Jankai Luca: Betekintés egy szőlő életébe

Amikor a nap első sugarai melegen megérintik a leveleimet, akkor tudom, hogy elkezdődött egy újabb nagyszerű és eseménydús nap. Ilyenkor csak én és a testvéreim vagyunk ébren, legalábbis eddig így gondoltam, de ma felébredt velünk egy kismadár is, akinek az énekét a pajkos szél fújta mindenfelé.

Pár óra múlva, a ragyogó napfényben, megpillantom a mindig vidám, vörös hajú emberfiút és emberlányt. Amikor nem őket figyelem, akkor a csodálatos kilátásban gyönyörködöm.

Az első sorban vagyok, jobbról a nyolcadik, így majdnem nekem jutott a legjobb kilátás. Közvetlenül előttem van egy faépítmény, aminek a közepén egy fehér négylábú valami van. Sokáig vártam, hogy megmozduljon, de rájöttem, hogy szegény nem tud mozogni.

A fehér valami mögött terül el a végtelen kékes víztömeg. A víztenger mögött pedig egy kék hegy áll, aminek a tetején két bot van. A hatalmas víztömeg színe mindig attól függ, milyen idő van. Viharban sötétkék és haragoszöld lesz, olyankor hálás vagyok, hogy nem tud közelebb jönni. Napfényben világoskékké változik a színe, ilyenkor megbabonáz a szépségével. Képtelen vagyok elfordulni, csak nézni és nézni tudom a lenyűgöző türkiz hullámokat. Megfigyeltem már, hogy állandóan változik a színe, minden órában más milyen, de mindig lenyűgöző.

Amikor a nap a legmagasabban jár és a legmelegebben tűz, akkor mindig különösen finom illatokat érzek. Ezek után csak pihenek, és nem győzök hálás lenni, hogy ilyen szép kilátásom van.

Miközben egy futó zöld gyíkocskát nézek, egy különösen éles rikácsolást hallok és hirtelen ledermedek. Ez a hang csak egyet jelenthet: egy veszélyes madár akar megtámadni minket. A hátsó sorokból jön a hang, és pillanatok alatt egyre közelebb és közelebb jut hozzám a pusztító feketeség. Neki csak egyetlen kegyetlen szándéka van: a lehető legtöbbet megenni az én zamatos fürtjeimből. Ekkor hirtelen egy még élesebb és hangosabb hangot hallok. Még az előzőnél is jobban megijedek, de ez szerencsére a vörös hajú, pajkos emberfiú, aki hősiesen megmentette a finom fürtjeimet a gonosz madár éles csőrétől.

Ekkor a hátsó sorokkal szembeni épületből kilép a magas, fekete hullámos hajú ember férfi, kezében egy pohár aranyló sárgás itallal, amit az emberek bornak neveznek. Ilyenkor mindig megérzem, hogy az italnak hasonló illata van, mint nekem. A leghőbb vágyam, hogy borrá váljak és az ember férfi arcára én csaljak elégedett mosolyt.

Imádok ezen a telken lenni, csodálatos életem van itt. Mindennap rengeteg nagyszerű dolgot látok, hallok és észlelek. Képes lennék ezen a helyen élni az örökkévalóságig.

A napom legjobb része, amikor az ember férfi felénk sétál. Ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak én lehetnék az első szőlő, akit megérintenek a puha ujjai, és akit először pillant meg a smaragdzöld szeméve. A legjobb kilátás se érdekel, csak én legyek az első. Persze sose válik valóra a kívánságom, ezért mindig féltékeny leszek a testvéreimre, amikor őket érinti meg először, nem pedig engem. Amikor belép az első sorba, olyankor lelassul az idő, és minden perc egy hétnek tűnik. Mikor végre hozzám is elér, akkor a puha ujjaival gyengéden simogatja a leveleimet és a rakoncátlan kacsaimat beigazítja a fém vezetékbe, ami felettem húzódik. A legjobban mégis azt szeretem, amikor dicsér és lelkesít a pillantásával. Legszívesebben még egy fürtöt növesztenék, csak, hogy mosolyt csaljak az arcára és büszke legyen rám, de ez soha se sikerül, ezért csak vágyakozva tekinthetek rá.

Miután végigvonult a sorainkon, nedvességet érzek a leveleimen. Boldogan ismerem fel, hogy ez bizony hűsítő esővíz a fellegekből, ami, mintha csak a mi kedvünkért hullott volna le, hogy a perzselő nap sugarait elviselhetőbbé tegye. Miután az utolsó csepp esővíz is felszáradt a leveleimről, végignézhetem, ahogy a nap lemegy és narancssárgás pirosas fénnyel árasztja el az eget. Gyönyörűszép látvány.

Mintha egy varázsütésre történne, a víztenger besötétedik és a kék hegyen sárgásan csillogó fények jelennek meg. Ezzel egy időben, én is nyugovóra térek, akárcsak a testvéreim.

Mindennap ugyanazt álmodom, de képtelen vagyok megunni: álmomban az ember férfi poharában vagyok, csodálom a világoskék nyugodt víztengert és hallgatom, ahogy eldicsekszik velem, azt ott lévő idős, fehér hajú embernek. Mindkettőjük szájából rengeteg dicséretet hallok, és érzem, hogy ennél boldogabb már nem is tudnék lenni.

Reggel, mikor a felkelő napfény sugarai beragyogják az eget, felkelek és vágyakozva gondolok vissza az álmomra és remélem, egyszer valóra válhat.