Haller Ibolya: Aranyat érő pogácsa

Jó tett helyébe...

Ez a kis történet egy Szolnok környéki tanyavilágban történt meg az új évezred fordulójának első évtizedében. Ott élt és él még ma is egy család nagy szegénységben, de annál nagyobb szeretetben.

Az édesapa, Sándor már hajnalban az első kakasszóra ébredt, pitymallatkor felkelt, mire felesége, Katalin is felébredt, ő már mindig bekészítette télvíz idején a napi tüzelőt. Mikor fiai kikászálódtak az ágyból, már pattogott a tűz a kis szobában lévő cirádás, öntöttvas kályhában. Iskola után minden nap sokat dolgoztak a fiúk az édesapjukkal a ház körüli nagy területen, majd a napi fáradság után nyugalomban vonultak be a kis szobába. A család minden tagja igazán boldognak érezte magát a nehézségek és a nagy szegénység ellenére is. Vita, veszekedés sosem hallatszott ki a kis tanyasi házból. Néha, hogyha túlságosan jó kedve volt a családnak, valamilyen vidám nóta hangzott, s a szél messze sodorta a hangfoszlányokat.

Boldogságról árulkodott az itt élők arca. Egész nap dolgoztak de estefelé, miután már letűnt a Nap az ég pereméről, s az alkonysugár megjelent a távoli erdő felett, az apa betessékelte fiait a házba.

- Gyermekeim! Induljunk be, mert holnap iskolába kell mennetek, bizonyára még ma este tanulnotok is kell!

A fiúk képletesen meghajoltak apjuk akarata előtt, szó nélkül indultak be a házba, ahol édesanyjuk gőzölgő, meleg étellel és kemencébe sült finom pogácsával várta a szorgos, kis családját.

A fiúk előbb bevonultak a csöppnyi fürdőszobának kinevezett helyiségbe, ahol egy lemezkád és egy lavor volt tiszta meleg vízzel a fonott tartóba helyezve, mellette a tiszta, illatos törölköző. A napi portól, piszoktól ebben tisztogatták magukat fiúk, majd tisztán ültek le az asztal mellé.

Csendben várták, hogy a szülők is letelepedjenek az estebédhez.

- Édesanya! Hogy telt a napod? - kérdezte Sanyi a feleségétől, s mielőtt leült volna, odalépett az asszony mögé és gyengéden átkarolta annak vállát.

- Köszönöm, drága uram, ma is éppúgy telt, mint máskor! Talán annyiban különbözött, hogy hosszasan beszélgettem a húgommal, aki épp ma az amerikai partok mentén hajózott. Jelezte, hogy hamarosan utoléri őket a hurrikán, izgulnak, hogy szerencsésen visszaérkezzenek a floridai partokhoz. Mesélte, mily nagy pusztítást végzett a partok mentén végigsöprő tornádó a múltkor. Említette, hogy ilyenkor az utasok sokkal idegesebbek, végtelen türelemre van szüksége ahhoz, hogy el tudja viselni őket. A hajón mindig a vendégnek van igaza, még ha a felszolgálónak lenne is! Nem könnyű pénzkereset az a luxushajón! Elgondolkoztam ma azon is, mi nem sejtjük, milyen szerencsések vagyunk, ugyanis minket messze elkerülnek az ilyen súlyos katasztrófák!

- Igazad van drága, feleségem! Valóban hálát adhatunk Istennek, hogy ide születtünk a szárazföld közepébe, ahol kevesebbet vagyunk kitéve természeti katasztrófáknak, és az időjárás viszontagságainak.

A család körülülte a nagy, kerekasztalt, melynek középén ott gőzölgött a finom illatot árasztó forró leves, mit az édesanya egy cseréptálba öntve tálalt fel. Amint leültek a szülők, az édesapa még elmondta az asztali áldást, mit valamikor még gyermekkorában a szüleitől tanult.

- "Aki nekünk ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!" Jó étvágyat kívánok Mindnyájunknak! - mondta az apa, s várta, hogy a neje merjen a tányérjába az asztal közepén gőzölgő levesből.

- Jó étvágyat Mindnyájunknak! - mormolták a többiek is szinte mindnyájan egyszerre.

