Jakabfi Tamás: A zsömle színű barát

- Nem, ha rövid időn belül nem találunk neki gazdit, el kell altatnunk. Sajnálom.

Elaltatni? Ez szíven ütötte. Nem, Szilvi ezt nem akarta volna. Mindene volt a kutya. Nem tudta, mit tegyen. Ő nem képes gondját viselni, olyan sincs, akinek odaadhatná. Az utolsó reménye a menhely volt, ahonnan majdnem három évvel ezelőtt elhozták. Már nem volt egy cuki, aranyos kiskutya, így valószínűleg nem találnának neki új otthont.

Sosem merte bevallani a feleségének, de szerinte kölyökként sem volt cuki. Igazság szerint nem értette, miért vannak oda az emberek a háziállatokért. Azt mondják, két fajta ember van: akinek van kedvence és akinek lesz. Ő egy harmadik kategóriába tartozott. Még az apró, szőrpamacshoz hasonló kölykök sem hatják meg. Kegyetlen azért nem tudna lenni vele. Főleg, ha ez a kis élőlény a Szilvi saját kutyusa.

Emlékezett, mikor először felhozta a témát. Ennek már négy - öt éve is lehetett. Az biztos, hogy még a városban laktak, egy apró lakásban.

- Én állatok közt nőttem fel. Majd meglátod, milyen jóbarát is egy kutya - mondta. Kezdetben ritkán emlegette, majd egyre gyakrabban. Hol kutyákról szóló film volt a fellángolás forrása, hol egy Facebook poszt cuki kölykökről.

Ő nem akart kutyát. Lakásban semmiképp. Így is szűkösen éltek, nem hiányzott neki egy mindig láb alatt lévő nyáladzó eb. Aztán ott volt az ellátás kérdése is. Persze Szilvié lett volna a feladat, de tudta, hogy néha neki is be kellett volna segíteni. A felesége elég gyakran dolgozott késő estig.

Végül azzal tudta leszerelni az első nagy hullámot, hogy felkutatott egy rakás cikket, melyek arról szóltak, milyen rossz is az állatnak egy kis lakásban élnie. Persze az ellenkezőt állító írásokat valahogy sosem találta meg. Végül hosszas viták után abban maradtak, hogy akkor lesz kutyájuk, ha kertes házba költöznek. Erre ő is könnyen mondott igent. Az egész még olyan távolinak tűnt, és úgy gondolta, ha megérkezik az állat, majd jól ellesz az udvar egyik sarkában.

Aztán mégsem volt az olyan távoli, ahogyan először gondolta. Egy év nagyon gyorsan elrepült, és egyszer csak azon kapta magát, hogy újra különböző menhelyek honlapját nézegethetik közösen. Pedig még csak a foglalót tették le a házra. Ekkor tudatosult benne, hogy felesége mennyire is vágyik az kutyára. Talán a ház azért is jelentett egy "kihagyhatatlan ajánlatot", miközben még bőven lett volna idejük nézelődni.

A felújítás és a költözés idejére szerencsésen elnapolódott a kutya-kérdés. Persze már őt sem zavarta volna annyira, ha van egy háziállat, csak igyekezett minimálisra csökkenteni a nyűgöket. Akkor fordult makacs ellenállásba, mikor nekiálltak kiválasztani a nappali bútorait, és Szilvi arról álmodozott, milyen lesz, mikor ott fekszik a lábuk mellett. Az még rendben lett volna, hogy elfoglalja az udvar egy jelentős részét, de hogy bent éljen velük? Már látta maga előtt, ahogy megbotlik benne és persze nem teheti le csak úgy a vacsoráját a TV elé, mert a végén lába kél.

A második hullámot a gyerek kérdéssel sikerült lecsillapítania. Mutatott egy tanulmányt, ami arról szólt, hogy milyen jó, ha egy gyerek egy kutyával nő fel. Előásott egy másikat is, meg egy harmadikat. Gondolta, legalább egy - másfél év, mire megszületik a gyermekük, megnő egy kicsit, aztán jöhet a kutya. Addig valahogy megszokja a gondolatot.

Fél évvel később már a menhely előtt álltak. Nem jött össze a gyerek, és az orvosok sem bizakodtak. A felesége kívülről meglepően jól tűrte az egészet, de érezte, hogy összetört benne valami. Végül ő állt Szilvi elé:

- Menjünk el a kutyáért.

Mikor elhozták a kiskutyát, visszatért az öröm a házba. A felesége szinte naponta mutogatta a képeket a barátainak. Kicsit már túlzásba vitte. Mivel még kicsi volt, beengedték házba. Reménykedett benne, hogy idővel mégis az udvaron lesz a helye, de nem merte felhozni. Inkább olyan trükkökhöz folyamodott, hogy "véletlenül" nyitva hagyta a laptopján a kutyaházat hirdető oldalakat... A felesége vagy nem vette a jeleket, vagy elegánsan ignorálta az egészet. Végül a nyílt konfrontációig is elment. Hosszú heteken keresztül napi szinten veszekedtek, de veszített. A kutya bent maradt.

