Horváth Gábor: Fintor

A vásárcsarnok bejárata elől rendészi segédlettel "tanácsolták el" a köznép által találóan Paganininek nevezett tehetséges utcazenészt. Mi egyebet tehetett volna ez a szenvtelen arcú, nyurga fiatalember? Hagyta meggyőzni magát. Kabátszárnyával óvta kopott hegedűjét, apja egyetlen hagyatékát. A közeli park fái között húzta meg magát, ahol egy öreg platán, cserére érett, korhadt padra vetett árnyékot. Az a hely másnak nem kellett, ott nem volt útjában senkinek. Ahogy leült, nagyot reccsent a deszka alatta. Egykedvűen bámult maga elé, s a hulló sárga falevelekben, hányatott sorsa beteljesülését látta...

Jutott neki minden rosszból. Öreg szülei betegsége, leégett kisházuk vesztesége, szerény jövedelem, hűtlen szerető, bajban elforduló barát. Sok embernek félennyi baj is elég lett volna, hogy feladja, ám ő ekkor még élni akart...

Egyszer botlott, amikor a hullámok végleg összecsapni készültek felette. Úgy szólt az ítélet; fegyveres bankrablás. Igaz, játék pisztollyal adott nyomatékot szelíd szavainak, mikor a pénzt kérte... Megbűnhődött érte...

Egyedül maradt, mire kikerült a szabadnak hitt világba, s ahogy mondtam, apja hegedűje volt minden vagyona. Hórukk munkát sem kapott. Priusszal? Ugyan... Aztán már csukhatta is az ajtót kívülről. Sokadik elutasítás után gondolta először, hogy felesleges teher az élet...

Na, de meghalni sem könnyű, addig is enni kell, kiállt hát a piac elé a megörökölt hegedűvel, és játszott. Időről időre, tapsoló közönség vette körbe...

Hallani vélte elhalt örege múltbéli hangját; "meglásd, fiam, egyszer még ismert művész lesz belőled."

Az már szent igaz - gondolta keserűen Paganini -, ismerhet mindenki. Elég, ha ide jár vásárolni.

Önkéntelen zendített apja kedves nótájára. "Most van a Nap lemenőben, kimegyek a temetőbe."

Nem volt mit letörölnie, könnyei elapadtak, mikor megadta magát a sorsnak. Hanem, amíg játszott, otthon volt a kis szülői házban, érezte a kemence melegét, a rántott leves finom illatát, látta anyja ölébe ejtett kezét, apja gond barázdálta arcát...

A hegedűtok alján koppanó érmék hangja lódította vissza a rideg valóságba. Napi bevétele elég volt egy ebédre, néha-néha vacsorára, ám esténként a padon fekve, már a fagyos éjszakák megváltását várta. Csalódottan ébredt reggelente.

Karácsonyhoz közeledve szakadt el a vékonyka cérna, ami úgy-ahogy az élők világához kötötte...

Alkonyattájt egy csapat félrészeg ficsúr állta körbe, ünnepelt társuk kedvenc dalát követelték, s papírpénzzel fizettek előre. Semmi baj nem volt, amíg csak a hegedű szólt. Ám, amikor a botcsinálta háttérkórus összeállt, s minden hang a maga bizarr útját járta, lett nagy felháborodás. A társaság persze Paganinit hibáztatta, aki végül gazdagabb lett néhány kékülő folttal, és szegényebb a teljes napi bevétellel.

Amikor magához tért, leporolta viseltes ruháját, s szinte megkönnyebbülten indult a legközelebbi gyalogátkelőhöz. A jelzőlámánál álldogált. Biztosra ment, kamionra várt.

Jött is az hamar, Paganininek alig maradt ideje búcsúzni a kegyetlen világtól. Hanem, mielőtt a jármű elé lépett volna, hegedűjét még a járdára dobta.

Látta a sofőr, hogy itt nagy lehet a baj, s menten a fékre lépett. Sírt a tizennyolc kerék, füstöltek a gumiköpenyek, megállt a monstrum, a boldogtalan utcazenészt csupán félrelökte.

Sorsa marka ilyen könnyen nem eresztette...

Kórházi ágyon fekve aztán kacérkodott vele a szerencse.

- Hallom, barátom, te is zenész vagy - köszönt be hozzá egy pizsamás öregúr, a szomszédos kórteremből.

- Csak műkedvelő, bátyám. Nincsen nekem komolyabb iskolám.

- Másodhegedűst keresek már egy ideje, és jó, ha tudod; én soha nem a bizonyítványt kérem számon. Meghallgatnálak, ha nem bánod - mondta, s átnyújtott egy névjegykártyát.

Ahogy olvasta Paganini, úgy kerekedett a szeme.

- Ott leszek, karnagy úr - suttogta.

Rá egy hétre csengetett a megadott címen. Nemcsak a zene, de a lélek tudora is lehetett az a mester, mert feleslegesen nem kérdezgette, rég látott barátként fogadta.

- Örülök, hogy eljöttél. Játssz valami kedvedre valót! - biztatta.

És Paganini játszott... Bánat, keserűség, csalódás hangja töltötte be a szobát, szinte sírt a hegedűje. Nem titkolt el semmit, gazdája minden fájdalmát elbeszélte.

Párásodó szemüvegét törölgette az öreg.

- Kenyered már van, fiam... Meglásd, fedeled is lesz...

Aztán jöttek a zenekari próbák, társai dicsérték. A csellista lány hallgatott csupán, de szeme csillogása sok mindent elárult, s még többet ígért.

És valóban, néhány hét teltével, Paganini virágcsokorral kezében indult a próbára, ám ott, ahol nemrég az a kamion megkímélte, egy figyelmetlen autós elgázolta...

Egy perce még boldog volt, ujjongott a lelke, most meg holtan hanyatlott a rideg kövezetre. Halálában mérhetetlen csalódás ült ki az arcára. Nem is csalódás volt az, hanem fintor. A prédáját hiénaként vonszoló, kegyetlen sors fintora...

Nevét nem őrizte meg keresztfa. Az volt csupán arra írva:
"Élt, amíg szenvedett, meghalt, midőn élni szeretett volna."