Haller Ibolya: A jelen és a jövő
2020.06.23
Esti gyalogláskor hallgattam a fák suttogását,
vidáman néztem fent a csillagok ragyogását.
Köröttem csend honolt, az utca kihalt, árva,
ha jobbat nem remélnék, akkor lennék gyáva!
Bennem még maradt hit, s él még a remény,
az élet tudom, nem lehet velünk oly kemény.
Emelt fővel megyek, ábrándozva nézem az eget,
de most mégsem érzem, hogy a szívem remeg!
Mert bennem megmaradt a hit, s él még a remény,
míg erőm van, tudom, lesz még sok élmény!
Míg szerető szívvel élnek köröttem,
addig a bánat tudom, átröpül majd fölöttem.
Fény van előttem, az életnek ragyogó fénye,
bennem minden szépnek meg van a reménye!
Bízom benne, hogy még holnap is élünk,
minden embernek itt majd jóban lesz részük!
Ha vége lesz e csendnek, s beindul az élet,
akkor e tetszhalálnak az vet majd véget!
Ujjongva nézünk majd a reggeli napfényre.
Gyere, gyere jó barátom, fussunk ki a rétre!
Mit tegnap megtehettünk, holnap is azt tesszük,
az életet élni kell, mert észre sem vesszük,
hogy a napfénye ma mosolyt csalt arcunkra,
s fátylat borít a mostani, szomorú sorsunkra!
Holnap vidámak leszünk, és boldogan nevetünk,
reménykedve nézzünk a jövőbe, mást nem tehetünk!
Most még csak hallgatom a szelek suttogását,
hallom a fák nyögését, a levelek zúgását,
de holnap, holnap tudom, már jobb lesz,
beindul a világban az élet, eltűnik a félelmetes nesz!
Holnap majd újra zajos lesz az egész világ,
talán hiányozni fog az, mit ma a szemünk lát!
Eltűnik a nagy nyugalom, lázban ég majd a világ,
s az sem tetszik, mit akkor a szemünk lát!
Ilyen az emberi természet, sosem elégedett,
mindig más kell addig, míg eljő az enyészet!