Horváth Tibor: MIÉRT(?)-ek

1. Miért?

...Közben potyogtak a könnyei...

Az utazótáska már megtelt. Mintha csak víkendre menne: Három váltás fehérnemű, neszesszer, farmer, sportcipő, pulcsi...

A bőrönd viszont nagynak tűnt.

("Ezt akarod cipelni?!")

Szinte, dörömbölt agyában, a hang... Tényleg... Talán inkább a kis kockás...

Kivett valamit a szekrényből, összehajtogatta, félretette. Úgy érezte, ólomsúlya van mindennek... Most látta csak, mennyi mindene van. És mennyi mindenhez kapcsolódik - mennyi minden... Válogatott.

Közben potyogtak a könnyei...

Kinyitotta az ablakot.

("Huzatot kap a bonsai!")

Nagyot szívott a beáradó hűvös levegőből. Nézte a felhőket, hallgatta a szél suttogását... Újra azt érezte, ami hónapok (talán évek) óta gyötörte: miért tűnik olyan távolinak minden, ami ott van a nyitott ablakon túl?!

Az átmeneti kabát... Kelleni fog? Esernyő... Talán a kosztüm? "Neki" nem tetszett... Nem, nem az ára. A színe...

("Hülyén fogsz kinézni benne!")

Mordult egyet... De rábólintott.

Egy-két könyv még...

Még ez a bőrönd is nagy... Kipakolta a franciaágyra. Elég lesz, ami belefér az utazó táskába.

Közben potyogtak a könnyei...

A Zsivago -t (felénél tartott) belegyömöszölte az oldalzsebbe.

("Te ilyesmit olvasol?!")

Becsukta az ablakot.

Még egyszer megnézte, el vannak-e zárva a csapok konyhában és a fürdőszobában.

("Kattanásig zárjuk a csapot!")

Visszapakolt a szekrénybe, föltornászta a fölöslegessé vált bőröndöket a gardróbba.

Ostorcsapásként érte a kérdés:

- Hát te meg mit csinálsz?! Hova készülsz?!

Korábban ideges lett ettől a halk, mégis számonkérő - fogvatartó hangtól. Most végtelen nyugalom szállta meg. Mint a klinikán az altatás előtt... Amikor arra gondolt, hogy talán föl sem fog ébredni többé.

- Elmegyek szívem - suttogta, a könnyeit nyelve. - El kell... el kell most egy időre mennem.

- ...Ne kérdezd...

- ...Nem... Nem más miatt...

- ...Tudom, és hálás is vagyok érte...

- ...Azt is tudom, és soha nem fogom elfelejteni...

- ...Igen, mindig éreztem... Én is szeretlek...

- ...Hogy akkor miért...?! Mert... mert nem látom tőled... a világot...

Nem érzékelte az időt. Csak állt a szemerkélő esőben... Nézte a piszkosszürke tócsát a lába előtt.

- Át fog ázni a cipőm - gondolta.

A világosbarna bőrön kezdtek szétterülni az esőcseppek. Furcsának tartotta, hogy a bőr magába szívja a vizet.

- Persze, a vízlepergető spray... Ott van bontatlanul a cipősben...

Remélte, hogy a virágtartóba is hullik némi eső. Száraz volt, amikor belerakta a fura kis csokrot. Ami nem illett ide. Hozzá meg végképp nem illett. De már csak ez volt a bódéban, az árusnál.

A víz... Megint nem hozott. Elmehetne a csaphoz...

- Ha legalább egy flakon lenne itt valahol...

De nincs.

Kivette a kis csokrétát a vázából és a márványlapra tette.

- Ázzon egy kicsit legalább a szára is...

Most vette csak észre, hogy a betonkeret jobb fölső sarka meg van sérülve.

- Rendbe kellene hozni, még a tél beállta előtt. A gyöngykavicsot is pótolni kell...

Az esőcseppek egy része a kőről a nadrágjára csapódott. Majdnem kimondta:

- Nem baj, majd megszárad.

Megrándult a szája széle, de nem nyílt szóra. Egy ideje már nem "beszélgettek". Nem tudott mit mesélni. Semmi sem történt vele hosszú hónapok óta. Azóta...

Csak állt ott, az esőben...

Kezdett átázni a kapucnija. A kabát válla, ujjai is. A nadrágszárán alattomosan kúszott fölfelé a nedvesség. Csak nézte...

- Végül is, mindegy - gondolta - senki sem fog szólni érte...

Gyorsan hűlt a levegő. Szeme sarkából látta, hogy finom pára szivárog a vállán, a nedves szövetből.

Előhalászott egy csomag papírzsebkendőt, óvatosan tisztára törölgette a márványba vésett betűket. Meg a két évszámot.

- Hiányzol...

Sós íze lett a szája szögletébe csurgó esőnek...

Kicsit megszédült, amikor hirtelen fölegyenesedett.

Hallotta, hogy megy az esti személyvonat. Azt hitte, hogy attól a zakatolástól remeg.

Mindig ilyenkor eszmélt.

Fél óra múlva zárják a kaput...

- Indulni kellene... De hova...?

3. Miért?

Szokatlan hóember volt.

Mert ült... Nekitámaszkodva a levéltelen ecetfa törzsének.

Nem voltak körülötte tapickáló lábnyomok.

Nem lehetett tudni, ki és mikor készítette.

Talán csak úgy - "lett".

Emberalakra formázta az építő kedvű - éjszakai hóesést kavargató - szél...

Pihe-kezei az ölében.

Lábai "V" - alakban kinyújtva.

Hókalapja alól nem látszott sem szén-szem, sem répa-orr.

Mégis volt benne valami, ami megragadta a tekintetet.

Ami kényszerítette az embereket, hogy közelebb menjenek.

Hogy megcsodálkozzák, a járdáról...

Hogy pár lépésnyire, oda - kíváncsiskodjanak...

- Él még? - kérdezte valaki.

- Nem tudjuk... De már itt a mentő...