Izbéki Flóra: Páfrányvirág
A történet egy sötét folyosón kezdődött, ahogy már annyiszor. A plafonon időnként felvillant egy-egy fénycső. Csak néhány pillanatra engedte láttatni a helyszínt. Egyszerű kopasz falak, beton padló, és penészes sarkok. A hideg, nyirkos levegőnek dohszaga volt. A léptek messze zengtek a folyosón, mint ahogy ez általában lenni szokott.
Ha az ember elég figyelmes volt, észrevehette, hogy a folyosó a sötétségből indult és valahol ott az első elágazásnál szintén feketeségben végződött. A főszereplő még sosem járt arra, ezért volt olyan biztos benne, hogy ott a semmi van.
A keresztútnál három lehetősége volt. Előtte a folyosó vége beleveszett a sötétbe, balra egy ajtó állt. Sokszor belépett már oda, csak később, a történet végén. Ezen keresztül jutott el a páfrány virágához. Ez volt ez egyetlen odavezető út, 254 mindig elmondta.
A főhős általában a sugallat parancsait követte, ezért jobbra indult.
Jobbra. Fordulj vissza és menj jobbra! Állj meg, hallod? Arra csak a nagy semmi van.
Megtorpant.
A habozás teljesen megszokott dolog egy ilyen nehéz döntés előtt. Az ember csak áll és a lehetőségeket mérlegeli. Egyik sem jobb a másiknál.
A kitaposott út egy biztos választás, nem lehet baj, hiszen már minden mozzanatát ismeri, tudja, mikor kell elhajolni egy-egy csapás elől. Mégsem ér semmit vele, ha mindig rossz a vége. Nem akart megint a páfrányvirág bábja lenni.
Az idő csak nehezítő tényező. A fogaskerekeken gyorsan peregnek át a másodpercek, akár a víz, amely folyamatosan áramlik, és sosem apad ki, mert végtelen, mint egy óceán. Aztán megjelenik a félelem, hogy véletlen mégis elfogynak a percek. Az ember kénytelen vagtában dönteni, és inkább az egyik rosszat választja, mint hogy leteljen az idő.
Belépett a sötétbe.
Mondtam, hogy nincs itt semmi.
- Majd lesz.
Nem lesz. Ez az én könyvem és te csak a főszereplő vagy, aki azt csinálja, amit mondok.
- Miért, különben lenyel a cethal?
Először csak a körvonalak rajzolódtak ki, két hosszú vonal. Egy folyosó, mindig ezzel kezdődött, de ez most határozottan egy másik folyosó volt.
Az egész vakító fehérségben úszott. Felette bordák és boltozatok tartották a mennyezetet. A falakon mindenféle faragott cirádák tekeregtek. Fáklyának álcázott lámpák világítottak, lángalakú buráik alól áradt ez az elviselhetetlen fehér fény. Egy színtelen rokokó zavaróan eltúlzott példája volt ez a folyosó.
A lába alatt egy nyíl feküdt. Az egyetlen járható irányt mutatta, előre.
Néhány lépés múlva megjelent egy sárga csík a falon. Neki csak annyi volt a feladata, hogy vakon kövesse. Időnként, amikor több irányba ágazott szét a folyosó, a sugallat meghozta helyette a döntést. A főhős nyugodtan rábízta magát, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg csapdába csalhatja.
A falon festmények lógtak. Mindegyik ugyanazt a tornyot ábrázolta. Az elsőn még csak be sem fejezték, csonka volt, pedig az égig ért volna. Sokáig maradt így, míg az emberek végre megértették egymást. Aztán az idők során mindig épült rá egy újabb szint más és más stílusban. A toronyban a világ összes kultúrája jelen volt, mintha egy nagyon gazdag gyűjtő háza lett volna.
A folyosó végén egy üvegajtó állt, az a fajta, amin átlátni nem lehet, csak homályos foltokban vehetők ki az alakok, és egészen addig az ismeretlen rejtve marad, míg az ajtó ki nem nyílik.