Miután elkezdték kanalazni a levest, az udvaron Bodri és a másik kis kuvasz egyszerre vad csaholásba kezdtek.

- Édes párom, nézd meg kit ugatnak a kutyák! - szólalt meg Katalin.

Sándor szó nélkül felállt az asztaltól, nagy nyugalommal indult az ajtó felé. Az udvarra lépve, a kerítés mellett egy rongyos férfit pillantott meg az alkonyba forduló szürkületben, kinek rongyai alól látszott hátának nem kis görbülete.

- Jó estét! Mivel szolgálhatok? - kérdezte Sándor messziről az idegen férfitől, akin látszott, hogy az élet már jobban megviselte az átlag embertől. Sándor máris sajnálatot érzett iránta.

- Jó ember, kérlek, segíts nekem, már napok óta nem ettem! Nincs munkám, nincs jövedelmem, éhezünk, én és a családom is.

- Gyere be jó ember, éppen vacsorázni készültünk! - invitálta Sándor kedves hangon az idegen férfit.

Amint beértek, kérte a feleségét, hogy vegyen elő még egy terítéket, hiszen a látogatót illő vendégül látni, ha már a jó sorsa éppen hozzájuk vezette. Katalin szó nélkül elővett még egy tányért, és intett a vendégnek, hogy szolgálja ki magát. A férfi telemerte az eléje tett tányért, s jó étvággyal kanalazta az ételt.

- Köszönöm szépen a vacsorát önöknek, nagyon jól esett, hogy megvendégeltek. Minden nagyon finom volt. Páratlan jó emberek kelmetek! - hálálkodott a férfi, majd hozzátette - Kérhetném, hogy néhány pogácsát tegyenek a tarsolyomba a gyermekeimnek is?

- Ezt kérnie sem kellett volna! - felelte Katalin asszony - Ez nálunk természetes. Az asszony elővett egy nagy papírzacskót és tele rakta azt pogácsával.

"Még szerencse, hogy ma sokat sütöttem!" - fordult meg e gondolat a fejében, és mosollyal arcán adta át azt a csomagot a szegény koldusnak.

- Jó Isten fizesse meg a jóságukat! - hajtogatta a férfi és vidámabban indult az ajtó felé. A házigazda követte őt, s kint a kapunál kezet fogva, kölcsönösen sok szerencsét kívántak egymásnak.

A koldus elindult a kis város irányába, Sándor pedig boldogan lépegetett vissza a házba, és nyugodt szívvel eszegette a felesége által sütött finom pogácsát. Szívében valami különös melegséget kezdett érezni. Pozitív gondolat töltötte el, hogy valakin még ők, a szegények is segíteni voltak képesek.

"Szegény ember, de szörnyű lehet így élni!" - gondolta magában, s mint egy fohászként gondolt arra, mily jó lenne, ha isten segítene az ilyen nyomorultakon.

Életében először tapasztalta, hogy a sok nehézség ellenére, most ő is boldognak érzi magát.

A fiúk még vidáman tömték magukba a maradék pogácsát.

- Egyetek csak, egyetek, majd holnap újra sütök drágáim! - mondta Katalin a fiainak, akik evés után megköszönték a vacsorát és elvonultak, hogy a leckéjüket írják, mielőtt végképp elálmosodnak a napi fáradságos munka után.

***

Telt, múlt az idő. Már több mint egy év telt el azóta, mikor megvendégelte a család a vacsoraidőben betoppanó koldust. Senki nem emlékezett már arra a napra, szinte a feledés homályába veszett rég, mikor egyik vasárnap délután éppen ebédidőben, egy szép, új autó állt meg a poros úton kint, a kis tanya kapuja előtt. A kutyák csaholással jelezték az idegen érkezését.

Sándor felállt az ebédlő asztaltól, kiment megnézni, kit ugatnak olyan veszettül a kutyáik. Amint megpillantotta a jól öltözött férfi arcát a kapuban, mereven nézte őt, s hirtelen úgy érezte, mintha már látta volna valahol, valamikor ezt az arcot. Az érkező elmosolyodott, már messziről látni lehetett arcán, hogy valami jó hírrel érkezett hozzájuk.

