Horváth Gábor: Absolutio
Számolatlanul fordultak meg ezen idő alatt komolytalan, néha már-már komikus nyűgöcskével segítségért rohanó páciensek. A rutin ilyenkor a pillanatnyi bosszankodással vette kezdetét, majd a jóllét feletti megkönnyebbülésen való átlendülés után az emberi ostobaság végtelenségének diagnosztizálásában ért ideiglenes nyugvópontra. Baráti beszélgetésekben aztán könnyes szemű nevetésekben tört elő ismét, hogy végül a rendszer működésének soha véget nem érő anomáliáin való hosszas hümmögésben haljon el. Bizonyára egy újabb összejövetelig, ahol örökkön kellemes téma a magát sajnáltató együgyű, ám annál önérzetesebb napjaink hőse. Kinek pislákoló erejéből futja arra, hogy vulkáni hevességgel vitassa a tényt: kutyabaja. Kellemes csalódás volt, mikor az élet efféle meglepetésekkel szolgált.
Hiszen mellettük megannyi keserves testi és tengernyi lelki kín vett körül a folyosókon és a kórtermekben cirkálva. Kétségbeesett pillantások, remegő kézszorítások, elgyötört tekintetek a segítségért, melyre mindannyiszor tudva érkezett hazugan a megnyugtató a válasz. A hordágyon fekvőnek az agónia maradt, az ajtóban toporgó szeretteinek pedig az elfogadás keserű poharának ki tudja, hányadik kortya. Mi, a pusztulására váró körül jövő-menők előírás szerint igyekeztünk ennek és amazoknak fájdalmát a protokoll ilyen-olyan pontjai szerinti enyhíteni - kemikáliák koktéljával vagy félmondatok lelkifröccsével. Majd rohantunk tovább egy következő efféléhez, jobb esetben tán egy bepirosodott torkú ostobához. Közben egyensúlyoztunk a folyosók labirintusában azon a keskeny pallón, melyen mindannyiunknak végig kellett mennünk. A dilemmán, vajon megmaradunk-e erős és empatikus gyógyítóknak. Vagy összeomlunk az őrjítő teher alatt, netán kővé dermesztjük szívünket minden érzésre, s organikus gépekké válunk fémmel és vegyszerrel a kézben.
Nem akadt több választás, ha valaki nem a kilépés mellett döntött. Hiszen szünet nélkül jöttek a bugyuták, az erőszakosak, az öntudatosak, s számolatlanul áradtak a sebesültek, a szenvedők, a menthetetlenek. S velük nem ritkán a halál, mely bizonyos idő és szám után a hozzá leginkább illő társat hívta elő mindenkiből, érzéketlen adminisztrátorrá téve a hivatásában mégoly bigottan hívőt is. Sokszor kiszámíthatóan, máskor váratlanul ölelte magához az elmúlás az ágyakon megfordulókat és kiterítetteket. De szembe kellett nézni azzal is, mikor a lét és a nemlét között döntések sora hangzott és végeztetett el. Amikor a szakma és az eskü parancsa szerint azonnal határozni kellett, ám a jónak tűnő válasz helytelennek bizonyult, vagy minden racionális várakozás ellenére sem segített. Ennek érzéseiről makulátlan őszinteséggel sosem beszélt senki, tán szándék esetén sem lehetett volna mit mondani. A hétköznapokban mindenkinek kialakult a maga rituáléja, mit kifelé mutatott. Tudhatták hát a kollégák, mi következik egy-egy végzetes eset után. Ám hogy a magányában ki mit hordozott, s a legbensőbb szobájában súgott vagy tajtékzott-e az a visszhang, csak sejteni lehetett.
Én sem tudtam elkerülni mindezt. Megleltem hát a magam protokollját külön felkészülés nélkül, a halál általánosságával körülvéve.
Lezajlott a szükséges eljárás az élet peremén billegő számára, asszisztensek gyűrűjében, gépek garmadát felvonultatva. Minden hiába, ennek a történetnek már vége volt. A felismerés és a beletörődés után kezdődött a következő fázis. Lekapcsolták az immár lélektelen húsdarabról, amit kellett, majd felkészítették az osztályról való elszállításra. Monoton mozdulatokkal, érzelemmentesen, szép rendben haladt a folyamat, ahogy az egy kórházi sürgősségi osztályhoz illik. Már épp letakarták volna a testet, mikor halkan odaszóltam a függönyön belül lévőknek: - Kérem, hagyjanak magamra pár percig! - összenéztek, nem értették a szándékom. Némi zavart követően egyedül maradtam az ágy mellett. Álltam, néztem az élettelen arcot. Pár pillanat múltán kibukott az ajkaimon: - Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Megtettem, ami a tudásomból telt - majd a két lecsukott szem közé egy kis keresztformát rajzoltam az ujjaimmal. Összekulcsoltam a kezem, elmondtam egy rövid imát, majd a Miatyánkot. - Nővér, kérem! - húztam el a függönyt. A sürgés-forgás szünetelt, az asszisztencia kevés diszkréciót mutatva ott állt szoborrá meredve a túloldalon. Döbbent arccal néztek rám. - Rokona volt? Barátja, vagy ismerőse? - szólalt meg egyikük kérdőn. - Nem. Csak egy rám bízott ember.
Innentől ez lett rituálémmá. Esztendőkön át ehhez folyamodtam, ha egy beteg meghalt a kezeim között. A kollégák tudomásul vették. Nem dicsértek érte, nem szóltak meg miatta, hallgattak, mintha nem is tudtak volna róla. Ám mielőtt elvittek volna egy-egy lélektelenné vált testet az osztályról, rendre egy hang nélkül kettesben hagytak vele. Az első esetet követően nem kellett kérnem sem annak tanúit, sem a más műszakban dolgozókat. Ha ügyeltem, a protokoll részévé vált mindez, melyre aztán ügyet sem vetettek, foglalkoztak a többi bent lévővel. Magam sem vártam el, hogy bárhogyan viszonyuljanak ehhez. Visszavonultam az osztály zsúfoltságából pár percre, hogy ketten lehessünk - az elhunytról és a gyógyítójáról szólt ezen idő. S mindenekelőtt az isteni kegyelemről, mely lelket lehelt e pár pillanatnyi burokba.
Tíz év telt el az első búcsúrituálém óta. Egyik este - mi sem természetesebb - újra táncba hívott a halál valakit - Valakit. Minden ment a maga útján: gépek lekapcsolása, eszközök összeszedése, előkészítés az elszállításra, majd indulás bármilyen más dologra. Magam is megtartottam a konfessziómat, keresztet formáltam, imát mormoltam. Belekezdtem a Miatyánkba, mire egy női hang felzavart a kábulatból: velem együtt mondta a jól ismert könyörgést. Hátrafordultam. Az egyik nővér volt az, egy a sok-sok közül. Nem különösebben vallásos, nem egy rajongó alkat, nem is kimondottan könnyű eset. Egy évtized alatt több tucatnyian hallgattak. S lám, most először csatlakozott hozzám bárki, ő is ezen egyszeri alkalommal. Késleltette a maga protokollját: akkor távozott, mikor elhangzott az ámen. Zsebkendőmmel letöröltem arcomról az aláfolyó könnycseppeket, ahogy néztem az üres kórterem ajtaja felé.
Kecskemét, 2020. január 26.