A főszereplő belépett abba a jelenetbe, amikor kimenti 254-et az aulából, aki ezért cserébe segít megszerezni a páfrányvirágot.
Elhajolt egy lövedék elől. Számított rá, hogy ott lesz, mert mindig ott volt. Majd az elsőt egy egész sorozat követte, ezért fedezékbe vetette magát.
Körülötte a lázadók és a platínium robotok ádáz harcot vívtak. Tépték és marták egymást, akár két megvadult ragadozó, pedig tegnap még egy asztalnál vacsoráztak. Olyan volt ez, mintha egy lény maga ellen fordult volna és saját belsőjét emésztette volna fel.
Vad küzdelem volt. A zsivaj közepette időnkét tisztán hallani lehetett a fém reccsenését és a koppanást a padlón, ahogy földet ért egy-egy robotkar. A platínium hadtest sorra bilincselte meg a lázadókat, kíméletlenül bántak velük, de egy csepp vér sem folyt. A sugallatnak szüksége volt az embereire, még ha ellene fordultak is.
A harc teljesen meggyalázta az előcsarnokot. Kitört lábú székek hevertek szerteszét, akár a hullák a csatamezőn. A lövedékek összeroncsolták a frissen meszelt oszlopokat. Csak egyetlen fal maradt ép, az, amelyiken egy festmény volt látható. Egyáltalán nem illett az aulába, talán utólag mázolták fel festékfújóval.
A páfrány virágát ábrázolta. Ez volt a főhős egyetlen oka, hogy belépett ebbe az épületbe. Magához kellett vennie és a mellére tűznie a virágot. Ezzel korlátlan hatalomra tett szert. De nem hiába mondják, hogy ne keresd a páfrány virágát. A kívánságoknak magas volt az ára, és a főszereplő ettől rettegett a legjobban. A páfrányvirág bábbá változtatta, csupán gazdatest volt egy parazita számára.
A főhős egy oszlop mögött rejtőzött, várta a következő parancsot, de az nem érkezett meg.
A páfrányvirág eddig megállás nélkül sugdosott a fülébe, mondta, hogy mikor mit tegyen, segítette az útját és közben hívogatta egy elefántcsontfehér függőkertbe. A főhős mintha egy vonat lett volna, ami csak a síneken tud haladni.
Mindennek az elején így került az épületbe is, csak azt érezte, hogy valami vonzza az ajtó felé, majd belépett a folyosóra, ahol az egész elkezdődött.
Időnként enyhült a vonzás, és olykor teljesen meg is szabadult tőle. A páfrányvirág ilyenkor minden erejével azon volt, hogy visszaszerezze az irányítást, de hiába. Tehetetlenségében önmagát marcangolta, mert nagyon jól tudta, hogy kezdi elhagyni a hatalma. Szüksége lett volna az új húsra, egy lendületre, amelyet csakis a főhős adhatott meg neki.
A főszereplő jól ismerte a történetet, pontosan tudta, mi fog következni.
Az egyik platínium robot tízóránál tüzet nyit rá, két lövedék közvetlenül a feje fölött a falba csapódik majd, és ha nem húzza eléggé össze magát, egy harmadik eltalálja. Aztán lesz néhány másodpercnyi szünet, ez csak annyira elég, hogy megragadja 254 karját és együtt lejussanak az alagsorba a fémajtón keresztül. Ez az egyetlen út.
A főszereplő kiugrott a fedezék mögül. Látta, ahogy 254-et a padlóhoz szorítják és megpróbálják megkötözni, de újból és újból kitépte magát.
Ha a főszereplő akkor kiszabadítja 254-et, eljut a számára kitűzött célig. A főhős beteljesítette volna a küldetését, megmentette volna az egész épületet a pusztulástól és feláldozta volna magát a páfrányvirágért.