Teltek az évek, és már kezdte megszokni a helyzetet. Kifli nyugodt természetű volt, szinte sosem volt útban. Eljártak kutyaiskolába is, és hallgatott a vezényszavakra. Mármint Szilvi parancsaira, az övéit vagy teljesítette vagy nem. Épp milyen kedve volt. Ez rendkívül bosszantotta, de azért tetszett neki, hogy a kutyának van egyénisége. A legtöbbször a felesége látta el, ahogy ígérte, ritkán kellett besegítenie. Egyszer egy egész hétig ő gondoskodott róla, mikor Szilvinek el kellett utaznia. Mindannyian túlélték.

Már - már idilli volt minden, amikor...

És most itt áll újra a menhelyen. Választhat: vagy halálra ítéli a kutyát vagy ő gondoskodik róla. Tudta, hogy a Kiflinek sem jó, ha szeretet nélkül tengeti tovább az életét. Ő meg nem lenne képes megadni azt, amit Szilvi. Bármennyire is szerette volna, egyszerűen nem az a típus volt. Alig két hét telt el az autóbeleset óta. Magáról is alig tudott gondoskodni, nem hogy egy másik élőlényről.

Végül úgy döntött kivár. A halál olyan végleges. Később még találhat valakit, aki befogadja. Addig csak kibírják valahogy mindketten.

Hazaérve Kifli rögtön a szokásos helyére sietett. A tálkája, ahogy szinte mindig, érintetlen maradt. Letelepedett a kanapé elé, a bal oldalra, ahol Szilvi is szokott ülni, és ahol könnyen elérhette, ha meg akarta simogatni. Fejét ráhajtotta a krém színű pulóverre, ami azon a bizonyos reggelen esett le, és azóta sem merte felvenni senki sem.

*

A szokásos útvonalat járták be. A háztól nem messze lévő parkig, ott kétszer körbe, majd vissza. Csak muszájból és megszokásból mentek, nem azért, mert bármelyiküknek is igazából jólesett volna. Hiába sütött a tavaszi nap, csiripeltek a madarak, ezek csak másoknak jelenthettek örömet. Ők észre sem vették. Csak ballagtak egymás mellett, tudomást sem véve a külvilágról. Erik a telefonját nyomkodta, de igazából fel sem fogta, mit lát. Csak akkor állt meg, mikor Kifli néha lassan odasétált egy bokorhoz vagy villanyoszlophoz és körbeszaglászta.

Három hónap telt el, de csak három hétnek érződött. A rutinjuktól egyiknek sem volt kedve, ereje eltérni: Erik reggel mindig friss tápot rakott a tálkába, a maradékot meg kiöntötte. Észre sem vette, hogy többet önt ki, mint amennyi fogyott. Este, pontban hétkor elindultak a parkba, két kör, majd haza a kanapéhoz. Erik a jobb szélére ült, Kifli a bal széle elé feküdt, a pulóverére. Az már nem Szilvi pulóvere volt többé. Ugyanez újra és újra, mintha ugyanaz a nap ismétlődött volna örökre.

A mai is csak abban különbözött a többitől, hogy néha meg kellett állniuk. Erik délután megcsúszott és meghúzta a lábát. Csak sántítani tudott, de így sem mentek lassabban, mint máskor. Egyszer nem bírta tovább, és le kellett ülnie egy közeli padra. Kifli először csak állt, értetlenül nézett, majd letelepedett a lába elé. Erik először észre sem vette, csak mikor a meleg test melege átütött a vékony cipőjén. Régen érzett hasonlót. Elővette telefonját és újra megnézte a régi képeket. Mostanában ez egyre gyakrabban fordult elő. Ahogy lapozgatott a fotók közt, észrevett egyet, ami ebben a parkban készült. Alig emlékezett rá. Az időkód szerint az elmúlt nyáron készült a kép, pedig mintha ezer évvel ezelőtt történt volna. Próbálta felidézni, hogy mi történt. Mintha akkor boldogok lettek volna, de most csak egy sűrű ködön keresztül érzékelte. Elkísérte Szilvit és Kiflit a sétájukra. Kivételes alkalom volt, általában ilyenkor otthon maradt. Igyekezett kivonni magát a kutyával kapcsolatos dolgokból.

- Ezt a különleges alkalmat meg kell örökíteni - nevetett a felesége, és megkért egy járókelőt, hogy készítsen róluk egy közös képet. Ez volt az egyetlen, ami mindhárman rajta voltak. Szilvi Kifli mellett térdelt és mosolygott, ő bénán állt mellettük.

Rázoomolt a feleségére, hosszan nézte az arcát, majd megsimogatta. Érezte, hogy egy könny készül kibukkanni a szeme sarkából, de meggondolta magát és visszahúzódott. Eltette a telefont, de a szomorúságával nem tudta ugyanezt megtenni. Felállt és lenézett Kiflire. Ő kérdőn nézett fel rá. Akkor vette észre, ami végig a szeme előtt volt: a kutya már csak árnyéka volt önmagának. Csont és bőr volt, és hiányzott az élet a szeméből. Mintha ő is meghalt volna, és azóta csak szellemalakban járna vissza. A felfedezés ledöbbentette: mekkora hatással volt a Szilvi halála Kiflire. Állt egy darabig, gondolkozott, vett egy mély levegőt, és elhatározásra jutott.

Mikor hazaértek, Kifli azonnal a kanapéhoz sietett. A tálkájára rá sem nézett. Erik megfogta a tálat és magával vitte a nappaliba. Leült mellé a földre, letette elé az ételt. Először bátortalanul, majd egyre határozottabban kezdte simogatni.

- Igen, nekem is hiányzik.