Jáger László: A lepke
Reggel a szokásos sablon (csak reggel?) - a kulcs kihúzása a zárból, pár lépés a sarokig, majd befordulás derékszögben, közben az ismerősen ismeretlen arcok azonos csoportosulásban, szinte már a hányinger kerülget, jobb lenne a fejem gézzel beburkolnom, bekeríteni szögesdróttal, kitenni a táblát: MAGÁNTERÜLET - kizárva a kíváncsiskodókat legújabb ráncaimtól.
Egy ismerős, de csak attól, hogy neki köszönnöm kell: Jó reggelt, Gizi néni! - (dögölj meg, Gizi néni) - disznó vagyok, ő tényleg nagyon rendes, nem is való közénk, a templomi orgona felbúgó mély hangjait hallom körülötte, míg ellebeg mellettem hatvanéves szűzként, éles tekintetet villantva szemüvege mögül, Gizi néni, volt apáca, utcánk ügyeletes szentje, a kiengesztelésül tőlem kapott glóriával.
Innen könnyebb, ismerőssel valószínűleg nem találkozom, most érek az újabb utcasarokra, itt a kisbolt, SZESZES ITAL FOGYASZTÁSA A BOLTBAN TILOS, s íme, végre egy végrehajtott rendelet, húszan állnak a bolt előtt a járdán és (nevetnem kell) szeszes italt isznak, SZESZES ITAL FOGYASZTÁSA ISTEN EGE ALATT IS TILOS, istilos, istilos - ennek semmi értelme, de roppant jól hangzik.
Az elágazás, nemrég építettük, itt van a 0+000, innen még 1100 méter (vagy ezeregyszáz méter, tanár urak?), már csak 1090, 1080, itákdáljse. A Cérnagyár, - Szűzmária, ennyi biciklit -, ide csupa holland jár, Szűzmária, Szűzgizi, biciklin.
Duruzsol a malom, ív eleje 0+450, felfestve a töredezett betonjárdára, táblái legalább harminc évesek. Hopp, itt egy kutyaláb kézlenyomata, ugyan, hol lehet már az a kutya? Harminc, harmincöt éves lehet, egy kutyaév hét ember évet tesz ki, kétszáztíz éves, Matuzsálem kutyája.
A tíz percen túl is nyitva tartható sorompó, Barcs felé a sín csupán illúzió, több szerelvény nem közlekedik rajta soha. Soha? Bosszant ez a végleges véglegesség ebben az abszolút relatív világban, eljátszom hát a gondolattal, hogyha közlekedési és postaügyi miniszter lennék, letelefonálnék ide, N.-be (postaügy), befűttetnék a rozoga gőzösbe és minden évben végigutaznék a szárnyvonalon. A sorompókat még egyszer leengednék, rég elporladt bakterek szellemei tisztelegnének: - Ó, a miniszter! - A peronon integetne a... - igen, ez már a TÜZÉP, látni lehet a telepet, miazisten füstöl is, akkor minden rendben?
No, nem egészen, reggel nem álltak ki időben a billencsek, majd amikor kiálltak, lerobbant a ...
Elkezdődött.
A nép türelmes, csak egy negyedóra után kezd el zúgolódni, én is kimegyek, megkérdezem a főgépészt, morog az okos főnökökről, de újabb öt percben kiegyezünk.
Bent még nagyobb a zaj, már a fele úton lennénk, mondják, s igazuk is van, csitítom a kedélyeket, de Jóska megunja, elönti a düh: - Csend legyen, mert kiüríttetem a termet! - Mindenki röhög, a terem 3 x 2 méteres.
Egy telefon, miközben újra megindulunk, egyszerre hallgatom a telep monoton zúgását és a telefonos hölgy altját, az egyik megnyugtat, a másik idegesít. A telefon, számomra mindig idegen marad, ezernyi veszély lehetőségét hordozza, veszélyesebb, mint a felbontatlan boríték, összetekeredett fekete kobra. Ez most semmi különös, ilyenkor nem is lehet, aki számít N.-ben és az országban, az még nem dolgozik, az nem is dolgozik.
A kocsik közben sorra kifutnak, csillog rajtuk az antracit fekete aszfalt, topeka, topeka, lóbálom a szakszó játékos bumerángját, visszapattantva a poros ablaküvegről.
Fogom az ételhordót, átballagok az irodába, jó reggelt, jó reggelt, most egy kézfogás, derűs mosoly, a vezető sugározzon önbizalmat, igyekszem sugározni.