De ő nem tette meg.
A főszereplőnek az egyetlen valós célja az volt, hogy kijusson ebből a toronyból, miközben a páfrányvirág a függőkert legfelső szintjére hívogatta. Ugyanabban a csónakban ültek, mégis két különböző irányba eveztek, ezért igazán egyikük sem haladt.
A főszereplő kilépett a főbejárat ajtaján.
Amint becsukódott mögötte, elhalt a csatazaj. A hirtelen támadt csendben tisztán lehetett hallani a szúk percegését.
Por és papírszag csapta meg az orrát. A falakat padlótól mennyezetig polcok borították, azokon pedig könyvek sorakoztak. Középen egy asztal állt, néhány jegyzetfüzet feküdt ott, mellette papírfecnik hevertek rendetlenül.
A könyvtárban jóval melegebb volt, mint az aulában, mintha egy teljesen másik világba érkezett volna. A főszereplő lehúzta a cipzárt a kabátján.
Közelebbről megvizsgálta a jegyzeteket az asztalon. Tollal írták őket, régi madártollal, látszódtak a tintacseppek a papíron. A gyöngybetűk hibátlanul alkották meg a szöveget, de a főszereplő mégsem tudta elolvasni. A fecniken teljesen más írás állt, nyomtatott nagybetűkkel. De hiába olvasta, egyiknek sem volt értelme, csak vagtában felírt betűk voltak.
A polchoz lépett és levett egy könyvet, egy bordó bőrkötésest.
Üres.
A főszereplő kinyitotta a kötetet, lapozgatta egy ideig, majd átpörgette a fehér lapokat. Egyetlen betű sem volt beleírva, még csak képeket sem talált.
Mondom, mind üres.
- Mégis mit jelentsen ez?
Azt, hogy vissza kell térned a történetbe.
- Nem. Nem csinálom végig még egyszer. Elég volt.
Én teremtettelek, szóval kötelességed engedelmeskedni a parancsomnak. Menj vissza az aulába, most!
- Elvesztetted az irányítást. Nem kell magyarázkodnod, mindent láttam. Tudok az írói válságról és a határidőről is.
Semmit sem tudsz.
A főhős megfordult és kilépett a könyvtárból az aulába.
Csináld! Miért álldogálsz még mindig ott az ajtóban? Nyomd le azt az istenverte kilincset!
- Szánalmas. Egyszerűen nem vagy hajlandó elfogadni, hogy bizonyos dolgokat nem lehet irányítani. Bár ahogy elnézem, akár a falnak is beszélhetnék.
Mozdulj meg, menj már!
A főszereplő megfordult. Tudta, hogy van valahol egy titkos ajtó, az ilyen százéves helyeken szokott lenni. Végig sétált az egyik polc mentén és találomra kivett egy könyvet. Az volt az. Az ajtó magától kinyílt, majd amikor átlépett rajta, becsukódott.
Megszédült a forróságtól. A főszereplő az egyik helyről a másikra kapkodta a tekintetét, alig fogta fel a körülötte mozgolódó zsibongást.
Valahonnan zene szólt, párhuzamosan játszottak eltérő dallamokat és ütemeket, ez maga volt a káosz. Körülötte mindenki beszélt, kereskedők kiabáltak ismerős és sosem hallott nyelveken. A zsivajba időnként bele-belebőgött egy szamár.
A mellette álló árusnál a hús sisteregve sült a zsírban. A különböző ételek illata füstölőkével kavarodott. A közelben szörcsögve pöfögte a párát egy üvegcsékkel és lombikokkal felszerelt gépezet. Orgona és egres illata volt.
A színek kavalkádja összefolyt a szeme előtt, több száz tekercs szövet sorakozott a szemközti portékásnál, mind más-más színű és mintázatú. A feje felett színes anyagok vetettek árnyékot a vásárra.
