy heves nyári zivatar elmosta a domb egyik oldalát, majd évekkel később a szél kidöntötte a tölgyfát, ami ekkor már húsz méteresre nőtt. A kidőlő fa, romba döntötte a templom jelentős részét, és a környéken élők elhordták a még felhasználható köveket az építkezéseikhez. Száz évvel később már sem a domb, sem pedig a templom romjai nem látszottak és nem volt senki, aki emlékezett volna arra, hogy itt egykor egy település állt.

Vége

A szerző utószava

Aki úgy gondolja, hogy az itt leírt történet pusztán kitaláció, az téved! 2005-ben ugyanis régészek egy csoportja Cegléd mellett egy ásatáson megtalálta a felgyújtott és elfeledett falut és az 1344 es elnevezésű házban a kemencébe rejtőzködött édesanya és két gyermeke tragédiájára is fény derült. A feltárás során rajtuk kívül más legyilkolt emberek maradványait is megtalálták. Talán nem pontosan úgy haltak meg, ahogy a fenti kis novellában szerepel, és minden bizonnyal nem Izménynek, Szabinának, Annának és Miklósnak hívták őket, ahogy a potyázó mongol csapatok vezetője sem biztos, hogy megfelel a leírásnak. Az házban maradt asszony és a két gyermek tragédiája viszont nagyon jól rekonstruálható. Aki bővebben szeretne utánajárni a történteknek az ezen az oldalon megteheti: https://sirasok.blog.hu/2010/04/16/halottak_a_kemenceben