- Jó napot kívánok! Megismer-e engem uram? - puhatolódzott a férfi, amint Sándor kitárta előtte a kis kaput.

- Kellene ismernem önt? - kérdezett vissza a házigazda. Az idegen nem válaszolt azonnal a feltett kérdésre. Miután Sándor betessékelte házukba a férfit, újra asztalhoz ültették, hogy megkínálják őt is ebéddel. A férfi ruházatán látszott, hogy a legfinomabb angol szövetből készült vadonatúj öltönye még napokkal ezelőtt ott függött a szabónál, és a hófehér selyeming épp hogy ki lett csomagolva a zacskóból. A jól öltözött férfi még mindig hallgatott. Viselkedésén látszott, hogy nem érzi idegennek magát a család társaságában. Úgy viselkedett, mintha régi, jó barát vagy rokon érkezett volna látogatóba hozzájuk. Szeméből valami titokzatosság sugárzott, melyet Sándor képtelen volt megfejteni.

- Köszönöm szépen a meghívásukat, immár másodszor is.

- Hogy, hogy? - kérdezte a háziasszony, és kíváncsian várt a férfi válaszára.

- Emlékeznek-e még arra a koldusra, akit önök egy évvel ezelőtt meghívtak vacsorázni? Én tavaly egyik este itt vacsoráztam önökkel és ön asszonyom akkor a gyermekeimnek pogácsát készített.

- Már el is felejtettük - szólt Sanyi -, csak nem ön aaaazzzzz? - rebegte meglepődve.

- De igen, én nem felejtettem el önöket, hisz akkor önök voltak az egyetlenek, akik olyan kedvesek voltak hozzám! Mások lenéztek, belém rúgtak, kizavartak a lakásukból.

- Mi történt azóta önnel? - kérdezte Katalin feszült érdeklődéssel.

- Sok minden történt velem azóta, asszonyom - válaszolta a férfi, kicsit elgondolkodva, mint, aki nem tudja, hogy kezdjen bele mondanivalójába, majd folytatta - , hosszú történet ez, de azért nagyvonalakban megpróbálom elmondani. A lényeg, hogy egyik este egy lottózó előtt mentem el, azt nem tudom hogyan történt meg velem, hogy éppen akkor a lábam elé néztem az aszfaltra, és egy papír fecnit pillantottam meg a lábam előtt a villanyfénynél. Gondoltam, hogy lehajolok és a szemétbe dobom, de mivel nem láttam a környéken egyetlen kukát sem, így a zsebembe csúsztattam a darab papírost. Gondoltam, vissza már nem dobom, ha már egyszer lehajoltam érte, majd otthon eldobom a szemétkosárba. Mikor hazavittem, akkor jobban megnéztem, s akkor vettem észre, hogy nem szemét az, hanem egy aznap vásárolt lottószelvény van a kezemben, amely azon heti játékba küldött igazolószelvény volt. Így nem dobtam ki, hanem érdeklődve figyeltem hétvégén a lottó számokat. Nem hittem a fülemnek, és a szememnek, mikor mind az öt számot kihúzták egymás után, amely a szelvényen meg volt jelölve. Első pillanatban lelkiismeret furdalás kezdett úrrá lenni rajtam. Tudtam, én nem érdemlem meg ezt a hirtelen jött nagy szerencsét, a lottó főnyereményt, hisz az nem az én szelvényem, csupán a véletlen szerencse folytán találtam. Éreztem, vissza kell adnom a jogos tulajdonosának, ez volt a gondolatom akkor hirtelen felindulásomban. Nem mintha nem jött volna jól nekem és családomnak a pénz, de azt gondoltam, lehetséges, aki elhagyta annak is szüksége lehet a nyereményre. Ezen töprengtem naphosszat, lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, így nagy sokára kitaláltam, hogy bemegyek abba a lottózóba, amely előtt megtaláltam a szelvényt és megkérem, segítsenek megkeresni a szelvény tulajdonosát. A kamerán keresztül visszanézték a felvételt, a szelvényen rajta volt a pontos időpont, hogy mikor vásárolták a szelvényt és így könnyen rájöttünk, hogy abban az órában, percben ki volt az, aki a szelvényt vásárolta. De még ezután sem volt könnyű rátalálni az illetőre. Bár az arcát már ismertem, de a nevét, lakcímét és minden mást még sötét homály fedte.