Az ételhordót leadom az üzemi konyhán (nem leszek itt délben, a gyerekeim megint hideget ebédelnek, no, majd vacsorára), be az irodámba, átkapcsolom a telefont és várom, hogy elöntsenek a napi ügyek és bajok.
Jól emlékszem a mikroszkóp alatt látott képre, az icipici egymásra boruló zsindelykékre, melyek ezt a leheletfinom védőréteget alkotják. Megdöbbentő a mintázat szabályossága, egyszersmind szabálytalansága, hiszen minden egyed szárnyrajzolata a roppant hasonlóság mellett el is tér a többiekétől, azonossága révén a fajt, különbözősége által csak a tenyerembe rejtettet jellemzően.
Az éjjeli lepkék, így az óriás szender is, szinte tehetetlenek nappal. Álmaik igézik meg őket, vagy csak öntudatlan bódulat vesz rajtuk erőt? Milyen álmaik lehetnek? Egyáltalán lehetnek álmaik? Csak a gerincesek ismerik az álmokat? És csak az ember az álmodozást?
Ám az óránként többhavi keresetemet termelő gép mellett álldogáló, pillangót dajkáló vezető nem felemelő, csupán nevetséges látvány. A kerítéshez siettem a poros tamariskák sűrűjébe rejteni a nagyságában is parányi testet.
A portásfülkében ugyanaz a kép fogadott, mint reggel. Zűrös nap a mai, semmi nem vág össze. Ismerem József szokásait, tudom, rég túljutott azon a ponton, amíg a józan érveket megérti. Felkészültem a panaszáradatára, a vádaskodásaira, a "mertittsenkisemcsinálsemmit" szövegére. Gyakran igaza van, valóban lelkiismeretesebb legtöbbünknél, de semmiesetre sem hiszi el, hogy másnak igaza lehet. Makacs, de milyen makacs. És sértődékeny, pedig maga körül csakúgy fröcsköli a sértéseket. Persze, ítélkeznem könnyű...
Az első időben (a vezető mindenkivel fogjon kezet) őt is éppolyan határozott kézszorítással üdvözöltem, mint a többieket, soha nem szisszent fel, pedig...
Kínos volt megtudnom, hogy a jobb keze csaknem teljesen béna. Hálás volt, amikor kézfogás helyett csak megfogtam a kezét. A kabátujj furcsa eséséből, félig kitöltetlenségéből rögtön tudhattam volna. De nem vagyok jó megfigyelő.
Most sem tudok teljesen ráfigyelni. A hivatalos, félig-meddig megoldhatatlan problémáinál jobban érdekel ő, saját maga. Személyekre orientált vezetési rendszer - rikoltja a vezetéselméleti szakirodalom. De az enyém csupán személyekre orientált vezetési rendszertelenség.
Mielőtt bevonult volna katonának, makkegészséges gépkezelő volt. Hogy mi történt ott vele, nem tudom. A többiek sem. Ő nem beszél róla, mi nem kérdezzük.
Néha névnapi vagy más szőlőhegyi kanmurin eldicsekszik vele, mennyi kártérítést fizet neki a honvédség. Megkapja a különbözetet a korábbi gépkezelői és a jelenlegi fizetése közt. Ennyi az egész.
A Nap már lemenőben, s a mai naplemente is csodálatos, hisz mindegyikben adódik egy - egy villanásnyi momentum, ami nem volt az azt megelőző földi naplementék milliárdjai között és nem lesz az elkövetkező akárhány milliárd földi év alattiakban sem. Ezek az én korszakom naplementéi, fényei, színei a mi szemünkben halnak el, mint ahogy a mai estén az enyémben a két repülőgép kondenzcsíkjának ezüstből aranyló bíborba forduló színe, a fátyolfelhők alatti kékek szivárványossága, s messzebb, jobbra, egy hegyet imitáló felhőcsoport rózsaszín szegélye.
Ha érdemes egyáltalán valamit is gyűjteni, az csakis a napfelkelték és naplementék pillanatról pillanatra változó csodája lehetne, s nem véletlen, hogy ilyen gyűjtemény egy sem akad ezen a Földön.
Amikor beléptem a portásfülkébe, azonnal megláttam az ablak kilincsére hurkolt dróton rezgő lepkét. Még verdesett óriási szárnyaival, remegett csápjainak finom antennája, próbálván kiutat keresni az ismeretlen, felé hullámzó, benne gyűrűző fájdalomból, de az átszúrt test már utolsó görcseire készült. Az iszonyodást nem rejthettem el, Jóska azonnal nyugtázta is: - Te lágyszívű - zúdítva rám megvetését.