A hőség ettől nem enyhült, a levegő beszorult, a szél továbbra is mozdulatlanul várt a sugallat parancsára.
Egy szürke köpenyes csúcsos kalapos magas férfi épp pipázott, akár mágusnak is beillett volna. A főszereplő arcába fújta a füstöt. Furcsa szúrós szaga volt, emlékeztette egy már meglévő világra.
Egy táblán a következő felirat állt sárga betűkkel: erre.
Az egyik asztalon festmények feküdtek. Meglátott egy ismerőset. Az egész kép fekete és fehér volt. Egy gyárcsarnokot ábrázolt. A gépeket fogaskerekek hajtották, a szerkezet magától mozgott. Időnként a mennyezetet gőz lepte el, mire a kohó lángoló szájába újabb adag vas került.
- Kapják el! Tolvaj!
A tömeg szétnyílt, mindenki a főhősre mutogatott. Ő volt a tolvaj, a tolvajnak pedig menekülnie kell, különben elkapja a csendőr, ez volt a szabály.
Futásnak eredt. Könnyen átjutott az embereken, utat engedtek neki, mintha valamilyen kiváltságos volna.
A főhős tudta, hogy a csendőr a nyomában van. Hallotta hollófekete lovának patkódobogását, egyszer még a fújtatását is érezte a nyakában. Irtózott ettől az alaktól, hat golyó volt a pisztolyában, de mindig csak egyszer lőtt, és mindig célba talált.
A vásár végén egy ajtó állt. A főhős átvetette magát rajta, mielőtt a csendőr beérhette volna.
A csarnokban fogaskerekek hajtotta gépezet dolgozott. Egy szörnyeteg narancsosan izzó két szeme meredt rá. A gőz kiáramlott és megmozgatta az alkatrészeket, mire a rém eltátotta a száját. Épp csak lenyelte a vasat, mikor a pofája nagy dörrenéssel összezárult.
Oldalt egy lépcső vezetett felfelé, ez valamiért hiányzott a képről. A főhős elindult a lépcsőn. Sokáig kellett másznia, mire a fémrácsos fokokat fekete márvány váltotta fel. A tetején egy vastag sötét ajtó várta. Ahogy lenyomta a kilincset, az ajtó halkan surrogva kitárult.
Nem szabadott volna erre a szent helyre lépnie, a főhős ezt legbelül érezte.
Középen egy sokezeréves mamutfenyő állt, egészen a torony csúcsáig ért fel. Ahogy nőtt, úgy építették tovább a tornyot fel az égbe. Körülötte mindent fehér elefántcsontból faragtak, a padlót, a lépcsőt, amely körkörösen haladt felfelé.
A csigavonalat időnként teraszok szakították meg. A párkányokról víz csobogott le a földszinti medencékbe. Mélyükön egy teljesen más világ burjánzott, tele halakkal, rákokkal, vízi hínárokkal.
A repedésekből és bármilyen résből zöldellő növények törtek elő. A falakat nagyrészt benőtte a borostyán és a vadszőlő, a teraszokról, pedig mindenféle kúszónövények lógtak.
A tükörsima felületek hiába voltak olyan barátságtalanok, a növényzet élővé változtatta a helyet.
Ez volt a függőkert, a torony legbelsőbb része.
A főhős ösztönösen elindult felfelé a lépcsőn, tudta, hogy amiért jött odafönt van és csak rá vár. A vágy, hogy újból megérintheti egyre erősödött. Vasreszeléknek érezte magát a mágnes közelében.
Nem kellett csalódnia, ott volt, ahogy már olyan sokszor. A páfrányvirág aranyló szemével egyenesen őt nézte. A főhős óvatosan leszakította. A virág könnyen levált, mert már évszázadok óta erre várt, egy új gazdára.
A főszereplő a mellére tűzte a páfrányvirágot.
Fogalma sem volt, hogy mit tesz, de az író pontosan tudta.