Sokat gondolkoztam azon, mit tegyek, hogy megtaláljam az illetőt? Eszembe jutott, van egy jó barátom a rendőrségen, titokban majd ő segíthet nekem beazonosítani az illetőt. Miután a szelvény tulajdonosától megkérte az engedélyt az adatainak kiadására. Két hónap múlva a nyereményt átutalták egy általam nyitott bankszámlára, ekkor felkerestem a szelvény igazi tulajdonosát. Elmondtam, hogy én találtam meg az elvesztett lottószelvényét és azért jöttem, hogy elszámoljunk. Végül, úgy egyeztem meg a szelvény tulajdonosával, hogy megfelezzük a nyeremény összegét. A nyeremény fele is nagyon sok pénz volt. Így történt, hogy azóta meggazdagodtunk. Fortuna talán látta a nyomorúságunkat, és ekkor felénk tolta szekerét.

"Jó tett helyébe jót várj!" Nem így mondja a közmondás? Ezért vagyok én is itt most önöknél! A múltkori meghívásuk oly jól esett nekem, hogy szeretném viszonozni az akkori kedvességüket.

A férfi kinyitotta a nála lévő aktatáskát, és egy köteg papírpénzt emelt ki abból, majd megszólalt:

- Most én is viszonozni szeretném a segítségüket. Ezt az ősszeget önöknek szánom. Használják egészséggel arra, amire a legnagyobb szükségük van!

- Köszönjük kedves, hogy is hívják, de nem fogadhatjuk el! - válaszolta egykedvűen Sándor.

- Magyar József vagyok uram - válaszolta a férfi -, de ez nem is fontos. Elnézést kérek, hogy eddig még nem mutatkoztam be - majd folytatta -, kérem, ne szégyelljék elfogadni, nem ingyen adom! Vegyék úgy, hogy megvásároltam önöktől a pogácsát! Ha elfogadják tőlem, azzal el tudom törölni a keserves múltunk emlékét, mi oly szomorú és nyomorúságos volt! Kérem, tegyék meg, hogy ezt érezhessem! - szinte könyörgött nekik a férfi.

- Rendben van - szólalt meg végül az asszony - Hálásan köszönjük, de ezen aranypogácsát tudna venni uram. - mondta Katalin.

- Nekem akkor, mikor azt adták, aranyat ért az a pogácsa. Látom, önöknek is nagy szükségük van erre a pénzre!

Az asszony ismét elkészített egy nagy papírzacskóba a frissensült pogácsákból, s azt átadta a férfinek. Mikor elköszönt az idegen, boldogan néztek a család tagjai a távozóban lévő új autó után, mely nagy port kavart maga mögött a poros tanyasi úton.

- Aranyat ért a pogácsád édesanya! - szólalt meg Józsi, az idősebb fiú.

- Aranyat ér anya pogácsája! Aranyat ér anya pogácsája! - kiáltozta a kicsi fiú, s közben ugrándozni kezdett örömében a poros udvaron.

- Ha én ezt elmesélem az iskolában, nem fogják majd elhinni nekem! - mondta Józsika.

- Megvesszük nektek a bicikliket, hogy ne gyalog járjatok iskolába fiaim. - jelentette ki hirtelen felindultságában az apa. A gyermekek hitetlenül, csodálkozva néztek apjukra.

- Valóban megveszed nekünk édesapa? Tényleg mindketten kapunk egy-egy új biciklit? - kérdezte a kisebb fiú is, s boldogan ölelkezett össze a család. Katalin szemében könny csillant.

"Aranyat érő pogácsát eddig még nem láttam, de úgy látszik, hogy van valaki, aki irányítja onnan fentről a sorsokat!" - motyogta magában, s az ég felé tekintett könnyes szemmel, közben, mintha egy fohász hagyta volna el ajkát.

- Aranyat ért édesanya pogácsája...- ismételgette még sokáig a kisebb fiú, a távolban heverésző Bodri kutya is vakkantott akkor, mintha ő is boldog lett volna, és örülne a gazdiját ért nagy szerencsének!